A szenvedések utolsó éve

"Pater noster qi es in coelis,

Sanctificetur nomen tuum,

..."

   Amióta megkezdődött az új és egyben utolsó év, reggel a terembelépést követően, nap nap után ismétlem el magamban a szent imát. Naná, hogy latinul, hiszen kicsire nem adunk. A keresztény hitre való megtérésre azért került sor, mert rájöttem, hogy Sirám túl jó. Nincs benne semmi gonoszság... Eszerint a mennybe jut. Én viszont nem vagyok hajlandó évezredekig egy légtérben dicsőíteni az Urat egy két lábon járó Homlok társaságában. Hát még ha szárnyakat is kap. Ott röpködne mindenütt, és csak annyit vennék észre, hogy egy jókora nyáldarab csorog végig a fejemen, amit útközben a huzat kitépett abból az amorf testből. Szó szót követ, de a lényeg ugyanaz marad: nekem a pokol kell. Lehet, hogy a Gyehenna tüzének mardosó lángnyelvei az örökkévalóságig kínoznák a hátsó fertájamat, de legalább nem szörcsög senki mellettem. Már látom magam előtt... Olyan szép...(Egy kis könny szökött most a szemembe). Valamint nem utolsó sorban, megismerkedhetnék néhány "nagy" emberrel. Na de elég a bevezetőből, már így is hosszabb lett, mint terveztem.

   Ahogy Szálem mester is mondta: új év, új remények... De az iskolakezdés mégsem olyan lett, mint amilyenre terveztem. Az eredeti elgondolás az lett volna, hogy megpróbálok nyugodtan elüldögélni (=rendbontok, valamint alszom) az iskolában, és teljes közönnyel viseltetni Sirám iránt. Mintha ott sem lenne. Bár a laikus számára már ez is elég nehéz. Hisz egy ekkora, kidomborodó csontréteget, amelyen valami zsíros, pattanásos, bőrnek aligha nevezhető "borítás" feszül, azt nehéz nem észrevenni. De én az elmúlt három év alatt ezt már begyakoroltam. Minden szépen indult: igazgatóhelyettesünk a himnusz és a szózat alatti mimikájával egyből felvidított. Utána jött az osztályfőnök remekbe szabott testkoordinációja. Avagy hogyan írjunk krétával a táblára, és egyazon időben töröljük is le azt a rángatózó vállunkkal. (Komolyan mondom, aki ezt nem látta, az nem mondhatja magáról, hogy teljes életet élt.)

   Aztán minden tönkrement. Épp az informatika órára gyülekeztünk. Egyik kedves osztálytársam épp a táskámat pakolta ki -nem tudom mi okból-, és talált rá a szemüvegemre, amit persze avval a lendülettel, ahogy kivette, el is dobta. Sirám erre lopva rámpillantott, somolygott egyet, majd valami velős-nyálas mondattal boldogított. Amit Istennek hála nem hallottam, mert ez a szégyenteljes esemény úgy megrázott, hogy egy pillanatra Sehall Selát Dömötörré váltam. (Tekintve a mondóka folytatását, én nem voltam "buta, mint hat ökör".) Visszatérve. Teljesen felháborított ez a merészség. Azóta sem tudom feldolgozni. Csak ennyit ismételgetek magamban: Miért???

   Bárcsak elátkozhatnám: a ragya cifrázza ki az arcát, de amint látható, ezt már valaki megtette. Azóta pedig már odáig bátorkodik, hogy néha-néha rám köszön. Teljesen lebénít. A sérültje vagyok a látványának és a hangjának. Lelkileg tönkrementem. Pszichiáterhez kell járnom. Na jó, nem is. Kemény gyerek vagyok, az elmúlt három év boldogtalansága megtanított elviselni, a látszólag elviselhetetlent. De azt titkon elismerhetem, hogy az eset óta sokkal többször könnyezek férfiasan. (Nem sírok!!!Csak férfiasan könnyezek, nagy különbség.)

   Csak reménykedhetem, ennek az áldatlan állapotnak a megoldásában. Hosszú hetek és hónapok alatt értem el azt a szintet, hogy teljességgel békén hagy, nem szól hozzám, nem néz rám. Még azt is megtanultam, hogy kell a hallásomból kiszűrni azt a zavaró hangfrekvanciát, amit mint egy elromlott Sokol rádió bocsát ki magából. Most pedig összedőlni látszik minden, de ezt nem tűröm sokáig... Mint a főnixmadár, én is a hamvaimból támadok majd újra fel. Akkor viszont már nem lesz kegyelem... De míg eljön ez az időszak:

   "Mortuus sum. Sub spe resurrectionis." Tehát: Meghaltam. A feltámadás reményében.