Mindketten ragyogtak a boldogságtól, s valami belső, különös elektromosság sütött a lényük egészéből, mikor egymás közelébe értek. Jószerével az égvilágon semmit nem tudtak egymásról. Szépek voltak, érettek és elég megvertek ahhoz, hogy értékeljék a megtalált összhangot és a jót.
Az asszony volt szkeptikus és hárított, míg tudott. Már beállott az élete és nem
volt olyan fiatal a lelke, mint amit a külleme mutatott. A múlt bevéste
barázdáit és ide már semmilyen bonyodalom nem szükségeltetett. A férfival
megfordult a világ és mint egy rajongó kamasz, csak a „jelenésre” tudott
gondolni.
- El fogom érni, mert megérdemlem – zakatolt fejében a gondolat. Erőszakosan,
mámorosan és kitörölhetetlenül.
Nem volt szerencséje. Megpróbálta az úr, második nekifutásra is. Nem volt mostmár neki elég ereje, sem pedig bátorsága, hogy keményen leváljon erről a borzalomról, ami napról-napra szétrongálta a lelkét. Minden adott volt a szétváláshoz. Már nem is tudott annyi pénzt keresni, amennyi „elváródott”. Külön házban volt a hálóhelyük a feleséggel, mert ingatlan akadt bőven. Szeretet, no az nem akadt. Mint egy porondmester, aki nem ért a lovakhoz, hajtotta a jóságos nőszemély, szerezni, minél többet szerezni, hogy a tehetősektől elmajmolt marhaságokra jusson. Közben egyre kétségbeesettebben hajtott ez a szerencsétlen, vállalva olyan munkákat is, amik fölöslegesek, megalázóak voltak. No, meg – semmi közük nem volt eredeti szakmájához, amit értett, szeretett, szívből csinált.
Nehézség volt még a tény, hogy az elhibázott döntéseket az isten kerülő úton bünteti. Gyerekük, aki messze inkább unokának illett be – súlyos lelki sérüléseket cipelt. Gyereket soha nem hagyunk el. Jobb esetben egy elvált férfi bízhat egy odaadó volt feleség anyaság – tudatában. Itt a férj volt anyaszívű szülő.
Ennek ellenére harcolt az „utolsó lehetőségért”, mint egy oroszlán. Pontosabban
– fogatlan oroszlán. Hazugságokkal
lopta a boldogságot. Szeletelte az életét a két helyszín között, mint egy
keletlen, nyúlóssá sikertelenedett, sületlen kenyeret.
Az ő lelki tartománya talán még fel is dolgozta volna ezt a képtelenséget.
(Mikor a jellemet osztogatták, elfelejtett sorba állni). A „kívülálló” azonban
tartotta magát ahhoz, amire nevelték, amire nevelte magát és amit becsületesnek
tartott.
Ha tudja az elején, hogy ez a helyzet színes cukormáz, ami az első melegebb
napsugártól elfolyik – soha bele nem fog. De neki kész tényeket vázoltak. Ki van
tűzve a költözés határideje. A távozó asszonyt minden luxussal fölszerelt,
kényelmes, új lakás várja, ott áll üresen. Ráadásul két sarok az egész. A gyerek
bármikor látható, hozható, nincs elszakítva senkitől, bla, bla bla…
Bármilyen nagy egy város, szivárogni kezdenek az értesülések, csőstől és
kérdezetlenül. A hazugságok meg napfényre kerülnek.
A válás vissza lett vonva, ezt a főhős tudomásul vette. Tetézve közös
nyaralással, ahol még a lehetetlent – a szerelmet is vissza próbálták állítani.
Tapasztalatlanabb belerokkan ekkora átverésbe. Mert erre csak az argó
megfelelően hatásos, mint kifejező erő. Itt nem használunk kenetes, irodalmi
megfogalmazást. Itt a hunyó részéről, csak szelid fejcsóválásra tellett. Úgy
kell neki. Nem volt ebben gúny, harag, de némi megvetés –feltétlenül. Elküldte,
de visszajött, megint elküldte, aztán megunta az egész tortúrát és még a
telefonra sem reagált.
A szív, a túlhajszolt szív hevesen reagál. Egy hajnalon állt meg a férfi
mellkasában és esély sem volt arra, hogy újból elinduljon.
Az özvegy hatalmas külsőségekkel temette el a szerencsétlent.
(Ha megsimogatja a fejét, még életében, levágja a körmét, mikor kell és
meghallgatja iszonyú nehézségeit – talán emberként is aposztrofálhatnánk. Így
haszonleső bestia – számomra mindenképpen az – mert ha nem marad, inkább
belekergetem a halálba, ez nem emberi magatartásra vall).
A vagyon szétszóródott, a gyerek elkallódott, őnagysága pedig, az özvegyi
stigmákat fennen viselve, élte tovább a napjait, remek
körülmények között. Itt anyagiakat értek, mert akiben nincs lélek, ott arról nem
beszélhetek. Így tékozlódott el egy élet, tiszta fölöslegesen. Tanulságot senki
szájába nem vagyok hajlandó rágni. Magam ezt hallva, kurtán elintéztem a
történetet:
- Aki nem tudja kiharcolni a saját boldogságát és inkább belehal, az hülye és
meg is érdemli. Mert az isten az észt, a gondolkodás nagyszerű adományát nem
fölöslegesen szórta szét közöttünk.
Ezzel én a magam részéről lezártnak is tekintettem a történet boncolgatását,
mert „ebben nincs több”. Közírónak, tanulság hordozójának semmiképp. De józan
gondolkodású embernek
sincs. Törvény: - mindenkinek joga van elrontott emberi kapcsolatait rendezni,
mert ezer mód adódik, hogy vétlen ne sérüljön.