(Foto:Scheffer János )

Kedves és jóságos „ láthatatlan emberem”!

Most egy időre el kell tőled köszönnöm.
Attól a formádtól, melyben a földön, köztünk, halandók közt léteztél.
Elemed a csend volt, mert így hozta a sorsod. Talán, ahol a munkádat végezted – jobban ki tudtál nyílni, de én ott nem láttalak.
Láttalak és szerethettelek viszont otthon, a kertben, mikor szépen egyetértve gondoztuk a növényeket. Akkor sem szóltál sokat, de tapintható volt az az összhang, mely minket, kettőnket egybefűzött.
Minden szeretetedet megkaptam, melyet
soha meg nem született gyermekeid kaptak volna tőled. Érezted és látta a szíved a bajaimat, a félelmeimet, s ha talán meg nem is fogalmaztad ezeket – még magadban sem, mellettem álltál gyógyító jóságoddal.
Emlékszel? Mi ketten sokszor kaptunk helyet a konyhában, a nagy ebédek idején.


Milyen jól jártunk! A társadalmi konvenciók oda nem értek el, nem kellett senkit elviselni, viszont az „első kör” a csodás zúzákkal és egyebekkel kettőnket talált meg.
Ha beszéltél volna róla, biztos egyetértünk abban, mennyire vágysz te is egy szelíd, illatos, tapintatos és kedves asszony ölelésére. Nem mondtad ki. Talán csendben vágyakoztál, tétován megpróbáltad és beláttad:- a legtöbb szív SÜKET.
Nem látták meg benned, mennyi szeretet, odaadás lakik a lelkedben és boldogan adnád, ha szívesen elfogadnák…


Most elmentél, ahová nem lehet utánad menni, megkérni téged, segíts nekem…
Igaz a fű sincs már meg, meg a törékeny kis palántákat sem ültetem már, de amit együtt, csendben, egy-két szót váltva dolgoztunk, a napsütésben, az velem marad.
Szépen és tapintatosan távoztál, ahogyan éltél. Remélem, elkísér, hogy lelkünk rokon, s emiatt a magam szemérmes módján én is szerettelek. Ugye – tudod?


Öcséd, ki a nevedet viselte


( F.J. EMLÉKÉRE 1930 - 2007)