Drágám! Amikor te ezt olvashatnád, mert véletlenül megtalálta valaki, akkor már
neked kisebb gondod is nagyobb lesz annál, hogy te ilyesmit olvass…
Megkérem majd a drága fiamat, evezzen be velem Tihanynál, az Apátság közelében
nyújtózkodó víztükörhöz és ott dobhassam be neked ezt a vallomást.
Jóságod mérhetetlen és ez nem jó. Jó az, amikor valamiféle egészséges önzés
megálljt parancsol esztelen önfeláldozások sorának. Én kívántam, hogy menj már
el. A te érdekedben kívántam. Rádomlott a világ és ez ellen az én féltő
szerelmem is törpe jószággá zsugorodott ahhoz, hogy mindazt, ami nyomaszt,
levegyem rólad. Furcsa, de édes illatodban már a kezdetektől ott éreztem a
halált. Bájosan belesimult varázsos személyiségedbe. Tudtam – már nem élőt
ölelek. Pedig hevesen vert a szíved, illatoztál, mint egy tavaszi kert és nem
volt olyan felület rajtad, amit ne fogadott volna el a legbensőbb énem. Ez a
szerelem.
Ezen nem változtathat senki. Lehet, ha nem találsz rám, vergődhettél volna még,
egy ideig. Jaj,de jó, hogy méltón küldhetlek abba a világba, ahol szerintem
minden egyenes és nyilvánvaló. Miért oly könnyű a szívem? Mert soha nem tudtál
itt, a földön fogást lelni.
Nincs több vergődés. Béke lesz. Tudom. Amikor a szíved megáll – ünnepi pillanat
lesz. Örömünnep.
Várnak majd, de legfőképpen az általam oly magasra helyezett, szakállas,
karmikus, gyönyörű fiatal férfi, aki azért verette véresre magát, hogy az
emberiség okuljon. Nem okult. Ezért nem jött többet, pedig hitem szerint
bármikor visszatérhetne – de nem érdemeljük.
Ezért őhozzá el kell menni – s arról semmit nem tudok neked mondani – mi lesz
ott, csak annyit:- jó, egyenes, egyértelmű. Elmúlik félreértés, sanda
anyagiasság, ravaszkodás. Mint a kígyó bőre, mindez úgy foszlik le rólad. Én – a
magam önző módján – fehérben gondollak el, mint a feltámadás ujjászülött,
gyönyörű emberét. Odavesz maga mellé és egyetlen villanás alatt felejted, mi
kínozott a sárgolyón.
Szép leszel és boldog. Nekem ez elég. Ami belőled marad, nem az én dolgom, de ez
az ÜZENET a mi tengerünk mélyén befészkel majd az iszapba és ott is fog maradni.
Nagyon mély ott a víz, senki nem kutakodik azon a helyen. Ledugaszolom,
leviaszolom az üveget, előtte gondosan összetekerem ezt a papírt és
belecsúsztatom. Örökké foglak szeretni. Ez csak kis adalék, hogy lásd, mire
vagyok képes, hogy bizonyítsak, amikor nekem már rég nem kell bizonyítani
semmit. Nem mondom: - Ég veled! – hisz oda küldelek, hogy megnyugodj végre. Nem
mondom el újra, mert a szavak el fognak veszni. Nem tudom, mi lesz helyettük,
ezért dobom a világ legszebb mélyvizébe a szerelmemet, hogy lásd, „innen” is
elköszönök tőled, noha a szívem örökké a tiéd marad.
Legyen meg minél hamarabb, hogy neked jó legyen!
Szeretlek.