Gyűjtőfogalom. Ezzel a tőmondattal kellett kezdenem, mert végtelenül, sajnálatos
módon, a benne szenvedőket sem osztályozni, sem külön kategóriákba sorolni nem
nagyon tudja az orvostudomány. Mondanak ugyan ködös besorolásokat, de maguk is
bevallják – ez próbálkozás.
Valójában, nagyon sok minden rejtve marad, amit az agy titokzatos folyadékai
hordoznak. Beléjük látni, határozott diagnózist felállítani ma még a
képtelenséggel határos.
Hogyan él a pánikbeteg ? Egyszerű. Fél. Ilyenkor jön a legbalgább kérdés,
amit fel lehet tenni:- Mitől? – Ha tudná, hogy mitől, nem lenne beteg.
Erdőben a nagy barna medvétől, ami épp szemben jön és ezer mázsa, tiszta sor. Az
éjszaka kellős közepén, szemben egy kifent késes, alkoholtól bűzlő, elborult
agyú egyéntől, szintén tiszta sor, hogy lehet tartani…
A betegség lényege, hogy nincs alanya, nincs tárgya az embertelen szorongásnak.
Tűrhetetlen szenvedés. Volt olyan beteg, aki elmondta, annyira megviselte az
állapot, hogy kérte az istent, változtassa át valami konkrét, testi szenvedéssé,
mert az talán elviselhetőbb lenne, mint ez a szétfolyó, megfoghatatlan borzalom.
Bizonyos esetek olyan messzire mennek, hogy a beteg feladja. Itt nincs segítség,
mert kapaszkodó hiányában inkább megszünteti a saját létét, mint naponta
ugyanarra ébredve viselje, cipelje az élet – utánzatot. Mert ez, így, nem emberi
élet.
Enyhébb esetekben elegendő emberek közé kerülni. A legbanálisabb társalgás, vagy
elintéznivaló elfújja a szorongást, mint a párát. Így a nap további része
élhetővé válik. Ez viszont szintén határeset. Nagyon jó, ha valaki jelen van –
bizonyos ideig. Rég összeszokott, egymást szerető párosoknál az egészséges társ
fel tud mutatni annyi toleranciát, hogy megérzi, mikor kell kicsit magára
hagyni, elmélkedni engedni a másikat.
De gyógyító jelenléte – valahol a lakás másik sarkában, erő és biztonság.
Erre a betegségre vadonat új kapcsolatot építeni a lehető legrizikósabb helyzet.
Nem ismerik egymást. Ilyenkor már súlyos múltat cipelnek mindketten. Ezeket a
„batyukat” egészségesen is nehéz egyeztetni.
Ha emellé a másik félelem-periódusait nem is óhajtjuk megérteni, az eleve
halálra ítél minden kapcsolódást. Pontosítok. Megérteni nem lehet, mert nem is
elvárható,hiszen az „úgy, ahogy” egészséges fél számára értelmezhetetlen. (Mert
a másik sem egészséges, hiszen másként, de megviselt idegzetű az is.) Lehetősége
annyi csupán:- szeretem, sajnálom, hogy ez történt vele és fogom a kezét. Ez
viszont akkora imádatot igényel, amire a már fentebb említett, másként leharcolt
ember nemigen képes. Ne is vádoljuk érte. Nem lenne igazságos. Terápiás csoport.
Ez megint a levegővel húsvéti tojást festeni képtelen esete. Míg ott van,
enyhül.
Hazamegy, egy darabig el lehet élni a felszedettekből, aztán minden kezdődik
elölről. Elegendő erőtartalék esetén a beteg csak és kizárólag önmagán tud
segíteni. Teremt maga körül élvezhető emberi közeget.
Ez iszonyú nehéz, mert magát a betegséget a szervezet túlhasználtsága váltja ki.
Ez nyilván nem a húszas életévekben következik be. (Ha azokban az években jön
elő, az más eset.) Tehát adott a középkorú, egyedül élő ember. Ha valamikor
rengeteg emberhez tudott fordulni, valamint azok keresték az ő társaságát, az a
jelenre messze nem vonatkozik. Betegségek, idősek ápolása, türelmetlenség öli
meg lassan, de biztosan ezeket a kötődéseket. Itt már előfordulhat, hogy egy
régi barát sem vesz szívesen egy telefont, akár, mert annyira le van nyomorodva
a saját gondjaitól, hogy türelme nem terjed ki egy másik meghallgatására.
Még egy kölcsönösen üdítő csevegés erejéig sem. Pedig lehet, hogy jót tenne.
Csak éppen a másik szobában fetreng a fájdalomtól és a kortól az adott kilencven
éves, vagy a saját betegség tesz türelmetlenné.
Nem törekedtem teljességre. Hogyan tehetném, hisz nem vagyok sem orvos, sem
pszichiáter. Csak fölvetettem, mert életünk velejárója.
Régen nem tapasztalt az ember korántsem ennyi esetet. Volt petróleum lámpa, meg
mesélés, meg fonó, meg városban társasági élet. Televízió, egyéb ketyere semmi,
mégis, valahogyan rendezettebb, kevésbé hajszolt módon éltek. Ma kifacsarva és
útszélre vetve érik magukat sokan.
Elgondolkodtam, talán nem is az orvostudományra kellene kenni a megoldást. Át
kellene alakítani az életvezetést. Ez nagyon jól hangzik.
Azon, viszont, aki elhasználva magát, benne van az egész gubanc kellős közepén,
ez már nem segít.