(Foto:Scheffer János )

 

 

 

 

 

Veszteség

Gyermekünket felnőni látni, naponta örülni lényének, bájának, okosságának és szépségének – a legnagyobb ajándéka életünknek.


Aztán jön egy furcsa betegség, szinte jelei sincsenek.
Neve sincs neki, csak derékba töri két méter magas, intelligens és végtelen szeretethalmaz evilági létét.
Az én fiam gyönyörű volt, földi létében. Nem az anyai szem elfogult. Itt jön a gondolkodás magasrendű, kemény, fegyelmezett parancsa. El KELL tudni őt engedni, a lelkünkkel, ha nincs kiút. Mert a vége siralmas. Diagnosztizálni nem tudják, kísérleteznek, mert csinálni csak kell valamit… Ilyenkor kell felnőni a feladathoz – jó szívvel, vérezve bár, de lelkünkben tiszta mosollyal elengedni őt.
Déry Tibor nőalakjának szavai visszhangoznak a fejemben. Az életrajzi ihletésű „Szerelem”, melyet
Makk Károly három novellából álmodott egy filmmé.
A bebörtönzött írónak esélye sem volt, hogy magas kort megért, haldokló édesanyja ágyához kiengedjék. Az idős hölgy az utolsó percig az ajtót nézte. A háziorvos a tiszta önfeláldozó menyet kérdezte – tartsa-e még a szívet…
- Ahogy neki jobb! – koppant háromszor a válasz.
Igen, ahogy neki jobb! Nem a saját, kicsinyes önzésünk a szeretet. Nem az a rémtett, amiről hallván felordítottam, hogy lehet valaki, anyaként ennyire bárgyú! Az ő fiát megette a rák. Nem volt súlya, nem volt hallása, nem látott. Egy maroknyi szenvedéssé zsugorodott magzatát, szintén harmincon túli, szép fiatalembert – háromszor élesztetett ujjá a mentősökkel. A mentős nem hibáztatható. Felesküdött, kihívták, üti, míg újra nem kezd verni a szíve. De egy ANYA???? Ha a gyermekem ilyen méltatlan, végső, menthetetlen stádiumba kerül, ölembe veszem és hagyom átszenderülni és megnyugodni. Mély meggyőződésem, hogy ez a helyes.

Az én fiam nem pusztult le. Ereje teljében elszállt, mint egy angyal. Nem kellett kivárni, míg az ismeretlen „valami” csinál belőle egy élő halottat. Nem szenvedés, amit érzek. Végtelen hála, hogy 32 évig az enyém lehetett. Örökké tartó szeretet, lankadatlanul és a biztos tudat, hogy neki jó. Nem tudom, hol van, milyen lehet.
Nem is foglalkoztat, mert érzem, hogy JÓ.
Ami neki jó, az a legfontosabb. Bandukolok utána.
Egysze majd talán elérem és megérinthetem a szívemmel. Nekem örökké él és természetes, hogy van.
Lényegtelen számomra, milyen formában.

AHOGY NEKI JOBB! MINDIG SZERETNI FOGOM,
EZ TERMÉSZETES ÉS MAGÁTÓL ÉRTETŐDIK.
SZÍVEMBŐL EGY DARAB.