Fantasztikus figurájával a zseniális Georges Simenon
ajándékozott meg minket. Mielőtt összes csodálatomat az íróra és az általa
megalkotott, fantasztikus, feledhetetlen figurára, Jules Maigret
rendőrfelügyelőre önteném – személyeskedek kicsit. Pirulva, vagy sem, bevallom,
én nem szeretem a krimit. Olvasva nem is értem meg. Egyszerűen, elfelejtem a
szálakat.
Maigret már tizenéves kamaszként bebújt a bőröm alá.
A hatvanas évek elején. Akkor már volt televíziónk.
Az akkor kiosztott szerep is telitalálat volt. Feltételezem, hogy a Maigret – t
megszemélyesítő színész rég meghalt.
Utólag kérek bocsánatot tőle, hogy szeretett színészem nevét elfelejtettem.
Régen volt.
Hoppá! Mégis megvan: Ruppert Davis volt!
Talán emiatt óvakodtam az „új” sorozat nézésének elkezdése okán. De jött a
felismerés: - ezúttal Maigret megszemélyesítője az általam kritikátlanságig
imádott színész és férfi (valljuk be) BRUNO CREMER.
Cremer minden alakítása páratlan. Paradoxon, de azért ezer árnyalatú – mert
mindig ugyanolyan. Sem színész, sem utcán megpillantott férfi nem okozott nekem
szívdobogást. Készséggel megengedem – rosszul vagyok összerakva. Mi a Jóistenke
áldásától dobogjak, mikor nem láttam a gesztusait, nem hallottam beszélni és nem
tapasztaltam, hogyan adja fel a kabátomat? Nekem a „dobogáshoz” ilyen egyszerű,
valójában a személyiségről mindent eláruló élmények kellenek. Idegennek, akiből
annyit látok, hogy rakja egyik lábát a másik után, nem tudok dobbanni. Észre se
veszem. Azt viszont nyíltan bevallom, számomra A FÉRFI, míg élek Bruno Cremer
marad. Hatalmas fizikuma, mélyre fúró, okos tekintete, a sebhely az arcán, a
németalföldi képeket idéző, horgas orrú profil számomra maga a tökély. Amit
pedig a figurába, a Maigret figurájába beletesz, arra nincsenek szavaim. Nem
használ külső eszközöket. Szürke az irodája, szürke a felöltője, az öltönye. Kis
szürke veréb a felesége, akit olyan eszköztelenül szeret, ahogyan én szeretném,
hogy szeressenek. Nem felejt el hazatelefonálni, hogy későn végez. Ha elutazik,
első dolga, felhívni őt. Jó a szobája, már vannak nyomok.
- Csókollak! – mindig így hangzik a búcsúzás. Amikor egy ledér szépasszony a
felügyelő térdére bizalmaskodja a tenyerét, a férfi olyan mozdulattal veszi le
onnan, mint egy pihét. Nem udvariatlan, de a mozdulatban ott van a
visszavonhatatlanság. Ő házas ember, akit hazavárnak. Ez az ember pedig önként,
szeretettel megy, amikorra végez az aznapi feladattal, mert neki jó otthon.
Kihallgatások alkalmával soha nem emeli fel a hangját.
Inkább hangsúlyosan beszél és még kifejezőbben néz.
Igen, tudom. Rendőrtiszt ismerőseim, kiknek fordítottam idegen nyelvről, tépték
a hajukat, mennyire nem így megy ez a valóságban. Nem tudom. Abban a szakaszban
soha nem tartottam velük. Esetünkben azonban a végtelenül termékeny írói
fantázia, mely nagyon is jelen lévő társadalmi rothadásokat fed fel, nagyon
hasznos és kitűnő munka. Meg kitűnő irodalom is, persze. Megszemélyesíteni egy
ilyen nagy nyomatékkal, erkölcsi feddhetetlenséggel bíró alakot pedig ki tudna
zseniálisabban, mint Bruno Cremer.
Ha nem lenne nevetséges – bár szerintem nem az igazándiból – én tisztelek,
szeretek és végtelenül nagyra becsülök egy férfit, egy színészembert, akinek a
magánéletéről az égvilágon semmit nem tudok.
Nem is akarok tudni. Élvezem a pillanatot, ahogy a messzibe révedve,
gondolkodóba esve babrál a pipájával.
Megcsillan az ujján a karikagyűrű. Ezt az ékszert, mely a végtelent
szimbolizálja nála méltóbban nem viselt még ember. Rátapint a hazugságra, nem
sajnálja rááldozni az éjszakáit. Otthon meg türelmesen várják, hiszen biztos,
mint az ÍRÁS. Benne csalódni – lehetetlen.
Aztán a francia kisvendéglőben rákot, osztrigát vacsoráznak. Kellemesen
beszélgetnek. A felesége pontosan tudja, mit kérdezhet meg. Soha nem
kíváncsiskodik, hiszen ami elmondható, azt neki a férj azonnal el is mondja. Ami
még képlékeny, azt meg nem szabad firtatni, még neki sem, de ő emiatt nem
nyugtalan. Figyelmesen rásegítik a kabátot. Elindul az összeszokott páros a
biztos otthon felé. Nyakamat rá, hogy a felesége fején üldögélő, semmitmondó kis
kalap Maigret számára maga a nőiesség. Az alatta kitárulkozó arc a béke, az
otthon, az összetartozás és a szeretet.
Ennyire elkanyarodtunk a krimitől. Bocsánat, de ezt el kellett mondanom. Két
összeillő ember. Ennél többet nem lehet erről mondani.
Bruno Cremer pedig filmezzen, ameddig kedvét leli benne és hosszú, boldog
öregség várjon majd rá.
Sajnos már nem fiatal. Ha meg fogom tudni, hogy már nem él, belőlem is elvész
egy darab, a jobbik énemből.
Remélem, nem tudom meg soha, mert értem sokkalta kevésbé kár!