(Foto:Scheffer János )

Palackposta

 

Ezt a filmet „Üzenet a palackban” nagyon sokszor meg akartam már írni, az én meglátásom szögéből. Nem tudok belekezdeni. Minél többet látom, annál több apró, megszívlelendő, feltétlen fontos gyönyörűség ötlik elém.
Az egyszerelmű, hallgatag hajós felesége halálán nem tudván magát túltenni, üvegbe zárva, írógéppel írott üzeneteket bízott a tengerre. Ki kellett írni magából a fájdalmat, a jogtalan önvádat (amit ő jogosnak érzett) és a végtelen hiányt. Most sem tudok belefogni, de megírom a saját üzenetemet. Nem zárom üvegbe. Fölteszem, szem elé, hogy mindenki a saját olvasatában tegye meg időben azt, amit, ha elmulaszt és a másik eltávozik már nem jobbíthatja meg….soha..


Szeretett „távolságom”!

Míg nem jön el a baj, de könnyen kidobálunk olyan mondatokat, amelyeket soha nem mondanánk már, ilyen körülmények között. Mindegy mit tettél és mit nem tettél, a magad módján mindig jelen voltál az életemben.
Önként vállalt, közös munkánk hatalmasra gyarapodott.
Észrevettem és díjaztam, hogy ez csak kettőnk érdeme lehet, de a sallangok, amik az élet velejárói, bosszantottak. Nem tudtam átlépni a saját árnyékomat.
Nem tudtam magamat beleélni, hogy te is félhetsz, fázhatsz, érezheted magad kutya – kirekesztetten.
Az én kérlelhetetlen bak – természetem képtelennek tartja a pontatlanságot. Dühös leszek érte.
Mivel magamnak sem engedem meg soha, hogy ne azonnal teljesítsem az ígéretemet – amikorra megígértem, ugyanígy várom el mástól is a pontosságot.
Nem érdekel, hogy lehetetlen teljesíteni, csak a pontosság betartása dobol a fejemben és goromba leszek.
Nem szoktam soha bocsánatot kérni, mert édesapám parancsa szerint az ember a tetteivel javíthatja meg elrontott dolgait, nem üres megalázkodással.
Elnézést szoktam kérni – de az súlyában más.
Most haladunk valami felé, aminek nem látjuk a végét.
Tudom, mennyire egyedül vagy ebben, mennyire bezárod magadba a félelmet és mennyire magyányosságra ítéled ezzel magadat. Soha nem akartam, hogy ennyire rosszul menjenek a dolgaid.
Én örültem volna a legjobban, ha sikeres vagy, ha örömök érnek az életben. Most látom már, hogy amit értem teszel, mert ez örömmel tölt el és kicsit kapaszkodó is talán – mennyire fontos. Súlyos szemrehányásaimat elfújta a szél, s valami veszteség kering körülöttem a levegőben. Ha nem konkrét, megfogható baj, bánat, vagy betegség, akkor is messzire távolodtunk egymástól. A közös munka kis életszeletke.
Ezzel viszont én már nem sokat segíthetek neked.
Valami beomlott, mint egy homokbánya és az én kicsike gyalogsági ásóm itt már messze nem elég. Marad az együttérzésem, ha jelent valamit… Maradtak a gondolataim, melyek aggódással teli szállnak a messzeségbe, feléd. Biztosan elérnek odáig és akkor, talán, valamivel könnyebb. Mentegetőznöm nem kell, hiszen, mikor már én „képbe”kerültem, görgött a lavina rendesen. Én egy ideig együtt forogtam a hótömeggel, de nem maradtam ott, hogy betemessen. Ennek nem is lett volna értelme. De nem akarom, hogy rossz legyen neked.
Nem akarom, hogy félj, hogy fázz, hogy sötét felhők közül soha ne legyen egyetlen napocska – sugár sem, ami rádmosolyogna. Ami tőlem tellett…szokták mondani. Nagyon, nagyon hamis ez a mondat. Kimosakodás.
Én nem mosakszom, semmilyen formában, csak nem fulladtam bele olyasmibe, aminek a tájékán sem voltam, amikor bekövetkezett.
Mindezek dacára, én vagyok és leszek, megbántottan de azt már elfelejtettem és igyekszem könnyíteni, amit még lehet. Nem mondtam egészen igazat. A bak soha nem felejt. Csak - elrakja sérelmeit egy messzi fiókba.
Nem veszi elő dédelgetni őket soha, pusztán megmaradnak és ezáltal óvatossá válik. Nem ismétlődhet meg nyitott szívű, tágszemű bizalom, de a szeretet és az összetartás megmarad.

Nem akarom, hogy bármi visszafordíthatatlan megtörténjék. Ezért - a magam módján – mindig fellelhető leszek. Ilyenkor, ha valami befelhősödik, nem kell méricskélni, hogy mi lett és mi nem lett. Az úgyse a mi dolgunk, mivel a sorsunkat nem egészen egyedül irányítjuk. Én nagyon sajnálom, hogy a hajós ember őszinte szívből jövő, mély zokogását a betűk szárnyán nem vagyok képes produkálni. De a szeretet soha el nem fogy. Így áll az Írásban. Így vallom én is. Az emberi viszonylatok ilyenek, vagy olyanok, mélyek, vagy föntebb lebegnek – lényegük az, hogy soha nem tehetünk le valakit, mint egy ottfelejtett csomagot.
Baj, bánat, betegség, bármi rossz köti az embert, ahhoz is, akit lélekben talán már jó sokszor eleresztett.

Lezárom a palackomat azzal a hittel, hogy a benne elrakott szeretet – oxigén elegendő az életben tartásra.
Minden erő segítsen meg, a legnagyobb intenzitással.
Ez a kívánságom, ennek adtam hangot ezzel a kis üzenettel a számodra.