Sors
(Foto:Scheffer János )
A kacagó, őszi nap az ég tetejéről ragyogta be a várost.
Sugarai melengettek, de már nem égettek. Csodás volt.
Ezek ketten a sétáló utca árkádjai alá egyszerre léptek be. Vakon pillogtak pár
percig a hirtelen sötétben.
Szépek voltak és ápoltak. Nyugalmuk átsütött a bőrükön.
Szép, kellemes, meleget sugárzott az aurájuk. Megelégedtek azzal, amit nekik
rendelt a sors. Jelenleg az egyedüllétet, ami nem volt magány. Párjuk nem lévén,
magukban járták a várost. Kisimult arccal és nagy békességben. Ez az a bizonyos
kegyelmi állapot, amikor egy emberi lény megcsinálta a lelki leltárt. Fölmérte
lehetőségeit és csak a szépet volt hajlandó meglátni. Sok munka fekszik ebben a
magatartásban – de elérhető.
Pontot nem tettek életük mondatának a végére. Nem mondták ki soha, senki előtt,
de a lelkük legalján valami még várakozó állásponton volt. Tudtak róla, de nem
csináltak belőle központi kérdést. Az örökös „talán” – ban kutakodni, megalázó.
Nem várva várni – szép és meglepetéses, mint gyereknek a karácsony. Azzal is
megbékéltek, ez már így marad. Azzal is kiegyeztek.
Aki átment párszor a tű fokán, ennek ellenére képes a mosolyos szájszögletre,
abban emberség lakik, belátás és szeretet. Meg – valami eredendő, testi – lelki
tisztaság.
Szembe jöttek az íves kövek alatt. A nő szeme a férfi állának vonaláig ért.
Megálltak. Döbbenet. A férfi mély, szép baritonja barna bársonnyal simította
végig a nő lelkét. – Vártalak! – mondta ki. Ez a máskor elképzelhetetlen
történés olyan természetes volt a nő számára, mint az őszi sugarak. – Én is
vártalak! - válaszolta. Nem volt ebben semmiféle felkínálkozás, mint ahogy a
férfi hangja is csak a tiszteletet és a végtelen, szerető odaadást jelezte.
Egyikük sem tett ilyet soha életében. A férfi jelképesen a kis kéz után mozdult,
mely engedelmesen véve az adást, fölemelődött.
Megcsókolta, lepkefinoman, a lassan fölemelt kis kezet.
Megmondta a nevét. A nő felelt a sajátjával. Elindultak.
Pár lépés után, kedvesen, engedélyt váró szemmel a férfi átkarolta a nő vállát.
Ebben semmi tolakodás nem volt.
Óvás, ragaszkodás, vigyázni rá, baja ne essék – mindez benne volt a mozdulatban.
A nő belesimult az átkarolásba. Finoman, értően, kedvesen. Semmilyen
„céda-allűr” nem rontotta a bájos összhangot.
- Ugye, együtt maradunk, mostmár, amíg élünk? – tette fel a kérdést a szép
bariton. Nem kellett megkérdezni, van-e valahol valakinek valakije. Nem kellett.
Tudták.
Valahogyan ők tudták egymást, mert vannak csodák.
Hétköznapi, szép csodák. Jutalom, amit az kap, akit erre kijelölnek… Pályázni
rá, érdemeket felsorolva, nem lehet. Megindultak a fényes sugarakban és tudták,
hogy ők nem hiába vártak. Ősszel jött el a béke és a nyugalom ideje számukra.
Viharos tavasz és szomorú nyár után. Fiatalon még nem értékeli az ember, ami
ősszel becses kincs. Így tartották tenyerükön ezt a sors által ajándékozott
csodás találkozást – halálukig.
Van, aki megtalálja a neki kijelölt másik felét, akiből csak
egy létezik – szerencse.
Soha nem találkozik vele életében – szintén szerencse, mert nem tudja meg, mit
veszített.
A legnagyobb tragédia: - megtalálni, megbizonyosodni és aztán kettejükön
kívülálló ok miatt örökre elveszíteni.