Kopogj be... vajon odabent is ezt akarják ?
( Nem minden eset azonos )
Derűs elhatározás
A kicsi, öreg hölgyet nagyon kedvelték a környéken. Igazi kis
hölgy volt. Mindenkivel barátságos, mindenkihez volt kedves szava. A
köszönéseket szívélyes mosollyal viszonozta mindig.
Patyolat kis lakása olyan volt, mint egy okos ékszerdoboz. Semmi fölösleges
tárgy. Mégis az egészben annyi kedvesség és szeretet volt. Mindenki, aki ott
véletlenül megfordult, gondolta is magában, bizony így kell méltó módon élni.
Könyvek, festmények, fényképek, szőnyegek és csak annyi bútor, amennyi őt
kényelmesen kiszolgálta. Picike földi paradicsom. A környezet mindig a benne
lakó ember lelkületét, életfelfogását tükrözi. Na,meg persze az intelligenciáját
is.
Vénséges, foszladozó, szemétre való marhaságokkal csak az veszi körbe magát,
akiből az időskori hibbantság kihozza a kései güzülést. Az idős kor nagy
tréfamester. Úgy átalakítja az eredeti emberi természetet, mintha gyurmával
dolgozna. A nagyvonalú garasosan kicsinyes lesz. A garasos elkezdi szórni még
azt is, ami nincs. Emlékeket ferdít. Rémálomból angyallá válik valaki, a jóságos
emléke meg halálos förtelemmé „nemesül”. Orvosdoktor tudós emberek elintézik
annyival: agyi érelmeszesedés.
Ez így rendben is van, de jobb a családnak a kötögető, kedves nagymama, akinek
mindenkihez van egy okos, jó szava. Az már kevésbé viselhető, ha a nagymama
kötekedő, szűkszemű sárkánygyíkká változva köt bele az élőfába is. Ember legyen
a talpán, aki ezt orvosi segítség nélkül meg tudja úszni. Nagyon kiborító tud
lenni, s hiába tudjuk a feloldozást, hogy nem tehet róla. A környezetet mégis
megeszi a sárga fene. Nap, mint nap.
Ebben az esetben ilyen elváltozásról szó sem volt. Környezetet meg azért sem
lehetett keseríteni, mert ahhoz túl messze éltek, hogy akár heti kontaktusban
tudtak volna lenni egymással. A férjek elmentek, de valahogy már a kis hölgy nem
is érezte a hiányát, hogy kerülgessen egy harákoló vénembert. Azt tartotta, s ez
gondolati tisztaságának ékes bizonyítéka: mindennek megvolt az ideje.
A gyereknevelés, az nagyon szép volt. Azt el is határozta, hogy a fontossági
sorrendben ezt az időszakot a legelső helyre teszi.
Szívében mindig mosoly keletkezett, amikor visszagondolt a bájos csacskaságokra,
az ő ölében kisírt sérülésekre, vagy lelki bántalmakra. Nagyon jó volt
vigasztalni, simogatni. Megnyugtatni a szepegő parányit, meg később a vállán
zokogó gimnazistát, aki az első „tettleges”szerelmet és annak hamar végét
siratta el oly keservesen. Azt már megértette, hogy a fiúkat nem kellett volna
ennyire jónak nevelni. Persze, hogy nemcsak rajta múlott. A genetika ha rásegít
viszont, akkor az ilyen jóságos emberekkel bizony alaposan visszaélnek. Ez
szakasztott így is történt.
Valahogyan mégsem bánta meg. Lettek volna vadállatok? Azt nem lett volna képes
elviselni. A sorrendben még három ember kapott helyet.
Őket őrizgette nagy megértéssel, szeretettel, sajnálkozva, hogy a dolgok nem
sikerülhettek. Azok már nem éltek, de hogy hogyan kellett volna másképpen, azon
sokszor, erősen elgondolkodott. Nem jutott hitelesebb eredményre, mint ahogyan a
valóságban is megtörténtek az események. Belátta – nem lehetett ez másképpen
sehogy sem. Pici varázslattal elfelejtette a kellemetlen emlékeket és csak és
kizárólag a napfényeset volt hajlandó megőrizni. Ezzel így rendben is volt.
Annyit evett, mint egy madárka, gyógyszereket nem volt hajlandó bevenni.
A gyomra úgysem bírta őket soha életében, most meg nevetségesnek találta az
egész erőlködést:- mit hosszabítson meg, mikor az életnek nevezett egész
hóbelevanc így is feleslegesen hosszúnak bizonyult számára. Nem tudta letenni
azt a rossz szokását, hogy szeretett hasznos lenni. Minden napra kitűzött valami
„fontosat”és azt nagy szorgalommal végre is hajtotta. Erő már nem volt sok. A
nagyobb munkáknál – négyszer egy évben – elhívott egy nagydarab, jóindulatú
asszonyt. Megegyeztek, soha nem volt szűkmarkú, s ilyenkor ablak és
függönymosás, teljes átporszívózás megvolt. Addig el is ment otthonról, mert
fájt a szíve, hogy már nem tudja megcsinálni, aminek régen a sokszorosát
elbírta. Jolika koradélutánra elkészült. Ő hazajött, nagyon megköszönte,
bőségesen kifizette, s ragyogott minden. A napi apróságok már semmi gondot nem
jelentettek. A lakás teljesen egyszemélyi felségterület volt.
Amikor a gyerekek nagynéha jöttek, be kellett látni, hogy azért a néhány
alkalomért nem lehet egy kastélyt fenntartani. A látogatásokkor viszont egy idős
ember rendjét szétdobálni barbárság. Máshol szálltak meg, s csináltak nem
fárasztó közös programokat. A régi teljes összebújás eltávolodását okosan
tudomásul vette, s önvédelemből inkább nem gondolt direkt azokra a fájdalmasan
melegszívű időkre… Azok már elmúltak, s most a saját gyerekeikkel élnek úgy, ha
emlékeznek a saját gyerekkorukra – és ha van egy csöpp eszük.
Az idő így telegetett csendeskén, könyvek, filmek, falatka finomság
társaságában. Amikor jött a telefon, hogy idén karácsonykor is itthon maradunk,
mert rossz az út, meg úgyis találkozunk…akkor megvilágosodott. Világos kis
perszóna volt. Most hagytuk abba- gondolta nagy derűvel. Most még én határozok.
Ha már nyálát csorgató képződménnyé válok, akkor ez a luxusom sem marad. Az
egyetlen gyógyszer, ami volt otthon bőséggel, az altatója volt. Rémülettel
töltötte el az álmatlanság. Emiatt kapott mindig kellő mennyiségű receptet az
ezer éve ismert orvosától, akivel jobbára csak elbeszélgettek. Meggondolta és
megfontolta. Jóleső nyugalommal dicsérte meg magát, milyen jól megszervezett
mindent .Mikorra Jolika benéz, mert nemcsak takarítani szokott, addig még van
három nap. Szétnézett a patyolat lakásban.
Egy fényképet az ágya mellé tett. Szépen megágyazott este,mint máskor.
Olvasólámpa, szemüveg és a világ egyetlen verse a kezében. Lezuhanyozott,
fölvette a pólószerű, mókás inget. Az egybesöpört tablettákat, amiknek a dobozát
gondosan kivitte a lakásból, minden gond nélkül lenyelte narancslével. Elmosta a
poharat. Mégegyszer alaposan körülnézett, hogy minden a helyén legyen. A színes
párnahalmot játékosan megpüfölte, hogy „habos”legyen. Aztán lefeküdt. Szemüveget
vett, s bársonyos sárga fénynél elkezdte olvasni a szívének legkedvesebbet…
Jolika a kulcsával jött. Ez meg volt beszélve, minek az értelmetlen beengedősdi,
mikor csak neki volt a lakáshoz teljes kulcskészlete, senki másnak.
Csodálkozott, hogy a kis hölgy, apró félmosollyal még alszik. Villámgyorsan
észre térítette az égő olvasólámpa és a fentmaradt szemüveg. Eloltotta a lámpát,
összehajtotta a szemüveget. A két kis kezet összekulcsolta és tárcsázta a
mentőket. Jó lélek volt szegény, még arra is gondja volt, hogy ilyen szépen
eltakarította magát – gondolta egy könnyet elmorzsolva Jolán. Szíve szerint
nagyon sajnálta, de ott mélyen legbelül teljesen igazat adott neki. Szépen élt,
ahogy akart, nem engedett ostoba parancsoknak, s az eltávozását is maga
határozta meg. Kivételes adottság az ilyesmi. Nem jár mindenkinek. Azzal a
kiürült, bájos babalakás ajtaját gondosan bezárta. Előzőleg ágyat húzott és úgy
csinálta meg, ahogyan az nappalra lenni szokott. Úgy hagyta ott, mit egy fénylő
madárkalitkát.
Csak a dal ment el belőle.