Vízió

A kislány tizenhét éves lett. Tanult szépen, nem volt hangadó soha. Kellemes személyével mindenki örömmel tartotta fenn a napi találkozást, egyáltalán a szívélyes kapcsolatot. Több gyerek nem volt, hárman éltek a szülőkkel. A család egészét némi bigott vallásosság hatotta át. Ezért, vagy más miatt, nem lehet tudni, de igazán bizalmas viszony még a mamával sem alakult ki. Aggályosan gondosak voltak a szülők. Pontosan észben tartották, mire van a kislánynak szüksége. Nyelv és zene tanulása ki sem maradhatott.


A gyerek nagyon jó természettel megáldva tényként fogta fel a „társas magány” intézményét a családban. Szoros barátnője nem igen akadt. Ahhoz az kellett volna, hogy nyugodtan, fesztelenül eljárhassanak egymáshoz. Itt az volt a helyzet, hogy őt nem engedték el máshová.
Aki meg szívesen meglátogatta volna őt az osztályból, azt a mama csikorgó udvariassággal hamar „kinézte”. Nem volt ez a házaspár gonosz, vagy direkt ártalmas. Kissé érzelmi szegénységben éltek.
A hiába- féltés az eszköztelen ember védekező mechanizmusa.
Így elérhették volna, hogy leányuk már kora gyermekkorától elmagányosodjék. Ez nem történt meg. Olyan kis aranyos volt, óvodás korától kezdve, hogy amikor a többiek között volt, ugyanúgy játszott, nevetett, mint a többi. Soha nem voltak befogadási problémái.
Iskolai rendezvényeken ott kellett lennie, attól nem tilthatták el.
A bizalmas barátnővel pedig az óraközi szünetekben cseréltek örömet, vagy bánatot. Szobája ajtaja félig mindig nyitva állt. Ez emberi jogi kérdés. Ha valakinek egy akkora kuckó sem jut, ahol nyugodtan figyelhet a tanulásra, vagy az aktuális olvasmányára, pláne, ha zenét sem úgy hallgat, ahogy szeretne – az embertelen. (Nem üvöltetés!)
Más kérdéskör persze, akinek nem jut külön hely és egy lyukban szoronganak legalább tizenöten. Érdekes módon, az olyan helyzetekben testi bajok jelentkeznek. Adott a rengeteg fertőzési lehetőség, de lelki terror nem szokott előfordulni. Több a vidámság és szabadabbak a gyerekek. Kivétel persze az alkoholista szülő terrorja, ami elől menekülni kell. Az tényleg maga a borzalom.

Ez a steril kis „magánintézet”, ahogyan ezt a családi otthont legtalálóbban jellemezhetnénk, nem hordozott rémségeket. Elsorvasztó hatása azonban kikerülhetetlen az ilyen helyzetnek. Vannak talpraesett, ügyes gyerekek, akik időben menekülnek. Ez a menekülés nem feltétlen jelenti a züllést, a rossz társaságot, a káros szenvedélyekben való elmerülést. Kihúzva magukat elindulnak saját, egészséges életutat keresni. Nagyon szerencsés, ha egy megértő rokon ebben támogatást tud adni. Az erkölcsi támogatás is elegendő, mert aki AKAR, az meg tudja teremteni a környezetét maga is. Vállalkozók, akik alkalmazzák, mellette szociális jellegű juttatások elérésével, vagy ösztöndíjjal tanulás mellett, diákhitellel előbbre jut. Az igyekvőt minden esetben segítik.
Az erős embert, aki tudja mit akar – és azt is tudja, mit nem, nem kell félteni.

Ebben az ingerszegény családban nőtt a bájos lányka. Már érettségi előtt állt egy évvel a középiskolában. Neki annyira szűkre szabták a mozgásterét, hogy eszébe sem jutott kitörni, változtatni. Nem is lett volna egy ilyen lépéshez elég ambíció benne. Túlságosan lenyesődtek a szabadulást jelentő evezőtollak. Kis madarunk elfogadta rabságát.
Itt kezdődött a baj. Atléta termetű, ragyogó képességű, jóképű fiú került az érettségiző osztályba. Édesapja hivatása miatt kellett átszelniük az országot. Hátrahagyva iskolát, otthont, rokonságot egyaránt.
Beilleszkedett hamar, rengeteg rajongója lett. A mi kis félszeg, szerény kislányunk meg halálosan beleszeretett. El sem merte mondani otthon.
Mi intelem, oktatás várta volna, meg a riogatások sora, mi lenne ha…
Ezt a témát a barátnővel is elkerülte. Főtt a saját levében és hallgatott.
Egyik éjjel arra ébredt, hófehér alak ül az ágya szélén. Retteneteset sikoltott. Aggódó szülők be. Kérdések halmaza:- Mi volt ez? –
Rossz álomra hivatkozás első alkalommal megnyugtatta a két szürke ember lelkét. Amikor aztán sokadjára történt a felsikoltós, rémült éjszaka, újra és újra, döntöttek. Ideg- és elmeszakértő orvoshoz vitték a gyereket. Az orvos alaposan kikérdezte, végigcsináltatta vele azokat a furcsa teszteket, amelyek mélyen belelátnak az emberi lélekbe.
Végére érve mindennek, világossá vált előtte: - a gyerek nem beteg.
Érett, fiatal nő. Lefojtott érzelmi tartománnyal, önmaga börtönébe zárva. Legnagyobb jóindulattal javasolta, pihenje ki magát egy patinás üdülőhelynek is beillő intézményben. Nincs semmi baj, folytathatja az életét és a tanulmányait.
- Több önállóságot, kedvesem! Még akkor is, ha nehéz kiharcolni!
Fogok segíteni, ígérem!-

A szülők szokás szerint teljesen fals reakcióval fogadták a tudós professzor döntését. Micsoda szégyen! Elmebeteg a családban!
Ilyen még nem volt és pont náluk fordul elő! El kell süllyedni.
Mit szólnak majd??? Látszat emberek látszat gondjai. Úgy csomagoltak, mintha lopni mennének. Saját autójukkal szinte eltakarították a kislányt otthonról. A környezetnek, a rokonságnak kitaláltak valami hihető ösztöndíjat.

Az új hely pompás volt. Mindenki kedvesen fogadta. Az intézmény sokat tapasztalt vezetője, maga is híres szakértő, nem győzte eleget hangsúlyozni: - Nincs baj!!! Felejteni, kikapcsolni, készülni az önálló létre! Otthon erre nem nyílik esély, mi felkészítjük, amennyire lehet. –
Nagyon ritka, nagyon lelkes, nagyon is ember-központú intézmény volt.
Eleinte a szépen fölserdült, karcsú nagylány élvezettel mártózott a hegyek tiszta levegőjébe, az otthonos, nyílt légkörbe. Már – már azt hitte, vége lassan a rossz álomnak. Képes lesz kiszakadni és végre lefojtott, szemforgató légkör nélkül élni. Távoli nagyvárosban magányos, nyíltszívű, modern gondolkodású nagynéni várta, szeretettel.
Biztosította teljes támogatásáról. A szülők ezt meghallva, lélekszakadva rohantak fel a szanatóriumba. A professzor józan érvei pusztába kiáltott szavak maradtak. – Minálunk ilyen még nem volt! – hangzott el az ítélet.
Csak és kizárólag haza jöhet majd, sehová máshova!

A lány végiggondolta vigyázz állásban leélt rövidke életét. Hatalmas fáradtságot érzett. Már tudta, nem képes lépni. Túlzottan megtépázták az önbizalmát. Önállóságában vetett hite meg talán soha nem volt meg.
Egyik éjszaka a jól ismert, fehér, néma alak ismét az ágya szélén ült.
Ezúttal meg is szólalt. - Gyere velem, minden rossz el fog múlni! –
Nem félt tőle. Hitt neki. Nagyon, nagyon hitt. A szanatóriumot a völggyel híd kötötte össze. A levegő tisztasága és a csend miatt kellett magasra építeni az épület - együttest. A fehér alakot (saját izzó fantáziáját) követve kiment a hídra. Mivel nem voltak őrizve, a porta este csak félig üzemelt. Magyarul, föl kellett csöngetni az ügyeletest, ha valami rendkívüli adódott.


Föllépett a széles kőpárkányra. Széttárta karjait. Repült!
Reggel vették észre a fehér inges, kis, kecses tetemet odalent.
Alig tört össze kívülről. Arcán mosolyféle maradt.
Boldognak, felszabadultnak látszott.
Elment és ezt senki nem akadályozhatta meg.

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man