Már egy hónapja élek ebben a házban, teljesen egyedül. Senki nem zavar itt. Önként vállalt remeteségemet csak néha–néha töri meg a postás, mikor levél érkezik, vagy ha elmegyek a boltba beszerezni szerény táplálékomat.
   Azért jöttem ide, hogy papírra vessem az elmúlt két év történéseit, néhány epizódját, hogy megőrizzem mindazt, amit két szeretett lény nyújtott nekem és azért, hogy tévedéseimet később véletlenül se magyarázzam másképp, vagy ideologizáljam tetteimet. Az ember szelleme a magányosságban formálódik igazán, ezért reménykedem abban, hogy az eseményeket egyedül, újra átgondolva, jobban megismerem önmagam. A teleírt lapok mind az én látásmódomat tükrözik majd. Valójában magamnak dokumentálok, mégsem nevezném naplónak.
   Kibéreltem ezt a házat a tó mellett, ahol egykoron Laurával töltöttünk két csodálatos hetet. Szerény a berendezés, de engem most ez nem zavar. Akkoriban sem zavart minket. Ebben az egyedüllétben mindent megért az agy, sokkal tisztábbak a gondolatok.
   Az elmúlt hónapokban egyre nagyobb kiábrándultság kezdett úrrá lenni rajtam. Tudtam, amíg nem írom meg, és nem nézek szembe a valósággal, addig ezt az érzést nem leszek képes visszaszorítani magamban.
   Ez a történet Lauráról szól, Elzáról és persze rólam.
   Jó lenne, ha írásom visszaadná mindkettőjük izzását: hangjukat, csókjaik ízét, a tapintást, ahogy hozzám értek, a szenvedélyt, illetve szenvedélytelenségüket. Szeretném annyira visszaadni egyéniségüket, amennyire csak lehet, pontosabban amennyire képességeim engedik; életre kelteni őket ezekkel a fehér papírlapokon teleírt kusza betűkkel, hogy örökre megőrizhessem emléküket a magam- és mindenki számára, aki majd olvasni fogja.
   Nem könnyű mindent pontosan felidézni ebből a távlatból, mert az eseményeket az idő fonalából, a körülötte történt dolgok összefüggéseiből kiszakítva már nem ugyanazt jelentik teljesen. Mert lehet, hogy nem ugyanazt az üzenetet küldi egy tekintet, egy nézés, egy szempár csillogása, mint egykoron. A szereplők is átértékelődnek, megszépülnek, vagy veszítenek szépségükből az idő homályában. De igyekszem mindenhez hű maradni, és semmit sem szépíteni, főleg saját cselekedeteimet, gondolataimat.
   Kissé nyomaszt az idő: augusztus huszonhatodika van, és kihalt a part; az egyhangú eső kopogása a tó vizén. Olyan az érzésem, mintha ősz lenne. A teraszon a leanderek fehérje és rózsaszínje megtépázva az erős széltől. Az égen még mindig haragos felhők úsznak; most nem vörösen izzó naplemente kísér. Isten meglehetősen komor világot fest, nem képeslapra illő.
   Egyedül vagyok tehát, és kipihent. Nincs körülöttem senki. A víz közelsége megnyugtat; ha kinézek az ablakon, épp rálátok. Érzem, Isten velem lesz, vezeti majd a kezem, és sikerül elvergődnöm a gondolat labirintusaiban.
   Mindenki megtalálja a saját útját...
   Én is.

Most, hogy visszaemlékezem, újból megfogalmazódik bennem az alapvető kérdés, amit már annak idején is feltettem magamnak, s ami azóta sem hagy nyugodni: lehet-e két nőt szeretni egyszerre? Ha igennel válaszolok, hűtlen vagyok. Ha nemmel, akkor is. Az életben vannak pillanatok, amikor akárhogyan is döntünk, rosszul döntünk. Ez nem amolyan egyszerű szerelmi háromszög, mint ahogyan azt gondolná valaki is, ez annál jóval több, vagy egyszerűen más. Remélem, ezt magam előtt is sikerül majd igazolnom.
   Mivel minden elkezdődik valahol, valamikor, nekem is az elején kell kezdenem. Próbálom tehát felidézni a kezdeteket, mikor is Budapesten éltem, és egy nem túl nagy lakást béreltem egy közeli ismerősömtől, a Kosztolányi tértől nem messze: első emeleten, két szoba, konyha, ebédlő és kertre néző kis terasz. Régi, de felújított épület. A lakbért szerencsésen állapították meg, ráadásul akkortájt jól ment sorom, mivel kielégítő tanári állásom volt, és mellékes is akadt jócskán.
   Kiterjedt ismeretségi köröm volt: irodalmat, művészeteket kedvelő emberek, kikkel szívesen találkozgattam, akár valamelyikünk lakásán, akár beszélgetésekre alkalmas klubokban. Hajnalig nyúló, parázsló viták folytak filmekről, könyvekről és aktuális témákról is.
   Egy alkalommal az egyik barátom rendezte szokásos összejövetelünket. Mindig próbáltuk változatosabbá tenni ezeket az eseményeket – s mennyi mindennel próbálkoztunk már, többnyire sikerrel! – ezért ezen az estén házigazdánk is tartogatott számunkra meglepetést: egy népszerű és fiatal színésznőt kért fel, hogy akkor megjelent könyvéből részleteket olvasson fel. Laura volt az. Úgy hozta a sors – s ebben tényleg nem volt semmi szándékos –, hogy az este jelentős részét egymás társaságában töltöttük. Ahogy az lenni szokott, másnapra találkozót kértem. Örömömre nem kaptam elutasító választ.
   Abban az időben az Orpheus az alvilágban ment, s Laura Eurüdikét alakította – állítása szerint, s miért kételkedtem volna szavaiban – elég nagy sikerrel. Így hát megvártam előadás végén, s elvittem még egy nyugodtabb helyre. Emlékszem, aznap éjjel kéz a kézben kísértem haza. A rákövetkező előadásra kaptam egy tiszteletjegyet...
   Laura! Még mindig magam előtt látom, ahogy karcsú alakja meghajol a színpadon. Nemcsak látom, hallom is: a közönség tapsol, ritmikusan összeüti kezét, többször visszahívják. Majd az előadás végén siet, letörli a sminket, gyorsan elkészül, rohan hozzám; én a művészbejáró előtt várom. Örül aznapi sikerének, még érezhető rajta a felfokozott lelki állapot. Megcsókolom az arcát, és autóba ülünk...
   A nőt fokozatosan kell megismerni, szép lassan, mint ahogy a jó bort sem öntjük le a torkunkon azonnal, hanem kóstolgatjuk, ízleljük a nyelvünkön, ahogy szétterül, s mikor már minden sajátosságát kiismertük, akkor térünk rá egy újabb fokozatra: kortyolunk még egyet, hogy megismételjük az előző hatást, vagy esetleg új ízeket keresünk. Laurát nem akartam elsietni, s szerintem ő is így volt velem. Az út, a másik megismeréséhez önmagában már élvezet. Soha nem értettem meg azokat a fiatalokat, férfiakat, akik azonnal az ágyba hurcolnak egy nőt.
   És megkezdődnek az elgondolkodtató, megfontolt beszélgetések, kézszorítások, egymás szemébe nézések, melyek felkészítenek minket arra, amit amúgy is mindketten akarunk. De mennyivel szebb és emberibb így!
   A boldog együttjárás időszaka volt ez.

Néha csak felültünk egy villamosra, és végállomástól végállomásig utaztunk, ittuk magunkba a város látnivalóit. A villamos csak zörgött és csattogott, ahogy a régi síneken komótosan haladt tovább, rekedt, ércbádog hangszóróján hirdette a megállókat; kedvenc vonalunkon tudtuk mind, kívülről. Kedvenc hidat is választottunk magunknak. Kellemes nyári estéken átsétáltunk rajta középen megállva, és néztük, hogyan kavarog a Duna, találgattuk, hogy azon a helyen milyen mély a víz. Máskor meg elmentünk ruhát venni neki, s együtt választottuk ki azt, amit majd nekem húz fel először. Volt, mikor piciny presszókban találkoztunk, vagy hangulatos kiskocsmákban, mert nem vetette meg az ilyet sem. Néha, mikor próbákról sietett hozzám, még a szerepeiben élt, mert nem tudott gyorsan váltani, s ilyenkor egy meggyötört férfi, elhagyott vagy megalázott nő hangulata kísérte, mint a virágot beporzó méh. Örült nekem, és én is örültem neki. Örültünk egymásnak...

Három hónap múlva már együtt élünk a lakásomban. Én többnyire otthon várom esténként – mert nem szeretek gyakran eljárni, csak az említett összejövetelekre, s néha egy-egy ismerősömmel vagy közös ismerősünkkel megittam valahol valamit –, faggatom, milyen volt az előadás, elégedett-e. Vígasztalom, ha kudarc érte, és vele örülök, ha nem. Szebb napokon, ha ideje engedi, a teraszon reggelizünk, s mikor a lakás mélyébe szorulunk, ősszel, vagy hideg téli délutánokon, hallgatom, ahogy tanulja szövegét. Sokszor kikéri véleményem a megformált alakról. Megbízott bennem.
   Egy alkalommal Laura az ablakhoz ment, kinézett. Szemben téglafalú ház.
   - Szeretem a téglafalú házakat – mondja – szeretem, mikor hosszú, forró nyári napok után megáznak és isszák az eső vizét, mikor száradnak, vagy mikor a tűző forróságban hámlik a vörös téglapor. Valamiért jobban szeretem, mint a köveket – szünetet tartott, mintha gondolatait már nem akarná megosztani velem, majd mégis folytatta: – Hárman voltunk testvérek. Gyerekkoromban mindig én öntöztem otthon az udvart, hogy elverje a port. Az udvar végén téglakerítés volt. Mindig kapott egy kis vizet. (Ez az alkalom volt az egyetlen, hogy gyermekkorát szóbahozta.)
   Biztos voltam benne, hogy ezt az egyszerű feladatot is oly alapossággal végezte, mint mindent, amihez fogott, s ilyen a hivatását illetően is.
   Laura egy kisebb városban született és nőtt fel. Akkor került Budapestre, mikor felvételt nyert a főiskolára.
   Voltak pillanatok mikor úgy éreztem, honvágya van, hazautazna. De erre együttlétünk alatt egyszer sem került sor. Mikor felkínáltam neki, hogy autóval elviszem, mindig határozott nemet mondott, és előadásokra, próbákra hivatkozott.
   Így éltünk mi együtt, békésen, meghitten.

Budapest, Déli pályaudvar, október huszadika, este nyolc óra.
   Két hónapra utazik, de tudom, hogy tovább fog tartani. Csomagját már a helyére vittük, van még néhány perc az indulásig. A vagon lépcsőjén áll, lehajol hozzám, megcsókol búcsúzóul. Csókja fájdalmat okoz. Ballonkabátja átázott, hajáról csurog a víz – csak nehogy megfázzon, támad fel bennem egy féltő gondolat. Határozott mozdulattal eltaszít magától, szemei már nem csillognak úgy, mint rég. Csak most döbbenek rá, hogy igazán vége. Laura elmegy tőlem mindörökre. A szavaknak már nincs jelentősége, csak a hallgatás fejezi ki az igazságot.
   Megszólal a síp, csukni kell az ajtókat.
   Óvatosan kigördül a vonat kígyója.
   Nem szeretek a távolodó vonatok után nézni. Nem szoktam soha. Megindulok haza. Villamossal húsz perc, majd tizenöt perc séta.
   Végigmegyek a peronon. Olajfoltok a tócsák felszínén. Koldusok kéregetnek. Kurvák ácsorognak kihívóan egy kandeláber fénye alatt. Egyik megszólít, én rá sem nézek. Megsértődik. Valamit utánam kiált. Egy kocsma nyitott ajtaján kiáramló cigarettafüst.
   Mikor a lakásunkba érek, vagyis most már csak a lakásomba, nem találom a helyem. Egyik szobából a másikba megyek, végül a hálószobánkban kötök ki. Ránézek a közös ágyunkra, a tükörre, a fésülködőasztalon egyik fésűjét itt felejtette. Valahogy élettelenné váltak a tárgyak, a berendezés, minden. Gondolatom mégis elkanyarodik Elza felé: vajon hol lehet most, lám, nem is tudom; dühöt érzek, vagy féltékenységet? Vagy mindkettőt – képtelen vagyok meghatározni pontosan.
   Szerda van. Soha nem fogom szeretni a szerdákat...

Kissé előreszaladtam a történetben, tudom, de valahogy most kívánkozott ki belőlem ez a jelenet, így engedek saját magam kényszerítő erejének.

Nos, vajon miért is álltam ott, azon a sivár állomáson, és miért hagyott el? Erre Laura adta meg a választ, saját maga, egy tikkasztó, júliusi napon.
   Sétálunk a tó partján.
   A lebukó nap megszínezi vízét: most átmenet a kékből az ezüstbe. Apró ezüstcserepek. Nekem ilyenkor a legszebb. Keresünk egy alkalmas helyet, úgy nézzük a vizet.
   Gondol egyet, majd térdig felhúzza szoknyáját, és a vízbe gázol. Ledobom ruháimat gyorsan, és én is követem példáját.
   Laura ekkor azt mondta, bele fogok szeretni Elzába. Ekkor még nem tudtam, de igaza lett. Minden rezdülést észrevett rajtam, mikor Elza a közelemben volt. Talán jobban ismert engem, mint én, saját magamat?
   Az este hírnöke, amikor a leszálló napkorong fénye megtörik az ég szürkéskékjében. A Nap már nincs ott valójában, de látszólagos korongja pár percig még az elmúlást hirdeti. Most nem vörös, mint rendesen, hanem csak egy gyenge, kontúrtalan, fáradt (ezüstös) derengés.
   Térdig állunk a vízben. Körülnézek, egyetlen lélek sincs, csak a tó mozdulatlan víztükre. Balra, egy nádas partszakaszba olvadó feketéje. A szemközti part vonulata, mint egy leheletfinom rézkarc – alig kivehető. Megoldom Laura ruhájának pántját hátul, a nyakánál; leomlik, szabadon hagyva két kerek, lágy esésű mellét. Megcsókolom külön-külön mindkettőt. Nem hiszek neki. Nem hiszem, hogy valaha is képes lennék más nő melleit csókolgatni...

A várttal ellentétben pár nap múlva eszembe jutottak Laura szavai. Elza sok mindenben épp az ellentétje Laurának. Talán túlságosan is. Valamiért mégis vonzott valóban, amit magamnak sem voltam képes megmagyarázni, hiszen legalább annyi szólt Elza ellen, mint amennyi Laura mellett. Attól a naptól kezdve Laura szavai, mintha katalizátorként dolgoztak volna bennem, és valóban egyre többet fordult meg a fejemben Elza, de nem szeretném úgy beállítani a történteket, hogyha nem hozza szóba a dolgot, akkor nem történik semmi.
   Az események nem olyan fordulatot vettek, mint ahogy kellett volna, de az ember utólag mindig okosabb.

De talán itt az ideje, hogy egy kicsivel jobban bemutassam Laurát, legalábbis megpróbáljam. Csak egyetlen fényképet hagyott nekem magáról – a tárcámban őrzöm ma is – abból az időből, amikor megismerkedtünk. Nem szoktam képeket kérni nőktől, akkor sem tettem, de ezt a képet valójában egy járókelő készítette rólunk fent a várban, így mindketten rajta voltunk. Utólag aztán kettévágtuk, és én kaptam a Laurát ábrázoló felét, ő meg azt, ahol én vagyok. Kedves dolognak tartottuk.

Jegyzetek Lauráról:
   Megjelenése szolid, nem kihívó. Kimért, szinte lassúnak tűnő mozgás, nem kapkod el soha semmit. Sírós, barna szemek (de azt, hogy sírós, akkoriban még nem gondoltam). Ha valamit el akar érni, felső fogsorával óvatosan alsó ajakába harap; ártatlan nézést kölcsönöz. Vállig érő, sötétbarna haja elöl, a szemébe hull. Vékony testalkat. Domináló színe: a barna, a piros és a fekete; az ősz színei. Talán legfeltűnőbb rajta, ahogyan beszél: érzéki, mély orgánum. Mindez együtt összhangba került, érdekessé tette.
   Bonyolult, összetett személyiség. Többször eltűnődtem azon, hogy aki az emberi szenvedélyek egész spektrumát képes a színpadon felvonultatni, ugyanakkor miért nem tud megbirkózni saját valóságával? Kétségbeesett és félénk, néha sajnálatra méltó. Magánéletében korábban csalódott volt és befelé forduló – ezt a velem tartó kapcsolata alatt sem volt képes levetkőzni –, de ez a befelé fordulás ugyanakkor titokzatossággal ruházta fel. Nagylelkű. Az ember folyton úgy érzi, hogy ezt a nőt nem illik megbántani, még gondolatban sem. Mosolyában minden benne volt: az édes keveredett a tragikusan keserűvel.

Büszke voltam rá. De melyik férfi ne lenne büszke, ha az oldalán egy ilyen nőt láthat?
   Hosszú éjszakákat átbeszélgetve kerestük az élet értelmét, beismerve önzésünket, beszéltünk az emberi gyarlóságról, és arról, ami minden emberben benne rejlik természeténél fogva: Istenről. Máskor meg filozófiai mélységeket elérő vitákba keveredtünk egymással egy-egy színdarab mondanivalója vagy egy szerep megformálása kapcsán, és szembe helyeztük a kritikát a miénkkel vagy a szakma véleményével. Ezek a beszélgetések, együttlétek hoztak közel minket egymáshoz, s ilyenkor bizonyosodtunk meg arról, hogy egymáshoz illünk.
   Meghitt órákon felolvasott nekem kedvenc könyvünkből, amit már mindketten többször elolvastunk; néha leváltottam az olvasásban. Máskor meg Hölderlin verseit olvastuk fel egymásnak. Így voltunk mi el együtt, ha nem volt előadása, néha hajnalig is. Legintimebb gondolatainkat, vágyainkat is megosztottuk egymással.
   Szeretkezéseinkhez mindig alaposan felkészült, mindig makulátlan tiszta, fehér vászonlepedőt húzott fel az ágyra. „Szeretem érezni az illatát.” – mondta egyszer, s cinkosan nevetett – „Főleg, ha hason fekszem.”. Együttlétünk órái felejthetetlenek: az öröm nála apró, ritmikus sóhajok, melyben feloldódik a gőggel párosult szellemi fölény. De ez a gőg és fölény csak látszólagos, és nem nekem szól. Aki valóban ismeri, tudja: egyedüli célja a védekezés. Nem láttam nála gyengédebb, érzőbb szeretőt és érzékenyebb embert.
   Néha visszahúzódzkodott félénk, belső magányába, ilyenkor hagytam, múljanak el ezek a napok, türelmes voltam vele.
   Máskor meg csak feküdtünk egymás mellett, minden szándék nélkül, majd gondolt egyet, s teljesen váratlanul csókolni és harapdálni kezdett, és a merészen odasikló ujjai alatt ágyékom ilyenkor megremegett. Dolga végeztével leoltotta a lámpát és jó éjszakát kívánt. Az időtöltésnek számomra ilyen kellemes formáját teljesen váratlanul tudta véghez vinni, minden „ellenszolgáltatás” nélkül.

Eddig csak Lauráról szóltam. Mint említettem már, szemét nem kerülhette el semmi: időben jelezte megfigyeléseit. Talán így akarta elkerülni a problémát, hogy óvakodjam Elzától, vagy így akarta tudtomra adni, hogy érzi minden rezdülésem. Figyel engem. Ezt akár féltékenységnek is felfoghattam volna, de tudtam, érzéseit soha nem engedné addig fajulni, mert a büszkeség erénynek számít nála.
   A történet megkívánja hát, hogy most rátérjek Elzára, már csak azért is, mert ebben a történetben legalább olyan fontos szereplő, mint Laura, sőt, életem folyását teljesen más irányba volt képes terelni. De akkoriban ezt még nem érzékeltem, nem tudtam.

Óh, Elza! Kacagásod még mindig a fülemben cseng! Eleven lesz tőle az ember.
   Egy alkalommal, Laurával meg voltunk hívva egy kiállítás megnyitójára. Elza tartotta a megnyitó beszédet, mely szokatlannak számított ezekben a körökben. Általában idősödő öregurakat vagy hölgyeket kérnek föl, esetleg barátokat. Így Elza, a vendégekkel szemben szokatlannak tűnt, viszont mindenképp üdítőleg hatott, és a suttogásokból kiindulva ezzel az észrevételemmel nem voltam egyedül, de Elza jártasságához nem fért kétség. Egyértelmű eleganciával beszélt, és tapasztalt, hozzáértő benyomást keltett. Mindezek ellenére kíváncsi lettem volna, hogy esett rá a választás, de ezt máig nem tudtam kideríteni; találgatásokba sem bocsátkoznék.
   Pajzán gondolataim támadtak vele kapcsolatban, s bevallom, egészen mélyről fakadó, állatias ösztön munkálkodott akkor bennem, mely a szaporodási tevékenységgel függött össze. Felrémlettek bennem Matisse erotikától fűtött, vad, táncos alakjai, a meztelen testek kicsavarodott idomai. Elzára nézve nem tudtam eldönteni, hogy vajon a női lélek dominál-e ilyenkor, vagy csak a konkrét fizikai megjelenése az, ami megborzongatja az idegeimet – mert abban biztos voltam, hogy a férfi közönséget vagy így, vagy úgy, de nem hagyja hidegen.
   Visszagondolva azokra a percekre, csak arra gondoltam, hogy ez a nő kell nekem. Mennyivel más, mint Laura! Egy pillanatra eszembe jutott Laura korábbi kijelentése, a tónál, de nem akartam foglalkozni vele, egyszerűen kitértem az óvatos intelem elöl.
   Ha már az ellentéteket hangsúlyoztam, íme: hosszú, lenszőke haj, hátul egyenesre vágva. Nem túl magas, de vékony testalkat. Mosolygós arc és kék szemek; mikor nevet, apró, kis szarkalábak keletkeznek szája körül. Folyton nézni kell! Szinte ittam magamba vonásait. De ezek csak a külső jegyek, a többiről akkor még nem tudhattam. Erőt kellett vennem magamon, hogy a mondandójára is figyeljek, de a felszín alatt tovább munkálkodott bennem a férfi.
   Aztán eszembe jutott közben egy lány, mikor Párizsban jártam a Notre Dame-nál, a turisták tömegében. Ő volt ilyen szőke és kívánatos talán. Arra is emlékszem, hogy utána még napokig magam előtt láttam, feszülő, kopott farmernadrágjában. Tényleg működnek ezek a női ideál-sémák az agyban, s talán bennem is ez munkálkodott akkor és Elza esetében is. E tekintetben be kell, hogy valljam magamnak, Laura nem fért teljesen bele ebbe. Esetében az egyéniségnek minden bizonnyal döntőbb szerepe volt, holott Laura szép nő volt, ahhoz nem fért kétség. Az ember ösztönösen engedményeket tesz, valaminek a rovására.
   A beszéd végén pezsgőspoharak koccannak, s egy koccintás közben, távolról, szemeink találkoznak.
   Vajon milyen lehet ez a nő, amikor reggel kiszáll az ágyból, és nem látja senki? Bizonyára akkor is gyönyörűséges. Ebben akkor teljesen bizonyos voltam.

A futótűz terjed olyan gyorsan, mint ahogy beleszerettem Elzába. Ez az érzés szokatlanul más volt, mint amit korábban valaha is éreztem. Nyoma sem volt fokozatosságnak, mérlegelésnek; személyisége annyira szuggesztív, hogy az ember azonnal a hatása alá kerül. Elsöprő volt. Amikor valójában tisztába jöttem vele, mi is játszódik le bennem, megrémültem. Már nem volt mit tenni.
   Néha nem sajnáltam a fáradtságot, és felkerestem azokat a szórakozóhelyeket, ahol a napokban látták, hogy csak úgy, látszólag véletlenséget színlelve találkozhassak vele. Képtelen voltam magam megfékezni. Olyan voltam, mint egy vad, amely zsákmányát kutatja fel. Mindezt a nevetséges tortúrát elkerülhettem volna, de nem akartam színt vallani, mert nem lehettem biztos Elzában, ugyanis köztudott volt, hogy ő választja meg partnereit, és véletlenül sem fordítva. Kutatási kísérleteim kudarcba fulladtak; mindenhol elutasító választ kaptam, ha felőle érdeklődtem. Éreztem, hogy magam előtt is kezdek nevetségessé válni, ezért feladtam módszeremet. Kezdtem magam egyre nyomorultabbul érezni, mivel minél jobban belebonyolódtam Elzába, annál fájóbb volt belső életem egy szelete, ami Laurához kötődött. De mit tehettem volna? Azonnal beismerő vallomást tehettem volna Laurának. De mit valljak be? Azt talán, hogy nem tudok kiverni a fejemből egy nőt, akivel még csak nem is beszélgettem négyszemközt, s akit mindössze kétszer vagy háromszor láttam? Nem! Úgy döntöttem, hogy nem vallok színt, amíg nem lesz konkrétum, valami megdönthetetlen ellenem. Ugyanakkor megszólalt bennem egy hátsó hang – s ezt egy rég átélt kapcsolat során nyilvánítottam ki – miszerint nem csak abban az esetben csaljuk meg a másikat, amikor már lefekszünk mással, hanem akkor is, ha egyfolytában az illetőre gondolunk. Korábbi, konzervatív felfogásomat igazolandó, más nőre még csak rá sem néztem, ha már valakivel viszonyom volt. Mikor felidéztem magamban ezt a régi elvemet, a lelkifurdalás az elviselhetetlenségig kínzott. Mivel mégsem szántam el magam a beismerésre, az idő múlásával ez az érzés csökkent bennem, ez a kettősség szinte megszokottá vált – hiszen minden csoda három napig tart – de büszke nem voltam magamra.
   Ekkor már kissé Elza megszállottja voltam, és nem a józanész irányított. Ez az időszak körülbelül egy hónapig tartott. Ekkor sietett a segítségemre a véletlen: egy író-olvasótalálkozón hozott minket össze a sors, és ez rögtön alkalmat is teremtett számunkra.
   Ez után az események olyan katasztrofális gyorsaságot vettek, hogy a tempótól szinte magam is megszédültem: Elza felhívott telefonon. Sikerült hát! – ujjongtam magamban. Mindent úgy értem el, ahogy terveztem: látszólag nem én kezdeményeztem. Ez téboly! – gondoltam. Elértem a célomat, amit már egy hónapja egyfolytában áhítottam, most mégis megtorpantam. De szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre, Elza újból segítségemre sietett: a lakására hívott.
   A rákos sejtek szaporodnak olyan gyorsan, mint ahogy sokasodtak a problémáim: hogy lesz ez után, hol tudok találkozgatni majd vele, a lakására természetesen nem mehetünk mindig, mi lesz, ha felfedeznek minket. Sorolhatnám.

Mikor először hívott meg otthonába, még nem voltam felkészülve a látottakra – ez irányban soha sem érdeklődtem korábban. Olyan környezetet alakított ki magának, ami szokatlan, meghökkenti az embert, engem mindenképp.
   Hatalmas nappali. Minden csupa fehér: a falak, a bútorok, a függönyök és a szőnyeg. Egy asztalkán váza, metszett üvegből, benne szárított virág. Aztán egy szobor gipszből, a klasszikus időkre emlékeztet: saját tengelye körül megcsavarodó, izmos férfitest – bevallása szerint tanulóéveiben készítette. Egyik falon festmény, egy görög mitológiai jelenet; korban az előzőhöz illő.
   A függönyök surrogása.
   Bőrömet borzongató enyhe légáramlat; kellemes.
   Számomra idegenszerű világ, mégis érzem benne az otthont, a gondos női kéz munkáját, átgondoltságát, az Olümposzon uralkodó istenek határozottságát, Ádám és Éva tisztaságát. Én mindig törekedtem a színek harmóniájára – bár ez is annak számít a maga módján –, de be kellett vallanom magamnak, hogy elérte a kívánt hatást.
   Elza rendszerint tele van mozgékonysággal, elevenséggel, de most valamiféle kimértséget érzek. Hellyel kínál, arcán archaikus mosollyal (a száj szögletei fel vannak húzva, ettől lesz olyan különleges), de úgy ülök feszélyezve, mintha egy film díszletére emlékeztető szoba része lennék. Hosszú, csontszínű ruhát visel, közel hasonló színű gyöngysorral a nyakában. Valahogy minden illik mindenhez, kivéve én. A lakberendezéssel kapcsolatban Elza minden bizonnyal új dimenziót nyitott számomra.
   A nappaliban ülök tehát a szófán, érzem parfümjének illatát, találgatom milyen lehet, de nem ismerek rá, nem találok semmi hasonlóságot Laura parfümjének illatával. Nem csoda, hisz annyira különböző, temperamentumban és lelkivilágban teljesen eltérő két nőről van szó, hogy az kizárt, hogy a nők számára ilyen fontos dologban hasonlítsanak.
   De mit is jelent valójában mindez? Pezseg körülötte a levegő, akarva-akaratlanul is a társaság középpontjába kerül, szórakoztató egyéniség. Nagyon tájékozott, az átlagból messze kimagasló, a művészetek majd minden területén jártas, és nemcsak felszínesen; ezekben a dolgokban egyúttal kiváló beszélgető partner. Ekkorra már nem is furcsálltam a múltkori megnyitón való szereplését.
   A szerelemnek egy különös típusa ez bennem, amit akkoriban Elza iránt érzek, mert valójában nem birtokolni akarom a szó valódi értelmében, hanem eredendően megváltoztatni, hogy önszántából állapodjon meg nálam. Kicsit belebonyolódtam magamba. Először is: mi az, hogy önszántából változzon meg? Másodszor: ez nem a birtoklási szándék előhírnöke? – én nem tartottam annak. Éreztem, hogy egyre jobban belelovallom magam ebbe, már-már rögeszmémmé válik, hogy én vagyok az a férfi, aki ezt véghezviszi.
   Megcsókol – Laura félénk csókjaira gondolok. Ez mennyire más! Szinte agresszív. Lehet igazságot tenni, melyik a jobb?

Újabb hetek telnek el. Többször találkozunk eldugott helyeken, de mindketten érezzük: ez az állapot, ez a bujkálás nem illik hozzánk, ez az állapot nem tartható fenn. Viszont minél nagyobb fájdalmat okozunk Laurának, annál inkább erősödik közöttünk egy cinkos kötelék, de annál inkább sajnálom Laurát, aki tisztában volt azzal, hogy mi zajlik körülötte. Szörnyű lelkiismeret-furdalást éreztünk, én mindenesetre. Elzával és Laurával mégis valamiféle tehetetlen belenyugvással éltünk napjaink. Egy idő után a külvilág számára is világossá vált Elzával szövődő románcom.
   Volt, aki így jellemezte Elzát: mindig nyitva tart egy kiskaput, amin elmenekülhet, így soha nem lesz a tied. Amikor az ember azt hinné, hogy most „becserkészte”, akkor már egy lépéssel előrébb jár. Vagy például, ezt mondta róla az egyik barátom: „Egy ilyen nőbe soha ne gabalyodj bele, mert nem enged el addig, amíg lenem rágja rólad az utolsó húst is, utána meg félredob.”. Bizonyára igazuk van. A nőügyeimben soha nem érdekelt mások véleménye, szerettem magam felfedezni a nőt, így most is úgy tettem.
   Őrültek voltunk mindketten. Vagy mindhárman? Elza és én azért, hogy hagytuk magunkon eluralkodni az érzést, Laura azért, hogy mindezt tűrte, s nem tett semmit ellene. Előbb vagy utóbb valamelyikünknek színt kellett vallania, és éreztem, hogy ez a feladat rám vár. Hiszem ki másra?
   Az a folytonos önmarcangolás, ami lezajlott bennem, hogy hű legyek Laurához állandó feszültségben tartott. Mennyire szerettem volna nem én lenni, valahogy megszabadulni a tehertől! Elzának képtelen voltam ellenállni, Laurától meg elszakadni.
   Mikor egyszer Elza magához hívott és előttem vetkőzött, majd amikor törölközőbe csavarva nedvesen kijött a fürdőszobából, észrevette, hogy a tárcámban keresek valamit, s meglátta Laura képét. Elkérte tőlem, egy vázához támasztotta, majd lábujjhegyre ágaskodva megcsókolt. Mielőtt végképp elszaladtam volna, karjával átölelt, lecsúszott róla a törölköző, és nedves mellei előttem táncoltak kielégülésre várva. Éreztem, hogy hasztalan minden ellenállás. Volt ebben valami perverz, valami szégyellni való, mert úgy szeretkeztünk, hogy Laura nézett minket, igaz, csak fényképről. Bevillant az agyamba három jelenet: én, Laurával az ágyban, majd én és Elza, majd mindhárman együtt. De nem engedtem további szabad folyást gondolataimnak.
   Kicsit előreszaladva a történetben megjegyzem, hogy együttlétünk pár hónapja alatt csak három esetben szeretkeztem Elzával, nem többet.
   Győztes pillantását máig látom, mikor rám nézett.
   Idő közben ránk esteledett. A nyitott teraszajtón beeső sárgás, utcai fényt ritmikusan megtörte az udvaron álló nyárfa lombozata, ahogy mozgatta a nyári szellő; ilyenkor a szobában minden rezgő árnyékot vetett. Egymás mellett feküdtünk percekig, elnyújtózva. Meztelen, mozdulatlan testünk olyan volt a félhomályban, mintha márványból lennénk formázva.
   Ezeket az emlékezetes órákat dédelgetve őrzöm majd magamban.
   Nem tehettem hát semmit, már szétáradt bennem az érzés, egy lávafolyam biztonságával, ami visszafordíthatatlan, és abban a pillanatban olyan ember voltam, aki háttérbe szorított minden korábbi szenvedést és aggályt, aki eloszlatott magában minden kételyt; úgy oszlott el bennem minden ellenállás, ahogy a meggyötört rab ellenállása törik meg a hosszantartó vallatás végén. A sötétben Elza a vállgödrömbe helyezte fejét, egyik kezével és lábával átfonta magát rajtam.
   A hosszú idő alatt felgyülemlett vágy kielégítése után legbelül megkönnyebbülést éreztem. Most már tudtam mit akarok: Elzával szeretnék élni. Ez a felismerés átmenetileg megnyugvással töltött el. De csak átmenetileg.
   Láttam, hogy szólásra nyitja száját:
   - Talán ezen a ponton kellene megállnunk... – de elharapta mondata végét, mintha maga is bizonytalanná válna, aztán hozzátette: – Nem tudom, hogy valójában el akarlak-e szakítani tőle?
   Éreztem, hogy Elza menekülni kezd tőlem, de tudtam, hogy ezt nem engedhetem meg. Ellentámadásba kezdtem, és felsorakoztattam az érveket viszonyunk mellett. Úgy tűnt, sikerült Elza kibillent egyensúlyát nekem tetsző mederbe terelnem. Bocsánatkérően tekintett rám, s éreztem, hogy csatát nyertem, de tudtam, hogy háborút még nem. Később, magamnak sem akartam elismerni, de mégis csalódottságot éreztem felvetése miatt. Valójában bántott.
   Megfürödtem, felöltöztem majd visszamentem hozzá.
   Elza egészen az ágy szélén feküdt háttal nekem – még nem aludt el teljesen; meztelenségében volt valami gyermeki, vagy talán inkább kiszolgáltatottság, talán a testhelyzet miatt, vagy csak egyszerűen azért, mert ruha nélkül volt. Úgy feküdt ott, kissé kicsavarva, mint Rodin Danaidája: lábait felhúzta, jobb kezét a feje alá tette, miközben hátra nézett, haja lelógott az ágy szélén. Gerincoszlopa lágyan követte a felvett pózt és a csodálatos nyakban végződött. Odamentem, megcsókoltam, ahol a haj kezdődik a nyakon. Megborzongott, s megkérdezte:
   - Indulsz?
   Mivel igent mormoltam megkért, mielőtt elmegyek, takarjam be.

Hazafelé először egy taxit fogtam, de tovább küldtem mégis, helyette inkább gyalog mentem; időt akartam nyerni. Szemerkélni kezdett az eső, jóleső érzés volt megázni egy kicsit. Út közben betértem egy kávézóba. Kevés vendég volt, felültem a bárszékre. A pultnál a lány nagyon kedves volt, szóba is elegyedett volna velem, de nem volt kedvem beszélgetni. Örültem, hogy nem veszi ezt zokon. Általában nem vagyok jó beszélgető partner, hacsak nem olyan a másik, vagy a társaság, hogy magával sodor, és ez a pillanat most nagyon nem volt alkalmas erre. Megittam hát a kávémat, és elindultam újból haza.
   Önkéntelenül kerülőutakon mentem, nem törődtem azzal, hogy még mindig szemerkél az eső. Ismeretlen utcákon jártam. Mellékutcák voltak ezek, girbegurbák, omladozó házfalakkal, bontás alatt lévő házakkal, nyirkos, sötét lépcsőházaikkal és fekete ablakaikkal, kukásedényekkel, mellészórt szeméttel. Egy helyen, az úttest közepén széttört borosüveg, tartalma kifolyt, szétterülve foltot hagyott az aszfalton. Valahol szólt a televízió, máshol valakik üvöltöztek egymással. Egy férfi fehér trikóban levitte a szemetet. Rám nézett, nem ismer-e, majd az üres edénnyel visszaballagott a házba. Elképzeltem ezeknek az utcáknak a lakóit: pont olyanok, mint ahol élnek, öregek, csúnyák, büdösek. Így haladtam előre, és féltem attól, hogy kiérek a fényre, s hallatszik a villamos zaja, mert akkor közel leszek már a lakásunkhoz.
   Igazolást kerestem magamnak, de agyam hátterébe zsúfoltam minden érvemet, megtartva vésztartaléknak, végső indoknak arra az esetre, ha nem találom meg az igazi választ. Végiggondoltam személyes sorsomat, aztán Laurával töltött időt, majd azokat, amelyeket Elzával töltöttem együtt, s azt a hónapot, amikor gondolataim megállás nélkül Elza körül forogtak.
   Be kellett ismernem magamnak, hogy mindkettőjüket szeretem. Laurát nem hagynám el soha, de Elzát sem veszíteném el. Ekkor jutottam el arra a pontra, hogy először feltegyem magamnak a kérdést: lehet-e egyszerre szeretni két nőt? Ebben a pillanatban úgy válaszoltam, hogy igen.
   De a helyzet így tarthatatlan, ezzel tisztában voltam. Beszélni fogok Laurával – persze nem ma, erre ma képtelen lennék – mindent bevallok majd, és hinni akartam abban is, hogy mindent megért. Hiszen ő figyelmeztetett, valószínűleg fel is van készülve, hogy egyszer bekövetkezik. De hogy mi módon teszem a vallomást meg, akkor még fogalmam sem volt.
   Ahogy hazaértem úgy éreztem, hogy a szívem kiugrik a helyéből, tétova mozdulatokat tettem, viselkedésem minden bizonnyal nem volt a megszokott. Ahogy a zár kattant az ajtóban, úgy éreztem, hogy sokkal hangosabb, mint rendesen, most bezzeg nem találok be elsőre a kulcslyukba, biztosan felébreszti Laurát, mert biztosan itthon van már. Minden aprócska neszt, amit korábban észre sem vettem, most fokozottan éltem át. Ki voltak élezve érzékeim: cipőm dörzspapír volt, a zár nyelve, mint egy fegyver závárjának csattanása. Minden nem várt zörej baljóslatú ómen volt számomra.
   De a sors, pontosabban Laura segített rajtam. Észrevette a változást, ami lezajlott bennem, azt, hogy furcsa mód feszengek, az árulkodó jelek az arcomra voltak írva. Mégsem szólt semmit. Attól a naptól kezdve még jobban szenvedhetett. Minden kísérletem, hogy Laura fájdalmát csökkentsem kudarcba fulladt.

Az elején működött mindhármunkban valamiféle tehetetlenségi nyomaték, amely fenntartotta kapcsolatunkat, ami érthetetlen volt mindannyiunk számára. Aztán felmerült a vágy a változtatásra, előre kellett mennie a dolgoknak; valakinek lendítenie kellett egyet a keréken.
   Pár hétre rá Laura bejelentette, hogy egy vidéki társulathoz szerződik.
   Értettem mindent.

Szomorú voltam Laura miatt, de gondolataim mégis Elza körül forogtak. Szerettem volna megadni neki azt, amit csak éntőlem kaphat meg: a nyugalmat, a békességet, az állandóságot. Többször mondtam neki, hagy zárja le előző életét, állapodjon meg. Elhittem, hogy erre képes vagyok, leszek. És minél jobban hittem benne, annál inkább növekedett bennem valami féltékenység. Mintha az időm fogyna, s hogyha dolgom végezetlenül fejezem be elhatározásomat, törvényszerűen máshoz sodródik. Ezt nem engedhettem meg! Kicsikartam találkozókat valami ürügy kapcsán, hogy ne lepleződjek le, vagy fontos megbeszéléseket mondtam le azért, hogy vele lehessek, ha kérte. Talán egyetlen momentum tartott még a valóság talaján, hogy mindennel tisztában voltam, de nem akartam tenni ellene semmit.
   Azt mondják, hogy a szerelem vakká tesz. Én ezt soha nem ismertem be magamnak. Mindig ódzkodtam az olyan szituációktól, hogy ki legyek szolgáltatva valakinek. Hittem abban, hogy ez most sincs másképp, s én irányítom az eseményeket.

Kiszállunk a taxiból, pár métert kell csak megtennünk. Elza mellettem lépdel. Lenge, fehér, nyári ruha, fején divatos, alkalomhoz illő szalmakalap, kezében vadvirágokból készített piciny csokor – szereti az ilyet. Szembetűnő bőrének barnasága; csinos, mint mindig. Fiatal, eleven, jókedvű.
   Találunk egy árnyékosabb asztalt egy drágának mondható presszó teraszán. Leveszi kalapját, igazítja haját. Koktélt rendel, a szokásosat, közben élvezi, hogy bámulják a férfiak, de még a nők is rajta felejtik a szemüket. Kiélvezi a szituáció minden pillanatát.
   Szemmel láthatólag ismeri a felszolgálót, amaz diszkrét, nem árulja magát el túlságosan. A rám való tekintettel? Nem tudom.
   A levegő fülledt, tikkasztó. Mindenki eső után áhítozik, odabent meg a légkondicionáló duruzsol, mi mégis kint ülünk az árnyékban, de mégis csak harminc fokban. Hosszú ideig ülünk egymással szemben, késsé feszélyezve, és közben arra gondolok, milyen ember az, aki csak saját énjének él! Ez a nő korlátozhatatlan, hogy is gondolhattam én, hogy megzabolázom! Az önámítás hibájába estem volna? Volt valami közös bennünk: a reménytelenség. Bennem az, hogy meg tudom változtatni, benne pedig az, hogy valaha is megváltozzon.
   Miközben kortyolgatjuk italunkat, először érzem azt, hogy feladom a küzdelmet. Ennyi volt, erőm elfogyott. Milyen kár! Pedig mindent egyesít magában, amit fontosnak tartok, leszámítva az életvitelét.
   Észreveszi levert arckifejezésemet. Megfogja a kezem, megszorítja, s azt mondja:
   - Fel a fejjel szerelmem!
   Nem nyugtatott meg. Olyanok voltak szavai, mintha egy Picasso képre tekintve megkérdezné valaki: „és ez drága?”. Rosszul esett; ez utóbbi csak közönyös, de az előbbi talán már kegyetlen is.
   Ritka alkalmakkor, amikor önvizsgálatot tartott, elárulta nekem, hogy elégedetlen életével, és van benne valami önpusztító hajlam, ami eltékozoltatja vele mindazt, amit az élettől ajándékba kapott: szépséget, műveltséget, anyagi jómódot. Azt, hogy élhet kedvteléseinek. Mikor könnyített a lelkén, akkor mindig magába zuhant, ilyenkor nagyon sérülékeny volt, elvesztette magabiztosságát. Kiszaladt alóla a talaj. De ezek nála csak röpke órák voltak, nem úgy, mint Lauránál, akinél napokig is eltartott. Egy újabb összehasonlítás, tessék, pedig megígértem magamnak, hogy többet nem teszek ilyet; Laura számára ez biztos megalázó lenne.

Szeptember közepén, mikor az ég esőket könnyezik, s elveszíti már a nyár az erejét, de az ősz még nem lépett be az ajtón, magamban üldögéltem a teraszon. Egyik kéziratomat rendezgettem, gyomláltam az eltévedt sorokat, Laura odajött hozzám, és azt mondta: elmarad az esti előadás, készülök-e valahova este. Mivel nemleges választ adtam, megkért, vigyem el vacsorázni oda, ahova először vittem, mikor megismerkedtünk. Kissé furcsállottam kérését, mert nem hittem, hogy valaha is eszében járt az a kis vendéglő. Azóta sem voltunk ott. Eleget tettem kérésének, s meglepő módon mindketten nagyon jól éreztük magunkat. Felszabadultan beszélgettünk, minden zavar nélkül, nem úgy, mint annak idején, mikor az ember még attól ideges, vajon milyen kép alakul ki a másikban róla.
   Aznap este, mikor nem számítottam rá – s valóban nem is számíthattam, mivel már egy hónapja nem szeretkeztünk egymással –, és letettem könyvemet, majd le akartam kapcsolni a lámpát, fölém hajolt. Az éjjeli lámpa sugarába állt, alakja testemre vetette árnyékát. Olyan halkan suttogott, hogy valójában csak szófoszlányokat értettem, de mintha egyik szerepéből, Eurüdikétől idézett volna. És mintha hangsúlyt akarna adni mondatainak, kibújt alsóneműjéből, aztán mellém siklott az ágyra. Hozzám tapadt, mintha teljesen a részemmé akarna válni, mint aki be akarná bizonyítani, hogy a férfi és a női test minden porcikájában egymásnak teremtődött. Teljes súlyával rám nehezedett, és szája a számra tapadt. Fuldokoltam. Szemei kifejezéstelenek voltak. Vagy átszellemültek? Abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, hisz annyira hasonló a kettő.
   Mindkét karomat hátra szorította az ágyra, tenyerét erőből a tenyerembe nyomta. Becsukott szemhéjamon éreztem nyelvét, aztán a fülemben, az arcomon, a nyakamon. Néha fájdalmat okozott, de nem volt időm ellenkezni, vagy nem is akartam; azt hittem összetör.
   - Mit tud, amit én nem? – kérdezte indulatosan.
   Tudtam, hogy Elzára gondol. Szóhoz sem tudtam jutni.
   Az öröm pillanatai nem várattak magukra soká.
   Egy teljesen más Laura volt. Talán most szabadult fel igazán először? Mintha bizonyítani akart volna valamit előttem, vagy talán magának. Szomorú volt az arca, könnyeket láttam lefolyni. Először láttam színpadon kívül sírni.
   Ekkor jöttem rá: eddig mindig befelé sírt.

Most, hogy újraélem azt az éjszakát, most értettem meg mi volt Laura célja.
   Először azt gondoltam, hogy még egy kísérletet tesz, talán még visszafordíthat engem, talán választásra akart kényszeríteni. De a szerelem nem az ágyban dől el, ezt Laura is tudta, tudnia kellett, hisz annyit beszélgettünk korábban ezekről a dolgokról. Mivel másképp tett, ebből éreztem meg kétségbeesését.
   Vagy talán azt akarta, hogy emlékezzek rá? Nem! Hiszen tudnia kellett azt is, hogy az emlékezés igazi tápláléka a fájdalom, s nem a testi boldogság. Éppen ezért fájdalmat kellett volna okoznia nekem: lelki fájdalmat. Ezt csak egyetlen egy dologgal érhette volna el, ha látom, hogy szenved, de mégsem ezt választotta, hanem a gyönyört.
   Ekkor értettem meg, hogy el akar engedni.

Mi az, ami annyira vonz Elzához? A szépsége, vagy az, hogy soha nem fogom valójában megszerezni? Lám-lám, mégis csak a birtoklási vágy tört elő bennem? Ez tartja életben bennem a vágyat ilyen magas hőfokon? Mennyi kérdés! Az utolsó éjjelünkön – ekkor még nem tudtam, hogy az lesz –, mikor együtt voltunk annyira kiábrándult volt, életunt, hogy bevallotta, szerelmes belém. El akartam hinni, de nem sikerült. „Tönkreteszed azt, akit szeretsz!” – gondoltam. De nem ugyanezt teszem én is?
   Másnap repülőre szállt. Csak egy pársoros üzenetet hagyott: egyedüllétre van szüksége, mert át kell gondolnia az életét; arra kért, legyek megértő, türelmes. Büszkeségből nem hívtam fel, nem kérdeztem, hova utazik. Tudtam, hogy soha többet nem látom.
   Mi volt az, amit éreztem? Lelkem legmélyebb régióiból előtörő fájdalmat; a szomorúság és a csalódottság érzése keveredett bennem, pedig az elmúlt napokban már szoktattam magam a gondolathoz, készültem lelkileg egy ilyen, vagy hasonló fordulatra, mégis mellbe vágott, és feltettem magamnak a kérdést: „Miért?”. Én szeretem, ha egy nő mellettem romantikusnak, intelligensnek, nőiesnek érzi magát, akkor biztosan nem vágyik másvalakire. A nőben a Nőt keresem, s remélem, hogy a nő bennem meg a Férfit! Nem foglalkozom az emancipációval sem, mert szerintem nem létezik; nem hiányzott, s nem is volt rá szüksége mellettem egyetlen nőnek sem, soha. Akkor hol volt a hiba? Talán Elza nem adott elég időt nekem, vagy inkább nem adott elég időt magunknak, vagy egyszerűen csak tényleg olyan volt, mint amilyennek mondták. Mivel nem akartam Elza alakját kettéhasítani jóra és rosszra – véleményem szerint ilyen élesen nem is lehet –, ezért más mentségeket kerestem. Klasszikus ismereteimből előbányászva eszembe jut a Végzet, aki már a születésekor megszabja minden ember sorsát – kezdtem hinni ebben, s Elzának is valami előre el volt rendelve: az, hogy ne találja meg a helyét. Egy szakadék választja el a férfiaktól; megkockáztatom: a valódi élettől. Egyéniségének titkos (vagy inkább félelmetes) vonásai csak körvonalazódni látszanak előttem. Utólag úgy vélem, hogy sikerült nagyon közel kerülnöm Elzához, de mindezek ellenére mindig az a titokzatos nő marad számomra, aki odaadja magát a férfinak, de mégsem ad semmit.
   A szerelmesek soha sem egyformán szeretik egymást. Így van ez mindhármunk esetében is. Megfogalmazódik bennem még egy gondolat: megfojtottam volna Elza szerelmét a szerelmemmel? Nem tudom. Talán ez magyarázat lehet a menekülésére, illetve korábbi meneküléseire. Jobban szerették, mint kellett volna? Mert akkor ez lenne a szerelem tragédiája!
   Hazamentem, kiültem a teraszra, kibontottam egy fehérboros palackot, és a jövőmről elmélkedtem. Lábamat feltettem a korlátra, s kezemben egy pohár borral néztem az eget, majd a nap felé tartottam. Aranysárga színek. Csillogás. Eszembe jutott Gauguin képe az aranyszínű nőkkel, aztán Chagall képén a lila nő rózsákkal; az én képemen milyen lenne Elza? És mi lenne a címe? Talán a Szőke lány fehérben, búzavirággal?
   Megfelelő bort, a megfelelő alkalomhoz – gondoltam.
   Csak mindig a kellő hőfokon...

Belefáradtam az egyhangúságba. Testem sem követelődzik úgy, mint korábban, leveti a vágy terhét, mint egy öregember a régi ruháit. A lét irreális állapota ez, mégis beletörődéssel viselem.
   Fél évvel később, hogy Laura elköltözött, levél érkezett tőle. Azt írja, utazzam le hozzá vidékre, megszerette azt a várost. Mióta egymagam élek, először érzem magam elevenebbnek. Laura nagylelkűsége határtalan, de nem merek hinni egy valódi fordulatban.
   Laura levele kapcsán jutott eszembe, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy talán Elzát keresnem kellene. Nem tehetem, mert az megalázkodás lenne. És aki megalázkodik, az már soha sem szerethet igazán. Ezen fejtegetésből kiindulva nem tudom, hogy elfogadjam-e Laura ajánlatát.
   Az író másképp éli életét, mint a többi ember, mivel könyveibe, írásaiba temeti lelkét. Laura! Ha elolvasol, talán megérted egyszer, tetteim, gondolataim mozgatórugóit. Nem utazhatok hozzád. Helyette inkább csendben leszek. Ha írsz, szívesen veszem, ha nem, azt is megértem, mert megértettél.

Befejezem az írást. Rendszerint nagyon lassan írok: kínlódom a sorokat. Most ez különösen igaz volt. Igaznak látszik egy barátom mondása, hogy egy kicsit meg kell „bolondulni” hozzá, akkor könnyebben megy...
   Kitárom az ablakot. Keskenylevelű ezüstfák hajladoznak óvatosan a parton. Hajnalodik. A szürke színei láthatók, de néhol kék és néhol talán ezüst. Messzebb tisztulni látszik az ég.
   Összegyűröm a Laurát bemutató oldalt. Nem tudtam visszaadni a valóságot, arcát, jellemét. Elégedetlen vagyok magammal, mert újraolvasva Laura arca csak úgy jelenik meg előttem, mint ólomüvegen a megszűrt fény; jelleme annyira finomrezdülésekkel teli, hogy mindezt bemutatni lehetetlennek érzem. Talán Isten akarja így, hogy foglalkozzam még vele, s nem szabadít meg? Gyötörni akar?
   Kimegyek a teraszra.
   A borostyán nedves illata. A levegő sűrű. A tó felett pára lebeg, mint egy távoli, halk sóhajtás kigőzölgése. A csillapodó hullámok monoton zaja, ahogy megtörnek: most éppen csak érintik a köveket.
   Türelmes vagyok magamhoz. Megvárom, míg újra kiépül bennem az emlékezés hídja, s már tisztábban látom a Laurához vezető ösvényt. Új lapot veszek elő. Megint szembesülök a fehér papírlap üres valóságával...