...ha nem vagy itt velem,
szürke az ég, kedvetlen
a nap, nem ad a fényéből,
mogorva, s aludni tér, mert
nincs kedve, nincs miért...
nélküled sápadt sajt a
hold,
féllábúak a csillagok, ködös
és elveszett minden és félelem
terem a kilincsen, mikor nem
vagy velem...
veled minden fölragyog és
íze lesz a szónak, mint a málna,
ordítva ragyog fenn a nap és
szórja minden vagyonát
a világra...
s mikor eljön az este, a
fák
teste fölremeg az égen szédítőn
tomboló holdtól, a részeg, ájult,
félbolondul kacagó csillagoktól,
varázsló, te...
ilyenkor én is kezdek
élni, árva,
fáradt lelkem csupa fény, szimfónia
fortissimója dübörög megfélemlített
szívem belsején...
és tudok élni, frissen,
üdén,
ahogyan természetes, mert
akarod, mert súgod – itt vagyok
és ágyat vetsz mindig magányos
szívem küszöbén...
és ilyenkor élek
én...
