Tavasz

Már érzem, valahogy, pedig hideg van nagyon. Kimenni nem nagyon van kedvem, de ettől én még vidáman írogatok. Beszélgetek jókat, s várom a híreket vigyorgó Nelli - unokámról, ki 9 hónaposan küldi kacagását. Csak sehogyan nem érti, miért nem mászik ki mama a telefonból?


Elmúlik ez a rohadt hideg. Megint könnyű ruhákat veszek. Megyünk Zolival össze – vissza, ha ráér, s közben gyorsan világot váltunk, mert szoktunk. Íze lesz a szélnek, egyre kövérebbek majd a rügyek.
Ha valami nagyon fontosat akarok, meg egyébként is, fő gavallérom Jancsi bácsi. Olyan művelt és elegáns úr! 87 évesen mindenki hatvannak nézi és esnek hanyatt. Vele mégis a beszélgetés a legfontosabb.
Nagyon tapintatos. Soha nem mondaná: - Nem szabad !- csak:
- Drágám! Vizsgáljuk meg a dolgokat !? – ilyenkor sejtem, hogy a „titok”, amit rábíztam, bizony nem helyénvalóan lelt megoldásra, s tapintatosan a jobb felé terelget. Észre sem veszem, s máris csinálok mindent jobban, figyelmesebben. Amikor hozzá megyek, duplán kis szép vagyok, mert nagyok büszke rám. Mártuska után neki az egyetlen. Mártuska már 57 éve nem él. De amikor beszűrődik egy régi dallam, amire ő altatta a kicsit, nagy kék szeme könnybe lábad, s halkan a gondolaton elidőzünk kicsit. Mártuska már 60 éves lenne. Megmarad háromnak mindörökre, apának „szibem”. De ez már csak olyan simogatóan fáj, nem éles, eleven, csak jelen van mindig, állandóan, Mártuska, szívem.
Aztán beülök az ezüstkék autóba. A drága ember nagy mosollyal integet.
Akkor gyere, drága lelkem, amikor kedved tartja, szokta mondani, pedig tudja szinte minden másnap elmegyek. Jancsi bácsi, Zoli, az unokám, Blanka, aki iskolás, majdnem 8 már és nyakamba ugorva, engem átkarolva szokta kiabálni: - Imádlak, mama!- Meg Nelli-baba, mamájával, Csibével, aki azt mondta, jómúltkorában: - Semmilyen munkád nem veszett kárba, mindenben benne vagy. Tudják, miket tettél mindőnkért!- Ettől nagyobb díjat bizony nem adhat senki se.
Ahogy végigcsináltuk ezt a leltárt – hiányzik ide valaki?
Jófenéket, nem tudok semmi nyűgöt, kekec új bajságot megszokni.
Ez mind-mind életem tiszta öröme!

Örüljön hát mindenki, mert már itt is a tavasz, mindenkinek van Zolija, Csibéje. S mindenki tudja ez a legeslegfontosabb.
Magam-tervezte esték, egy-két hálás olvasó. Meg aki nélkül mindez nem valósulhatna meg – innen az én dolgom minden további infó…
Ilyenkor mindig rájövök, hogy szeretni, írni, élni JÓ.