-vissza-

Mágia

A mágia valójában erőt jelent, a képzelet önmagát megvalósító varázserejét.

Legtöbb betegség pszichoszomatikus, idegi eredetűek, s többnyire valamely betegséget feltételező képzelgésekkel, rettegéssel kezdődnek. A felelősségtől, mellőzöttségből, csalódásokból, s egyéb pszichés sérülésekből „betegségbe menekülő” tudattalan védekezés váltja ki. Minden ilyen folyamat „teremtő képzeletünkből” burjánzik elő, mert a képzelet nagy varázsló és öntudatlanságában fekete mágus. Érzelmeink, gondolataink sugárnyomásával addig irritálja valamely szervünket, idegrendszerünket, anyagcserénket, szívünket, bőrünket, mirigyeinket, míg azok először tüneteket mutatnak, majd valóban engedelmeskednek a veszedelmes szuggesztiónak.

A rémület bennünk működő vetítőszerkezet, s a szörnyek, amelyeket látunk, valójában saját teremtményeink. A test és lélek médiuma, a lélek jelbeszédének tünetei közvetítő eszköz.

A gyógyuláshoz mindig kettő kell. Egy, aki a látható reflexeken túl a láthatatlan okáig hatolva segíteni próbál minden esetben páciense egyedi karaktere szerint, egyéni módszerekkel és a beteg , aki valóban gyógyulni akar!

Nem ragaszkodik alibiként a maga teremtette poklához. Elfogadja pszichikai elixírje valódi neveit, saját kórságából kivont gyógyszerét. Bizonyíték erre, hogy ugyanabban a betegségben szenvedő két ember közül az egyik orvosnak, pszichológusnak hisz, tud, küzd, s ezért kilábal a bajából, teljesen meggyógyul.

A másik viszont, aki feladta magát, nem tudja, nem akarja megragadni a feléje hajított mentőkötelet, ugyanabba a kórba belepusztul. Élni senki más helyett nem lehet.

Ha öntudatlanul „fekete mágusként” állandóan fertőzni, pusztítani tudjuk önmagunkat iszonyokkal, traumákkal, fóbiákkal, egzaltált képzelgésekkel, elvadult indulatokkal, miért ne lehetnénk végre fehér mágusok is, tudatosan, a fekete képzetek helyett az önbizalom, remény, megismerés  sugárzásával, „varázsigéivel” űzve el agyunkból az árnyakat rémképpé formáló rettegést, ádáz, ártalmas ösztönzések hatalmát? Nincs szükségünk e mérgező salakra!

Változtatnunk kell egészségtelen magatartásunkon.

A mindennapi élet mágiája modern magatartástan.

A sorsalakítás pszichológiája

Az emberi lét a múlt és jövő két pontja között játszódik le. Mindannyian a rejtélyes múltból az ismeretlen jövő felé tartunk. Kevesen tudják, illetve csak egészen kivételes szellemek tudatosítják, honnan jöttünk és hová megyünk. Az ember általában a születés és halál két sorompója közé szorítva küzd titokzatos ösztönzései megvalósításáért. Úgy érzi, e rövid intervallumba kell bezsúfolni reményeit, ambícióit, szerelmi vágyait. Homályos célja elérésére, amelynek a „boldogság” fedőnevet adja, csak e villanásnyi létpillanat áll rendelkezésre.

Bár e magatartás lényegében helytelen, mivel éppen a sóvárgott célhoz nem visz soha közelebb, mégis rejt valami transzcendens magot, amely a lélek tudattalan emlékezetében gyökerezik. Ez a mag az éppen folyamatban lévő inkarnáció fontosságának sejtelme.

A sors alakítás, a sors fölötti uralom megszerzése állandó harc a determinációval, vagyis a szellem harca az anyaggal és a démonokkal. Az anyag rajtunk súlyosodik, a démonok bennünk tombolnak. A determináció kizárólag olyan mértékben és olyan módon érvényesül sorsunkban, ahogyan belső magatartásunk idézi és jellemünk aláveti magát neki.

Az alakulásban lévő sors nem a múltban vagy jövőben, hanem a jelenben izzik. E ponton zajlanak a különféle döntő folyamatok. Ebben a mozzanatban meg végbe a múlt feldolgozása és a jövő kialakítása. Tehát mindig , mindenkor a jelen az élet, az aktívan cselekvő, küzdő, felismerő jelenvalóság egyetlen esélyünk önmagunk felszabadítása.

A létforma, amelyben élünk, a legközelebbi, megoldásra váró feladatunk. A félelem legyőzése nélkül sohasem lehetünk sorsunk uraivá. Elnehezült erőink szublimálása nélkül nem szárnyalhatunk éteribb síkokra, ahol az élet feltételei sokkal kevésbé fájdalmasak. Vakságunk megszüntetése nélkül nem láthatjuk meg a lét titkait.

A mindennapi élet mágiájának ismertetése olyan eszközhöz kívánja segíteni az érdeklődőket, amelyekkel kibogozhatják a kínos, megoldhatatlannak látszó apró szövődményeket, amelyek a hétköznapok kicsinyességeihez, sikertelenségeihez és bosszúságaihoz láncolják őket. Ezek a kötelek az égre tekintő képzelet előtt talán Gulliver láncainak tűnnek, amelyekkel a liliputiak kötözték a földhöz. Ha azonban rángatni kezdi őket, kiderül, hogy a húsába vágnak, képtelen kiszabadulni közülük, csaknem teljesen megbénítják. Ha sikeresen kioldja őket, sorsának bonyodalmai, szakadékai fölé lendül, s úrrá lesz ott, ahol leigázott rab volt eddig.

Hangsúlyoznunk kell, hogy egy pillanatig nincs szó pusztán elméleti felismerésekről- csak azokról is. Az elmélet nélkülözhetetlen tervként szerepel e munkában, amely egyedül a megvalósítás által realizálódik. A megvalósítás annyit jelent, hogy e módszereket beleszőjük minden percünkbe, leghétköznapibb elfoglaltságainkba, az emberekkel és önmagunkkal való viszonylatunkba. Gondolat- és érzésvilágunkban éppúgy alkalmazzuk őket, mint cselekvéseinkben.

Az élet két áramlata

Öntudata minden embernek van, de legtöbbször hamis célokra pazarolja. Értékét lerontja az önimádat, a személyes fontoskodás és az a hiábavaló kívánság, hogy sorsába a körülmények szerencsés összetalálkozása hozzon hirtelen javulást. Pedig sem a hatalom, sem a jólét, de még a tudás, megértés, bölcsesség sem önkéntes adományai az életnek. Nincsen olyan külső vagy belső eredmény, amelyet ne előztek volna meg nagy erőfeszítések. A „sikeres” ember sikerének feltétele képességeiben, magatartásában, az erre való törekvésének tisztaságában van meg. A „népszerű” ember ösztönösen, de pontosan eleget tesz mindazoknak a kívánalmaknak, amelyek az ilyenfajta érvényesüléshez szükségesek. Ugyanígy a benső dicsőséget sóvárgó ember úgy csoportosítja erőit, hogy ezen a területen hozza létre győzelmeit. Ez a becsvágy persze a legmagasabb rendű, de célja a legnehezebben elérhető. Magában foglalja a világ által elénk állított feladatok sikeres megoldását, a nagy egyensúly kialakítását, amely minden irányban semleges, anélkül, hogy terméketlenül passzív lenne.

Az életen két áramlat vezet keresztül, az egyik a negatív, passzív és sikertelen, a másik  pozitív, aktív és sikeres. Amikor sikerről és sikertelenségről beszélünk, nem csupán a külső érvényesülést vagy kudarcot értjük rajta, hanem azt az eredményes vagy eredménytelen magatartást, amellyel ideáljaink elérésére törekszünk.

A megalkuvók, a bátortalan szolgalelkek a negatív életáramlatban sodródnak. A sorsteremtő, sorsukon uralkodó mágikus egyéniségek a pozitív áram erőiből merítenek.

Mágiáról beszélünk. A tétel, hogy „a csillagok nem kényszerítenek, csak hajlamossá tesznek”, s a rejtélyes utalás, amely szerint „a bölcs uralkodik csillagain” egyedül a mágia fényében nyer valódi értelmet. Mert a determináció ott végződik, ahol a mágia kezdődik. A determináció a létrejött okozatok világára vonatkozik. A mágia a láthatatlan okokat befolyásolja, az okok természetét változtatja meg, amelyekből az okozatok erednek. A mágia képes rá, hogy az ember nemcsak nemzőerejével, hanem intellektusával teremtsen. Az ideák világából életet hívjon létre, életet formáljon, amely megjelenik, fizikai realitássá lesz, sőt döntően átalakítja sorsunkat. Ugyanez a képesség, aszerint, hogy milyen irányba vetítik, köt és old. Önmagát a jelenségekbe szövi vagy visszavonja belőlük.

Zsarnoki csillagujjak csak addig parancsolnak sarokba bennünket ijedt, dadogó statisztának, míg el hisszük, hogy az életnek van mellékszereplője. Míg elhisszük, hogy van olyan helyzet, olyan fizikai gátlás vagy terhelés, amely megakadályozhat bennünket életünk nagy művének létrehozásában, feltéve, hogy létre akarjuk hozni e művet. Mert valamilyen formában mindenki produkálhat. Mindenki világító, melegítő, életmentő és életmegújító központjává lehet egy erőkörnek, amelyből merítenek, s amelyek fényét a visszaverődés törvényénél fogva megsokszorozzák. Aki fényt áraszt, az átfűti maga körül az atmoszférát, s ebben a hőben saját fénye is váratlan, csodálatos inspirációktól izzik fel.

Az emberek túlnyomó többsége nem más, mint talajba gyökerező fa. Eltűrik, hogy a klíma, a környezet, a munkahely bélyeget üssön rájuk. Nemcsak bőrük, szemük, hajuk színe, de egész gondolkodásmódjuk és életrendjük e befolyás alatt áll, minden rezdülésével függ tőle és ki van szolgáltatva neki. Kétségtelen, hogy ilyenfajta hatások alól senki se vonhatja ki teljesen magát. Az ember mégis föléjük emelkedhet.

A fa nem változtathatja meg a környezetét. Ott kell maradnia, ahová gyökere beágyazta.

Az ember, ha környezete nyomasztó, terméketlen, fejlődés gátló, kiléphet belőle. Megváltoztathatja környezetét. Ehhez azonban pontosan ismernie kell a sorsán, egyéniségén uralkodó törvényeket.

Ha elménk megtalálta ideálunkat, az életcéllá lett ideál mágneses pólusként vonz bennünket magához. Megrövidített térben, összevont időben mozgunk feléje, mert a vele való kontaktus felszívja, magára vonja imaginációs, tehát mágikus energiánkat. Ez annyit jelent, hogy az erők, amelyeket gátak építésére használhatunk, lassanként kivonódnak onnan és más mederbe ömlenek. Ezzel az átcsoportosítással úgy elernyednek a feszesen álló tilalomfák és megelevenedett rémképek, mint a ballonok, amelyekből elillan a levegő.

A külső és belső magatartás kölcsönhatása

Az eredményes élet pszichogenezise mindenkor kettős természetű. Egy külső és egy belső részre tagozódik. A követendő módszer tehát belső világunk és külső magatartásunk képzésére egyenlő súlyt fektet. Az akarat, koncentratív képesség, imagináció, karakterológiai ismeretek, az önanalízis és szimbólum fejtés tehetségének fejlesztését éppoly fontosnak tartja, mint bizonyos feltételek betartását a külső viselkedésben. Mert szavaink, mozdulataink mind önkéntelen rituálék, amelyek erőket indítanak el, különféle hatásokat provokálnak környezetünkből, végül visszahatnak ránk.

Ha összehasonlítunk egymással két embert, akik körül az egyik az életnek úgynevezett „főszereplője”, vagyis kreatív, lendületes, akcióiban sikeres és népszerű, a másik pedig árnyékban járó, önbizalomhiánytól kínzott, tipikusan „peches” karakter – látni fogjuk, hogy a kettő felépítésében, általános viselkedésében milyen mélyreható különbségek mutatkoznak.

A „peches” ember folytonosan siránkozik, panaszkodik, régi sérelmeit beszéli. Sértődöttsége esetleg oly mély, hogy fuldokolva magában tartja e tartalmat, de gondolatai medrét szinültig tölti vele. Arckifejezése, testtartása, minden pórusa ezt az atmoszférát árasztja. Ha valamit elmond, előadását pesszimisztikus megjegyzésekkel tarkítja. Rendszerint feltételes módban beszél ott, ahol határozottságra és lendületre volna szükség.

A „szerencsés” ember derűs és határozott. Soha nem panaszkodik. Akkor sem siránkozik, ha valami csapás éri. Bajai recitálásával nem terheli tehetetlen környezetét, mert ösztönösen tudja, hogy ebben nincs semmi konstruktív. Ha problémáját valakivel megbeszéli, olyan embert választ ki erre a célra, akiben megvannak a segítség feltételei. Mert a szolidarítás az emberi együttélés alapja. Senki sem maradhat teljesen önmagába zártan. Élete bizonyos pillanataiban feltétlenül szüksége van megnyilatkozásra és olyan inspirációkra, amelyeket csak egy másfajta, saját egyéniségét kiegészítő lénytől kaphat. Ezt a szolgálatot azonban egyedül attól kívánja, aki nyújtani tudja. A panasz, a minden életjelenségre rávetített kedvtelenség, sérelmeinek kántálása  olyan koldushoz tesz bennünket hasonlóvá, aki siető, begombolkozott emberekhez szegődik az utcán és türelmetlenül odavetett alamizsnákból összehozni szükségleteit. A kifacsart tagokkal, szenvedéstől eltorzult arccal az utcasarkon némán vonagló koldus szintén nem arat többet nyomorúságos filléreknél, amelyek  legfeljebb napi tengődését fedezik, de állapotán, helyzetén egyáltalában nem változtatnak. Ez a magatartás a kívülállókból még sohasem váltott ki olyan döntő akciót, amely a koldust kivételes pozíciókba emelte volna. Az attitűd maga a sors tehát, a rituálé, amellyel ezt az életformát idézzük, a magunkévá tesszük.

A „szerencsés”  ember állító módban beszél. Olyan célokat tűz, amelyeket elérhet, ha megteszi érte a szükséges erőfeszítéseket. S ő tudja, hogy megteszi. Bizakodása nem irreális optimizmus, hanem meggyőződés abban, hogy ideáljainak megvalósítása a legnagyobb mértékben tőle függ.

A „peches” ember mindenben halogató taktikával él. Szereti megvárni, mit cselekszenek mások, mielőtt ő tenne valamit. Ha végül is akcióra kerül a sor, akkor nehézkes, a részleteket firtatja, idejét és erejét aprólékos, aggályos gondolatokra pazarolja. Mindig elkésik vagy túl korán érkezik.

A „szerencsés” ember nem odáz el semmit. Tennivalóit, amint felmerülnek, elintézi. Nem vár mások példájára, hanem cselekszik. Munkájánál nem veszteget időt aprólékos pepecseléssel, hanem nagy vonalakban dolgozik. A részletek lebonyolítására csodálatosképpen mindig talál megfelelő segítőtársakat. Természetesen pontos. Jókor érkezik. Meglepő érzékkel választja ki az alkalmakat. Társaságát keresik. Egyengetik az útját. Puszta atmoszférája: készsége és aktivitása támogatókat idéz. Mindig ad, pozitív erőket áraszt, vonz, leköt és meggyőz, tehát kap: barátságot, érdeklődést, jóakaratot.

A típusok meghatározása persze nem ilyen merev. A két véglet között a variációk óriási skálája húzódik. Figyelemmel kell lennünk arra is, hogy a „szerencsés”, „sikeres” gyakran egyáltalán nem boldog, s főként nem harmonikus. E fogalmakat azért mindig magasabb értelmükben használjuk. Aki csak színlel, ügyeskedik, minden gesztusával saját önző érdekét szolgálja, s belül csupa rideg könyörtelenség, kapzsiság az átmeneti sikereit is belső zűrzavar, bosszúságok, szorongások között éli át, s külső elbukása éppoly biztos, mint pszichikai összeomlása.

Siker az, ha valaki önmagát is meggyőzi, felemeli, átvilágítja, mialatt konstruktív célja felé törekszik. Szerencse az, ha valami nagyszerű ideál kreatív szolgálata közben másoknak is adni képes. Nemcsak vezetékké lesz, hanem gyűjtőmedencévé válik, színültig telik gyógyító, megújító erőkkel. Nincs ennél nagyobb karrier és örökértékűbb gazdagság.

A kérdésre, hogy vajon az is pozitív emberré változhat-e ilyen értelemben, aki eddig részben vagy egészen a negatív irány szenvedője volt, a válasz: igen. A mindennapi életben alkalmazott mágia által.

Gyökeres változások lehetősége

A „peches”, negatív, csillagoktól leigázott ember szerencséjére a világon semmi nem olyan biztos, mint a változás. Változik az emberi szervezet, változnak a körülmények és az idők. Egyetlen sejt nem marad a fizikumban, amely azonos lenne a hét évvel előttivel. Nos, e változás folyamatát a magunk által választott mederbe terelhetjük.

Ha fejlődésünk menetének irányítását lomhán átengedjük az őrlő, kényszerítő körülményeknek, akkor a változás a sziklát kivájó víz munkájához hasonló lassúsággal megy végbe. Ha azonban lényünket határozott kézzel magunk irányítjuk, akkor az, ami lehetetlennek tűnt, egyszerre lehetségessé válik. Merev, nehézkes szellemünkben valóságos ideavénák fakadnak fel. S ebben semmi természetellenes nincsen. Mert a körülmények igen gyakran tennék velünk ugyanazt, ha felismernénk természetüket.

Nyilvánvaló, hogy az intelligens, különféle tehetségek és adottságok hatalmát magába rejlő embernek nem kell szükségképpen megvárni a külső segítséget. Keresheti, előidézheti a változást. Elébe mehet. Menetét hatalmas mértékben meggyorsíthatja.

A gondolkodás hatása életkörülményeinkre

Ha megvizsgáljuk cselekedeteink rugóját, konfliktusaink, gátlásaink, külső és belső bonyodalmaink, minden esetben rátalálunk a démoni elemek zsarnoki uralmára. E démonok sokszor őszintén magasrendű szándékaink és jobb belátásunk ellenére alig viselhető belső válságokba sodornak bennünket. A mélypszichológia szellemünk előtt láthatóvá teszi, tudatosítja ezeket a démonokat. Kinyomozza nevüket. Elárulja legkarmosabb dühvel védett titkukat; azt ugyanis, hogy sebezhetőségük függőségükben van. Létük pusztán sóvárgás és indulat. E határtalan, őrjöngő éhséghez eszközöket, testet az ember ad nekik. Az ember karjával ölelnek, kezével ütnek, ölnek, marcangolnak. Az ember érzékein, idegein át érzékeli a kéj és kín, az öngyilkos félelem extrém ízeit. Amilyen mértékben alávetjük magunkat befolyásuknak, olyan mértékben uralkodik el bennünk e démoniság alapjellege, az anarchia; amilyen mértékben erőtlenedik a szellemi kontroll s a fizikum egészséges egyensúlytörekvése, olyan mértékben nyer hatalmat a szervezetben különféle betegségek tömege, szervi bajoktól a szorongásos neurózisig és idegösszeomlásig.

Hogyan nyer a démon fokozatosan hatalmat fölöttünk? Milyen módon engedünk át neki egyre több területet? Miképpen tesszük lehetségesé számára a besurranást intellektusunk klauzúrájába, ahol azután énünket bénítja, detronizálja, s ezzel létrehozza a kaotikus érzelmek, indulatok és szenvedélyek pusztító diktatúráját?

Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a démon láthatatlan, s minden cselekvése álcázott. Célja felé nem hirtelen tör, hanem fokról fokra, mégpedig az ösztönök hüllőravaszságával.

A szervezet központja az agy. Mindenfajta életműködés az agyból indul ki, és minden benyomás oda érkezik. A látható organizmus mögött álló magasabb impulzusok is e precíziós közvetítő állomáson keresztül hatolnak a fizikumba, tehát az érvénysülést kereső mélységi erőknek sincs módjukban megkerülni.

Az akaratnak, amely uralomra tör, legelőször az ember gondolkodását kell befolyásolnia. A gondolattartalom, az agyat átható szellemi atmoszféra az az absztrakt esszencia, amely a tudattalan működési parancsokkal együtt szétárad, szétsugárzik a szervezetben és determinálja egész magatartását. Kóros irányú megváltozása katasztrófát jelenthet nem csak idegéletében, hanem fizikai szervezetében is.

Ha egy impulzus a gondolatközpontba hatol, megrögződik, és atmoszférát teremt, azt a homályban tevékenykedő démoni elemek már megvalósíthatják az organizmusban. Legális módon polgárjogot nyernek rá. Működésük tehát kettő. Különféle szubjektív, érzelmi hatásokon keresztül megadják az impulzust, vagy egyszerűen a külvilágból érkező negatív benyomásokat mélyítik el névtelen indulatokká, szorongássá, azután véghezviszik a gondolattá született romboló szándékot.

Meg kell értenünk végre teljes súlyában, hogy minden testet öltött dolgunk nemzője a gondolat, nemzője betegségeinknek, kudarcainknak, balsorsunknak is. Egészséges, konstruktív, harmonikus gondolatok egyensúlyt hoznak létre szervezetünkben éppúgy, mint körülményeinkben.

Gondolatok gyógyító ereje

A gondolatok mögött erjedő, a gondolatokat inspiráló terhelések, a szervezet és a pszichikum determinált alkata csak látszólag teszik kezdet és vég nélkül való circulus vitiosusszá a démoni impulzusok és az azokból kialakuló gondolatok egymásra hatását.

Abban a pillanatban, amint kristályosan világos, valódi pszichikai és erkölcsi érdekeinket szolgáló gondolatokat helyezünk a destruktív formulák helyébe, oly módon, hogy azok kiszorítják a negatív hatásokat, gyökeres változás áll be életünk minden tendenciájában.

Az oldó, gyógyító megtalálása azért nehéz, mivel a személyiség démoni fertőzéstől kikezdett részei védekeznek a fénybe helyezés minden kísérlete ellen. A legintelligensebb embernél is szinte értelemzavar mutatkozik e pontokon.

Míg gyarapodó ismereteink, segítőtársaink, végül az önanalízis támogatásával rátalálunk egyéniségünk minden betegséggócának sajátos szellemi ellenszérumára, vannak bizonyos általános törvények, amelyeket belső és külső  magatartásunkban sem szabad többé figyelmen kívül hagynunk. A lélek egészségének olyan törvényei ezek, mint a test elemi higiéniai szabályai. E törvényeket 4 pontban foglaljuk össze.

1. A barátságtalan légkört árasztó embert taszító, láthatatlan örvény zárja körül.

2. A panaszkodó ember a legjobb szándékot is kimeríti. A panaszkodás vámpirizál, tehát ösztönösen elzárkóznak tőle.

3. A félelem és elkeseredés betegségeket okoz és balsorsot idéz fel.

4. A sérelmeit, fájdalmát, rossz állapotát maró szavakkal megfogalmazó, elégedetlen, türelmetlen ember folytonosan ismételt, szuggesztív dühkitöréseivel saját helyzetét teszi elviselhetetlenné, s előbb- utóbb végzetes bajokat zúdít magára.

 Ezért: soha senkihez ne legyünk barátságtalanok még gondolatban sem!

            Ne panaszkodjunk!

Ne engedjük át magunkat elkeseredésnek és félelemnek!

Kerüljük a gonosz, maró, elégedetlen gondolatokat és hangos definíciókat!

A már rögződött vagy rögződni akaró, káros tendenciákat a következő módon lehet áthangolni.

A depresszív impulzusoknak nem adunk gondolattestet abban a formában, ahogy mérgezett tartalmuk megkívánná, hanem antitoxinnal vegyítve engedjük felszínre őket. Nem fojtjuk el tehát. Veszélyes komplexumukat nem gyömöszöljük vissza a tudattalan zónákba,, ahol tovább fertőzhetnének és erjedhetnének, hanem az értelem fényében kiengedjük belőlük a feszítő  rossz gőzöket.

A pozitív egyéniség alaposan átgondolja tennivalóit, mindazt, ami egy helyzetben rajta múlik, azután izolálja magát. Agyából kirekeszti a gyengítő, ismétlődő gondolatokat,mert elegendőnek tartja, a megfelelő a pillanatban koncentrál arra, amit tennie kell. Addig nincs vele dolga. Annak latolgatása sem tartozik rá, hogy mi lesz, ha kudarcot vall. Ezt fel sem tételezi. A dolgok jó kimenetelében való derűs bizakodással tekint az események elé. Erre készül. Ha valami nem sikerül, következményeit ráér majd feldolgozni, amikor szembekerül vele. A befejezett tények erőt adnak elviselésükhöz. Sem hozzá nem tehet, sem el nem vehet egy jövőben lejátszódó, ismeretlen kimenetelű eseményhez azzal, ha képzeletben százszor egymás után végigéli, végigerőlködi, végigkínlódja a lehetőségek rögzíthetetlen variációit.

Tudja, hogy a vámpirizáló gondolatokat kirekesztő tilalom csak úgy lehet sikeres, ha érdeklődése fókuszába valami erős, színes, más irányú tartalmat állít!

A  kedvetlen, barátságtalan belső atmoszféránk bizonyos külső jelenségek és viszonylatok következménye. Szerencsétlen körülmények és rosszindulatú emberek áldozatai vagyunk. Igazságtalanul szenvedünk. Szinte kárörvendő mazochizmussal figyeljük az események alakulását és az emberek határtalan önzését, részvétlenségét, kellemetlenkedéseit. Az ellenszenv hullámaiban fuldokolva követjük benső kommentárjainkkal a pestises fonalat, amely, mintha neonfénnyel világítanák meg, fokozatosan felizzik, s életünk minden motívumának vezérideájává lesz. Fluiduma színültig megtölti gondolataink medrét. Fogalmaink mérges, húsos mocsári flóraként foszforeszkálnak, átható bomlasztó emanációkat bocsátanak ki, s uralni kezdik egész szervezetünket, idegéletünket, hangulatainkat. Reflexeink táptalaja e rosszízű, gonosz benső légkör. Minden külső mozzanatra, felénk irányuló gesztusra gyanakvással, éles, bizalmatlan, elhárító vagy támadó mozdulattal felelünk, s ezzel megint csak negatív értelemben determináljuk a világgal való további viszonylatunkat.

Mi a kivezető út ebből a már eléggé krónikus állapotból?

Mindenekelőtt az, hogy megváltoztatjuk szemléletünk alapját. Nem a külső jelenségeket, hanem saját belső magatartásunkat ismerjük fel a bennünket ért sérelmek kiváltó okaként. Az élet rejtett, legmélyebb törvénye gyanánt állítjuk világképünk középpontjába a tételt, hogy a külső események mindig másodlagosak. Az ember szellemének és jellemének a történésekhez való viszonylata határozza meg jó vagy rossz sorsát.

A negatív tendenciákat úgy lehetséges áthangolni, ha antitoxinnal vegyítve engedjük felszínre őket. Az élet kétségtelenül nem szüntelen örömünnep, hanem csaknem minden ember számára küzdelem, bonyolult teljesítmény: teljes készültséget és koncentrációt igénylő mű.

Az emberek irigyek. Az irigység valami kiválónak, az én birtokomban lévőnél különbnek a megszerzésére irányul. Az ember belegörbül, kénsárgára izzik, epe keserűvé erjed a gyötrelemtől, ha másnak van valamije, amivel kitűnik, s ő árnyékba borul mellette. Az irigységet is a szellem átfogó képessége határolja, s irányát az értéknek felismert tárgy szabja meg. Az irigységet magasabb fekvésbe kell transzponálni örök értékű szellemi célok segítségével.

Az emberek részvétlenségének, önzésének, gyanakvásának, kellemetlenkedéseinek ugyanis egytől egyig meg van a toxinja és antitoxinja bennünk. Gyógyszere mindegyik alacsonyrendű kóros potenciának a felismerése, hogy az általunk okozott konfliktusból nekünk kell kivonni magunkat – felfelé. Csak mi szüntethetjük meg a provokációt, az alantas tendenciák gondolaterőkkel, indulatemanációkkal, gesztusokkal és szavakkal való kihívását. Nekünk kell más, konstruktív gondolatokat helyeznünk a vetítőközpontba, saját agyunkba. S akkor is ki kell tartanunk mellettük, ha a szétárasztott, rossz töltésű erők még sokáig rezgetik, kavarják körülöttünk a levegőt.

Kellemes komplexumok áthangolásának művelete abban áll, hogy az érzeteket frekvenciaemeléssel csúsztatjuk át egy magasabb síkra.

Olyan esetben persze, ahol a depresszió oka évtizedes autoszuggesztió és helytelen életmód, csak fokozatosan lehet javulást elérni. Senki se várhatja azt, hogy húsz- harminc év alatt beidegzett rossz szokásaitól két nap alatt megszabadulhat. A helytelen irányba vezető medrek feltöltése sok önmegtagadással jár, s míg a gondolatáramok új, egészségesebb medreket vájnak maguknak, az is időbe telik. Mindenesetre ez a gondolatokon keresztül véghez vitt mágikus tendencia csere krónikus állapotoknál produkál meglepő változásokat. Fontos, hogy a fellépő kedvetlenségi érzetekkel erős elleningereket állítsunk szembe, valahányszor fellépnek. Nem szabad megengednünk, hogy akár egyetlen egyszer is reménytelen kesergés legyen úrrá rajtunk.

Végcélunk az, hogy gondolkodásunk villamos kapcsolótáblává váljék, melynek fogantyúit akaratunk irányítja.

Gondolataink determinálják körülményeinket. Az ember szellemi tevékenysége, fizikumának működése és sors között szoros kapcsolat áll fenn. Az idea ebben az összefüggésben a nemző szerepét tölti be és automatikus vonzás útján szabályozza a körülményeket. Aki sorsán, depresszióin, démoni kötésein úrrá akar lenni, annak úrrá kell lennie gondolatain. Szelleme egész mechanikáját meg kell változtatnia, végérvényesen száműzve onnan a félelmet és csüggedést.

A konstruktív, pozitív ember tudja, hogy útja különféle küzdelmeken, akadályokon át az önmegvalósítás célja felé vezet. Kitartás és akarat segítik előre, de megismerése és intuíciója irányítja.

Vigyázzunk ezért a szavakra, amelyek agyunkban elhangzanak! Gondolkodni annyi, mint mágiát gyakorolni!

Hogyan érhetjük el, hogy környezetünk hozzánk alkalmazkodjék?

„Ahol az ember aratni akar, ott először vetni kell, és ahol az ember aratott, ott ismét vetni.”

Aki barátokat kíván szerezni, annak először jó baráttá kell lennie. Aki azt óhajtja, hogy szeressék, annak szeretnie kell. Aki szívességeket, áldozatokat, segítséget, jóakaratot vár el, az először magában termelje ki e cselekvő erényeket. Aki bizalmat szeretne kelteni, az tanuljon meg bizalmat adni még ott is, ahol a karakternek, akit bizalmával megajándékoz, éppen a megbízhatatlanság a jellembetegsége s buktatója. Sokszor éppen ez a bizalom az a kinyújtott kéz, amely az önleértékelés és jellemgyöngeség ingoványában fuldoklót szilárd talajra segíti, új önbizalomhoz juttatja. Itt persze nem arról van szó, hogy hiszékenyek legyünk és a tényeket elködösítsük önmagunk előtt, hanem a bizalom és becsülés gyógyfluidumának felkínálásáról ott, ahol valaki éppen ennek a hiányában szenved.

Környezetünk csak úgy fog hozzánk alkalmazkodni, ha először mi alkalmazkodunk hozzá. Az alkalmazkodó embert kedvelik. Akit kedvelnek, annak kedvezni igyekeznek. Tapintatra, figyelmességre, résztvevő érdeklődése ugyanezen erények megsokszorozott visszhangját idézik.

Ellenséggel szemben mindenki zárkózik, védekezik. Előzékeny, megértő barát előtt az emberek fokról fokra feladják barikádjaikat és bebocsátják legbensőbb ügyeikbe.

Bizonyos, gyengébb területein még a leghatározottabb egyéniség is vágyakozik rá, hogy terheit megossza, tanácsot, lendítőerőt kapjon a nála erősebbtől vagy elfogulatlanabbtól. A kölcsönös alkalmazkodásnak és egymás támogatásának ebben a finom cirkulációjában senki sem engedelmeskedik parancsnak, és nem is parancsol, mégis önmagától létrejön egy olyan összműködés, amelyben környezetünk, cserébe a mi szívességünkért, alkalmazkodik hozzánk azon a területen, ahol kívánjuk tőle. Mégpedig önként és örömmel.

Ismeretes előttünk, hogy a mágia, amely erőt jelent, iránya szerint fehér vagy fekete: anyagsűrítő vagy szublimáló hatalom. A mi irányunk az oldás, szabadulás felé mutat. A mindennapi élet mágiájának segítségével rá akarjuk vezetni az olvasót a legalkalmasabb módokra, amelyek helytelen szokásaik, rosszul beidegzett szellemi magatartásuk kötéséből kioldhatják őket, gyorsabb fejlődésük érdekében. Az egyre inkább kibontakozó, pozitív képességei és jellemereje birtokába visszahelyeződő karakter természetszerűleg külső, anyagi életében is sikeresebb, mint a gátlásoktól, depresszióktól leigázott. De e siker szellemi törekvéseinek csak kísérő vagy kísértő tünete, s aszerint, hogy hogyan reagál rá, állja meg a helyét, vagy bukik el az ideáljai megvalósításáért vívott szüntelen harcban.

Akihez alkalmazkodnak, arra figyelnek, abban bíznak, attól elfogadnak és példáját követik. A fénysugárzó, vezető egyéniség mindig mágus: szüntelenül ideacsírákat ültet el, termékenyít, szuggesztív  magatartásával gyengébb, vezetésre sóvárgó, önállótlan karakterek sorsát determinálja. Köt és old.

Ilyenfajta mágikus magatartásból nő ki a valódi tekintély, amelyre oly elkeseredett és reménytelen eszközökkel törekszenek titkos csökkentértékűségi érzettől gyötört emberek.

Környezetünk hozzánk való alkalmazkodása tehát hatalmas stimulusa fejlődésünknek, mert olyan fajta külső és belső tevékenységre, magatartásra késztet bennünket, amely másoknak példamutató, a maguk számára pedig önnövelő hatású. Ezért jó, ha törekszünk rá.

Az akaraterő helyes használata

Az akaratot sokan összetévesztik a makacssággal és erőszakossággal, a kitartást pedig a csökönyösséggel. Ezek a tünetek inkább az akaraterő pangását, görcsös megbetegedését és potenciazavarait jelentik. Mert az egészséges akart áram végtelenül elasztikus, s az mutatja uralt erejét, ha nemcsak kitartással, hanem adott esetben engedékenységgel közelíti meg célját. Az akarat természetesen a szellem által determinált energia: az idea megvalósítási eszköze. Ha az akarat mögött álló eszem zavaros, démoni, akkor állnak be a kóros tünetek.

A fejjel a falnak rohanó dühöngő akaratosság mögött nyilvánvalóan nem józanság, hanem felelőtlen indulat feszül.

Türelem, kitartás, szilárd várakozásra, kivárásra való képesség erős, egészséges akarat jele. Legtöbb nagyszabású elgondolást csak a kitartó, türelmes munka tesz megvalósíthatóvá.

Ha valamely törekvésünkben létre tudjuk hozni magukban ezt az attitűdöt, csodálkozva fogjuk tapasztalni, hogy e türelmes, uralt, szívós belső izzás vonzani kezdi kívánságunk tárgyát, s anélkül, hogy látható gesztusokat tennék feléje, a cél közeledik felénk.

Érzésvilágunk szabályozása

Érzésvilágunk igen kevéssé, sőt csaknem egyáltalában nem irányítható, mert tudatos szándékainkra és érdekeinkre rá sem hederítve reflexszerű, ösztönös és elementáris külön életet folytat bennünk. Az érzéseinek és hangulatainak teljesen kiszolgáltatott ember ezért tehetetlen elszörnyedéssel figyel önmagába, s a hangos belső propagandától elhitetve megadja magát a diktatúrának. Az ember érzésvilága nem csak szabályozható valami, hanem feltétlenül szabályozandó is. Előbb – utóbb mindenki kénytelen rá, mert felismeri, hogy a vég nélküli bonyodalmakból, amelyekbe homályos belső és külső impulzusok sodorják, nincs más kiútja. Vagy visszaszerzi az uralmat hangulatélete fölött, vagy saját belvilágának detronizált, üldözött uralkodójaként a legtriviálisabb, legrombolóbb ösztöncsőcselék karmai között kínlódja át életét.

A folyamat látszólag enyhe engedményekkel, kis gyöngeségekkel, kényelmes megalkuvásokkal kezdődik. Azzal, hogy az ember kritika, különállás, lénye eszmei izolálása nélkül eltűri, hogy anyagi körülmények és hatások erőt vegyenek rajta. Magához engedi a legalantasabb impulzusokat. Belevész a mindennapi élet elvakító részleteibe, anélkül, hogy a múló pillanatnak az egészhez való  viszonyát állandó fénybe helyezné önmaga előtt.

Aki érzelemvilágát irányítani akarja, annak elsősorban függetlenítenie kell magát környezete hangulatváltozásaitól. Arról persze, ami körülöttünk történik, tudomást kell vennünk, de megismerésünk szűrőszerkezetén át , a fertőző elemeket közömbösítve.

A cél mindig az, hogy magunkon és másokon is segíteni tudjunk.

Teljesen elhibázott dolog volna persze a lelki természetű bántalmak, sebek, ingerek erejét és intenzitását lebecsülni. Tapasztalati tény, hogy pszichikai fájdalmak sokszorosan felülmúlják a testi fájdalmakat, amelyeket legalább csillapítani lehet különféle szerekkel, anélkül, hogy eszméletünket elveszítenénk. A lelki gyötrelmek azonban csak az öntudattal együtt oldhatók ki időlegesen. De nem is arról van szó itt, hogy valamely elburjánzott pszichikai kórságot vagy indulatot puszta ráolvasással a leghevesebb krízispontján pillanatok alatt megszüntessük. Hanem arra akarjuk barátaink figyelmét  irányítani, hogy kivétel nélkül minden jelenségnek van egy fogantatási pillanata. Vigyázzunk tehát, miféle reményeket, becsvágyakat, alap és bölcsesség nélkül való várakozásokat, feltételeket exponálunk. Mert ezek megvalósulása válik később szégyenünkre, keserűségünkre és csalódásunkra.

Tudnunk kell, hogy sorsunk mérgezett gyümölcsei mind azokból a magvakból növekszenek ki, amelyeket magunk vetettünk. Történetünk cselekményének párkái, tudattalan és tudatos nemzői, törvénytelen szülői mi magunk vagyunk. E sorsot megragadni, megváltoztatni, irányítani csak  a nemzés pillanatában lehet. Mikor a sötét nemzés – valamely irreális kapcsoltba való belesodródás, vak függés megteremtése emberrel vagy helyzettel s az önuralom gátjainak lerombolása – egy ízben megtörténik, a gonosz mag megfogant, életre kelt és befutja a maga pályáját, mint az elhajított bumeráng.

Érzéseinket mindenekelőtt kezeljük éppolyan respektussal, mint a különféle mérgeket és ellenmérgeket, amelyeket szintén nem engednénk gondosan mérlegelt adagolás és ellenőrzés nélkül a szervezetünkbe.

Minden méregnek van azonban egy ellenmérge, így a gonosz, betegítő, sötét érzésnek is: az ellentétük vagy semleges kiegyenlítőjük. A bánattól, a búskomor, magába zuhant őrlődéstől kimerült gyógyszere a derű. A gyűlölet megszállottjáról a szeretet varázsa űzi el a rontást. A sírást nevetéssel vagy semleges figyelemeltereléssel lehet áthangolni. Személyes sérelmeket kitűnően orvosol a személytelen mérték felállítása: magasabb ideálok lelkesítő oldó fényessége, amelyben saját pillanatnyi lényünk teljesen összezsugorodik, s jelentőségében megnövekszik bennünk, ami örök és sebezhetetlen.

Akik hosszú évek önmarcangolásával már nehezen gyógyuló, mély sebeket ejtettek magukon, azoknál időbe telik, míg a fekélyek megtisztulnak és begyógyulnak. Mert a tökéletes terápia, nem az akut, elhanyagolt kórok gyógyítása, hanem a megelőzés.

Ha valaki szisztematikus mérgeződés következtében súlyosan megbetegedett, s a baj felismerésének első pillanatától kezdve elvonják tőle a mérget, tombolva követeli. Az elvonókúra a méreg természete szerint legyen fokozatos, különösen akkor, ha a szervezetet teljesen átitatta már,s a szenvedéllyé lett élvezet az óriási belső hiány és gyöngeség egyetlen  támasztéka.

Az elvonókúra annyiból áll, hogy a megszokott benső magatartás uralmát korlátozzuk. A káoszból lassan új világ születik; jobb, egészségesebb, mert szellemünk új és jobb törvényeket honosított meg benne.

Hogyan teremtsünk magunk körül rokonszenves légkört?

A környezettel való szívélyes, megértő, áldozatkész magatartással. Ez persze csak akkor mágikus hatású, ha őszinte. Aki ilyen becsmérlő, unott vagy keserűen kárörvendő módon lemond embertársairól, az saját megváltásáról mondott le, mert a lények titkos, mély összefüggésekkel egymáshoz tartoznak, sőt azonosak egymással. A tudatlanság, amelyet megvetünk, a mi tudatlanságunk. Az önző elzárkózás a mi egoizmusunk.

Ha megvizsgáljuk az emberek jellemét, akiktől szenvedünk, akiktől félünk, akiket megvetünk vagy akiket gyűlölünk, biztosak lehetünk benne, hogy egy kíméletlenül lefolytatott mélypszichológiai egoásatás folyamatában minden tulajdonságunkat viszontláthatjuk önmagunkban rejtetten, elintézetlenül, kórképző lappangásban.

Az emberekkel e legbenső, titkos összefüggés alapján nemcsak érdemes, hanem magasabb kötelesség is foglakozni, mert ismerjük őket. Mert létünk misztériumjátékának dramaturgiája sorsunkba szőtte sorsukat. Segíteni kell rajtuk legjobb tudásunk szerint, mert ez a cselekmény belső, isteni törvény.

A környezetünkkel szemben tanúsított jóindulat láthatatlan, pszichomagnetikus zónát teremt körülöttünk. Vonz. Megnyugtat. E pszichikai atmoszféra  semlegesíti a rosszhiszemű intrikát, feltéve, hogy mi magunk nem váltunk e rosszindulat belső felvevő állomásává. Ennek az aurának olyan szuggesztív hatása van, hogy hiába mondanak rosszat rólunk, egyszeri megjelenésünk mindenkiben felkelti a meggyőződést, hogy a rágalom nem lehet igaz. Ha azonban valaki gyűlölködő természetű, s gyakran kíméletlenül ostorozza embertársai hibáit, akkor a pszichikai atmoszférája megromlik.. Általában aki túl sokat foglalkozik kicsinyes, alacsonyrendű dolgokkal, az végül beszennyeződik, átitatódik ezekkel és úgy árasztja magából a pszichikai emanációkat, mint szennycsatornák tisztogatója a bűzt.

Beszéltünk már a gondolatok teremtő hatásáról s arról, hogy a gondolat valójában anyag. Agyunk ugyanúgy működik, mint egy rádió- adóállomás. Minden sötét, romboló gondolat hasonló rezgésű rövidhullámnak felel meg, és a mélytudat rétegeiben kitűnő felvevő állomások működnek. Semmit el nem gondolhatunk egy bizonyos érzés vagy indulat intenzitásával anélkül, hogy környezetünk tudattalanja erről tudomást ne szerezne. Márpedig a gyűlölet, féltékenység, rosszindulat, irigység igen heves indulattöltést jelentenek. A szenvedélyes ember rendkívül erős gondolathullámokat küld ki. Ez okozza a nyomasztó, taszító érzést, amelyet némely ember szenzitív egyénekben előidéz.

Az egyensúly, a semleges, tiszta, jóindulattal áthatott harmónia alacsony frekvenciájú hullámokat bocsát ki. Az alacsony frekvenciájú hullámok elpihentetnek, megnyugtatnak. A öröm magas frekvenciájú hullámokat bocsát ki, s ezek a gondolathullámok stimulálnak. Mindkettő gyógyító hatású, s a lények pszichikai együttélésének békéjét eredményezik.

Konstruktív benső magatartással, szép és magasrendű ideák emanációival mély, hálás rokonszenvhúrokat zengetünk meg környezetünkben, éppen úgy, ahogyan két, egymás mellett álló hárfa húrjai közül az egyik megpendítésével megszólalásra bírjuk a másikat is. Ez a rokonszenves légkör megteremtésének titka.

Az idegesség leküzdése

Az idegességről többféle meghatározás ismeretes, lényegét azonban általában kevéssé értik. A láthatóvá lett életjelenségek gyakran kisiklanak a megfigyelés elől, mert az ok, amelyből erednek, s ahová visszatérnek, láthatatlan.

Az idegességet leginkább a lélek elégedetlenségének nevezhetnénk. Olyan pszichikai energiák ömlenek be az idegpályákra, amelyek túlzott terhelést, az egészséges módon lereagálhatónál nagyobb feszültséget keltenek.

Az idegek a fizikai kimerültségén többé- kevésbé könnyű segíteni. A lélek elégedetlenségéből eredő tünetek azonban makacsul elvonják magukat a terápiai kísérletek elől, és csodálatos leleményességgel produkálják a legváltozatosabb tüneteket.

A hisztéria a kontroll alól kitörő ideges túlfokozottság jelenségei mutatnak önnön  diagnózisuk és terápiájuk felé. A hisztéria a „képzelet megbetegedésének” sajátos formája. A lélek elégedetlensége mögött a képzelet mágikus erői lüktetnek. A képzelet ereje a teremtés ősenergiája. Veszedelmes kisülései vannak. Mellékirányba vezetődik, ahol rombol. Szorongásos neuraszténiát, hisztériát, elmezavart, félelmetes rögeszméket okoz.

Minden betegség a szimbólumbeszéd egy formája. Minden idegbaj és elmebaj a szervezet lidércnyomásos álma, amelyben bűntudatát, mulasztásait és hiányérzeteit reagálja le.

Közismert dolog, hogy feljebbvalójával szemben senki sem ideges. Az önuralom képessége mindenkiben megvan. Az a reakció, amelyet igen helytelenül idegrohamnak neveznek, akkor szokott kitörni rajtunk, amikor azt hisszük, szabadjára engedhetjük magunkat. Sértődöttségünk, feszültségeink, elégedetlenségünk dühét rendszerint nekünk kiszolgáltatott embereken töltjük ki, családtagjainkon vagy alantasainkon. Általánossá lett s igen méltatlan tévhiedelem nyújt mentséget erre, az ugyanis, hogy az „idegesség” kitombolása előnyös a szervezetre. Pedig minél többet idegeskedik valaki, annál idegesebbé válik, mintegy szokássá lesz nála. Kielégülést csinál belőle.

Az önuralom bizonyos erős képzetek gátját jelenti az ingerek feszítőerejével szemben. Önérdekünk meggondolásai azonban csak átmenetileg akadályozhatják a kirobbanást. Ahhoz, hogy az ingerek átalakuljanak, robbanás nélkül feloldódjanak, a képzeletnek másfajta inspirációi szükségesek.

Az idegesség kitombolása a feszültségektől való szabadulás legreménytelenebb és legveszedelmesebb formája. Ne higgyük, hogy bárkivel szemben büntetlenül lehetünk utálatosak. Az általunk kisugárzott pszichikai méreg visszahat ránk. Nemcsak olyan módon, hogy a legalantasabb helyzetben lévő embernek is lehetősége támadhat rá, hogy bosszút álljon rajtunk, hanem rossz benső atmoszféránk felfokozódásával, amelytől e kirobbanás által menekülni akartunk.

A mindennapi élet mágiájának gyakorlásával fel kell adnunk a nézetet, hogy van olyan ember, akinek rovására szabadon kitombolhatjuk magunkat. A düh radioaktív méreg, amely fertőz. Az idegroham a lélek szánalmas, gusztustalan öklendezéseit jelenti. Olyan démoni erőket hány felszínre vele, amelyek mérgezett töltésükkel elszabadulnak, s kibocsátójukat sújtják.

Minden alkalommal, amikor a dühöt idegroham feszítő gőzeit sikerül az értelem szelepén át megenyhítenünk és feloldanunk, nagy erőhöz jutunk: izmosodik az önuralmunk. És minden siker újabb siker alapját veti meg. Az önuralom gyakorlása csak eleinte nehéz, később szokássá válik. Fontos, hogy ösztöneinket sohase engedjük ki a kontroll alól. Az önuralom önmagunknak adott gondolatparancs, amely erkölcsi meggyőződésből fakad. Az ember nívóját erkölcsi gátjainak mennyisége és minősége szabja meg. Ezek a gátak már duzzasztógátak. A lélek erőinek hatalmas emelői.

Az idegerő- fejlesztés

Az idegesség természete kétféle. Van olyan idegesség, amelyet túlfeszített munka, a fizikus teljesítőképességét meghaladó erőfeszítések váltanak ki. Ennek oka a szervezet fizikai energiáinak elégtelensége. Fontos idegenergia- forrásunk a napfény.

A másik fajta idegesség, amely a testi kimerüléstől függetlenül jön létre, sőt, a tétlenség sokszor károsabb neki, mint a legerőltetőbb munka.

A gyógyulás kiindulása az, hogy lelki- szellemi táplálkozásunkat és rendszeres tevékenységünket éppoly fontosnak ismerjük fel, mint testi táplálkozásunkat.

Mindenfajta idegesség kísérő tünete a görcsös, feszült akarat. A lazításra való képtelenség, amely valójában szorongásos képlet. Figyelés, készenlét a szüntelenül ott lappangó, ismeretlen veszéllyel szemben. Megbetegedés, amely az embert a már dermedt,  megváltoztathatatlan múltban vagy félelmetes esélyeket rejtő, ismeretlen jövőbe száműzi a jelenből, ahol minden betegségek nagy panaceája várakozik. Aki be tud lépni a jelenbe, aki jelen tud lenni valami semleges, békés, szimbolikus szépségtől zengő mozzanatban teljes, önfeledt intenzitással, abba hatalmas gyógyító áramok ömlenek.

A gyógyulás első etapja a görcsös attitűd tudatosítása, meglazítása és helyes pozitúrával való felcserélése, amely lehetségessé teszi, rögzíti a jelenben való kellemes és semleges lebegést. S e fellazult, friss életforrások felé kinyílt jelenben kell hozzálátnunk azután az asztromentális erőbeszíváshoz, transzcendens szomjunk, etikai éhségünk, esztétikai sóvárgásunk kielégítéséhez. Vegyünk fény-, szín-, hang- és formafürdőt a természetben, de a képzőművészet műalkotásaiban is. Mossuk át lelkünket zenével, költészettel, filozófiával,  tudománnyal. Szőjük tovább a gondolatokat, amelyeket megzengettek bennünk. Ha körülményeink testünket  zárlattal veszik körül,, nyissuk rá a szemünket arra a tényre, hogy lakik bennünk egy szárnyas lény is, akit csak hitünk szuggesztiója tart lenyűgözve. Ha azonban ráemlékezünk szárnyaira, felrepül, mint álmunkban  pszichikai testünk. Használjuk tehát a repülő imaginációt!

Lazítsuk el görcsös, védekező magatartásunkat, s ebben az elernyedésben ejtsük le, engedjük el személyiségünket, minden bonyolult problémájával együtt. Vegyünk szabadságot a jelenben – mintha két határ között, a múlt és jövő két erődje között a senki földjén haladnánk terhek nélkül, fütyörészve, névtelenül, mint az otthontalan vándorok. Csináljuk ezt rendszeresen, tudatosan, akár csak néhány percen át naponta – és láthatatlan belső betegünk, akinek krízisei lappangó ideglázakkal terhelik meg szervezetünket, gyógyulni kezd lassan. Lábadozásának örömét nagyobb aktivitás és fénylő egyensúly formájában nemsokára tapasztalni fogunk.

Kóros személyiségünk gyógyítása mások szolgálata által

Düh, kétségbeesés, őrjöngő erőszak mit sem segít rajtunk. Öklünket véresre döngethetjük, fejünket szétverhetjük a könyörtelen, kiúttalan falakon, vagy esztelen száguldozás után összerogyhatunk valahol az útvesztő mélyén,hogy holnap új lábakon továbbfussunk körbe- körbe. Mert ezek a módok sohasem vezetnek kijárathoz. A csak önmaga körül forgó ember  örvényben fuldoklik és egyre mélyebbre szívódik problémáiban.

Gondolataink és érzéseink erőivel fájdalmas, ijesztő gondjainkat, aggodalmainkat körülszőni, körültapogatni éppen olyan, mint amikor testünk egy gyulladt helyét szüntelenül dörzsöljük.

Nem öntudatlanságra van szükség, hanem tudatosításra. Fokozottabb felébredésre a szubjektív életálomból, a kábult tengődésből és támolygásból, ellentmondó impulzusok és érzékcsalódások között. Ez pedig nem jöhet létre az éngörcs feszültségében, a kristallizált személyiségmánia katalepsziájában. Előbb ki kell oldódni belőle oly módon, hogy az imagináció más centrumba vetítésével a magasabb tudatot és az egocentrumot széthúzzuk, szétválasztjuk. Amint az „én” helyett a „te” képletét állítjuk érdeklődésünk középpontjában, s ez a súlypontáthelyezés teljes mértékben sikerül, egy idő múlva csodálkozva eszmélünk majd rá baljós töltésű benső kríziseink, feszítő lázaink megenyhülésére.

Ez az oka annak például, hogy az emberek , különösen az idegkrízisektől tépett, nemi elégedetlenségtől hajszolt asszonyok és feminin férfiak olyan odaadással merülnek bele más emberek magánügyeinek taglalásába, piszkos pletykák csatornalevébe, mert ez is bizonyos mértékig narkotizálja személyiségüket.

A narkotikum persze méreg és utóhatása rosszabb, mint az az állapot, amelytől el akartak menekülni általa. A cél az, hogy ne a személyiség alá merüljünk, hanem a személyiség fölé emelkedjünk kiútért.

A labirintusból rövid és titkos ösvény vezet felfelé. A te helyes értelmezését a keleti filozófia adja meg a tat taum asi definícióval, ami annyit jelent, hogy te én vagyok. Tehát nem lehet mindegy nekem, hogy élsz-e, halsz-e. Mert te én vagyok. A te ügyed az én ügyem, a te fogságod az én fogságom, a te szabadulásod az én szabadulásom. Nem vagy idegen. Nem háríthatlak el azzal, hogy mi közöm hozzád, van nekem magamnak is elég bajom. Mert hozzád van a legszorosabb közöm. Bajaim orvoslása a te lényedben rejlik. Szolidáris vagyok veled. Láthatatlan köldökzsinór fűz össze bennünket, amelyen át életem az életedbe szövődik. Örök áram cirkulál közöttünk. Hogy személy szerint ki vagy te?

Aki sorsom misztériumjátékának rejtélyes dramaturgja beküld a színpadra, ahol a jelenésem folyik. Aki megjelenik a darabban. Minden egyes társszereplő.

Aki csak önmagáért dolgozik, önmagát dédelgeti, sajnálja vagy önmagát kínozza egy kétes értékű flagelláció dühöngésében, az struccpolitikát folytat, mert az ember sokkal több mulandó és körülhatárolt önmagánál. Az ember összefügg a mindenséggel és benne minden élőlénnyel. Ha szabadulni akar, univerzális kötéseket kell kioldania. S a legerősebb kötések bennünk a világhoz és emberekhez való relációk. Ezért lehet mások problémáinak kibogozásán, mások ügyeinek megoldásán keresztül saját problémáink megfejtéséhez hozzájutni. Mialatt velük bíbelődünk, az ő terheiket emelgetjük, őket szolgáljuk, valami varázslat megy végbe a homályba borult személyiség konstrukciójában. Mintha a kínos és krónikus állapotok gyökere a másik lényben, az ő gondjaiban rejlett volna, s mikor onnan kiemeltük, bennünk, saját személyiségünkben is megindult a gyógyulás folyamata.

A népszerűség titka

A gondolkodó ember, akinek már újra életre  ébredt a képessége a megkülönböztetésre, tudja, hogy a népszerűségnek két előfeltétele van. Egyik az, ha a tömeg alacsonyrendű ingereit és ízlését saját hasznunkért kiszolgáljuk, másik az, ha az egyént kiemeljük a tömegből és önös érdek nélkül szolgáljuk az ő legmagasabb érdekét. De a népszerűséghez mindenképpen valami végleteset, szokatlant kell produkálnunk: átlagon alulit vagy átlagon felülit. Mert az átlagos nem tűnik fel és nem rí ki, hanem észrevétlenül beleolvad a sablonok közé. E kétfajta népszerűségben szintén megnyilatkozik a krisztusi és az antikrisztusi elem külső hasonlósága és lényegbeli különbözősége.  Mert bár mindkettő mértékké lesz, a tömegideál a mocsárból emelkedik ki, az alvilág feszítő gőzei dobják felszínre és rövid lidérclét után oda hull vissza, az önzetlen érdeklődés és tevékenység mértéke állandó fényű csillagként a zavaros aktualitások fölött marad és objektív irányt mutat.

A népszerű ember fényt hordoz magával. Ha belép valahová, a légkör derűsebbé válik, s az emberekben homályos várakozás és remény támad. S valóban úgy is tolongják körül,mint a bogarak a fényt. Ha tehetik, bizalmas szálakat szőnek hozzá, mohón keresik vele az együttlétet. Miért?

Mert lényéből a legritkább mágikus formula néma ábráját sugározza: nem csak erőt szív, hanem mélységes emberi szolidaritást és érdeklődést áraszt.

A szubjektív ego örvényében fuldokló individuumot borzasztó magányképzete tartja lenyűgözve. Éppen a lenyűgözöttség szuggesztiója akadályozza meg abban, hogy ráeszméljen:  önmaga iránti feltétlen és egyedüli érdeklődése a boszorkánykör, amely e dermesztő egyedüllétbe rekeszti. Ez a fal, amelytől nem férhet hozzá nosztalgiái tárgyához: szerelemhez, barátsághoz, sikerhez, népszerűséghez. Klauzúrájának természete olyan, hogy nem képes kifelé figyelni belőle, és nem képes bebocsátani magához egorögeszméjétől eltérő inspirációkat. Megnyilatkozása tehát kapcsolat nélkül való monológ.

A nyitott szemmel figyelő egyéniség hamarosan élményszerűen rádöbben az emberi együttélés csaknem minden területén, hogy milyen ritka dolog az igazi párbeszéd az álcázott vagy nyílt monológok mellett. Még akkor is, ha az emberek látszólag gondolatokat cserélnek, beszélgetnek egymással. A felszíni kifejezések és gesztusok mögé hatolva egyszerre nyilvánvalóvá lesz, hogy szánalmas tébolydai jelenet bonyolódik. Mindenki a saját fixa ideáját szövi hangosan vagy némán. Reflexeik, amelyekkel a másik szavaira reagálnak konvencionálisan, süket unalmat takarnak, s e takaró védelmében a legszubjektívebb asszociációk lüktetnek.  Valójában itt mindenki csak megmutatkozni kívánna odaadó ámulattal és izzó érdeklődéssel hallgató személytelen lényeknek, akiknek e hallgatás egyik legfőbb szerepük. Mindenki a legfájdalmasabb, legaktuálisabban izgalmas témáról szeretne behatóan tárgyalni, kívánna csodálatos, reményteljes, gyógyító értesüléseket szerezni önmagáról. De nincs, aki figyelemmel, odaadással meghallgasson. Mert minden fejlődéshez, termékenyüléshez, gyümölcsözéshez  éppúgy, mint a kémiai nászhoz is kettő kell. A két pólus. A pozitív és negatív potencia. Az én és te. Valaki, aki beszél és valaki, aki meghallgatja. Valaki, aki ad és valaki, aki elfogadja. E kettőben zárul a teremtő áramkör. És e kettőben oldódik.

Cseppet sem különös dolog ezért, ha azt az embert, aki sokat beszél, és mindig önmagáról, unalmas, kellemetlen, nevetséges fickónak tartják.

S azt a valakit, aki megfelelően, tehát némi személytelen odaadással meghallgatni tud, elragadó, szellemes társalgónak kiáltják ki. Társaságában felvillanyozódnak. Mindössze az történt, hogy kivetülő energiájuk nem ömlött el, hanem felfogta valaki. Felfogta, önmagán átbocsátotta és visszatükrözte.

Az egészséges egyensúly azt jelenti, ha valakiben a pozitív kiárasztó és negatív befogadó energiák a szükségeshez mérten váltják egymást, a lélegzés ritmusához hasonlóan. Ez megfelel a lélek androginitásának, amely csak így töltődhet fel frissítő energiákkal.

A rögeszmés egomonológon és passzívan tehetetlen meghallgatáson túl van egy harmadik magatartás, amely a legeredményesebb. A részvéttől fűtött aktív és tudatos azonosulás. Ez gyógyítja azt, aki véghezviszi, és gyógyítja azt, akire irányul. Az ilyen részvét inspirálója az a szeretet, amely a „nagy megismerés leánya”. Tehát színültig teli a meggyőződéssel, hogy segítenie kell, mert a másik ügye egyenlő fontosságú a sajátjával. Magasabb érdekük teljesen azonos.

A népszerűség a pórusokon át sugárzik ki akkor is, ha valaki nem szól egy szót sem. Nem erőlködik, nem kínálja és hirdeti önmagát. Az emberek hozzálépnek és váratlanul meggyónnak neki. Kitárják sebeiket, szégyellt nyavalyáikat, titkos bűneiket. Teljesen kiszolgáltatják magukat démoni, szánalmas és kétségbeesett tehetetlenségükben.

Nagyon sok a beteg és kevés az orvos. Az általunk meghatározott értelemben népszerű ember álruhás gyógyító.

Hogyan lehet az emberekkel összeférni?

Ez a viaskodásokból szőtt, szüntelenül mozgásban lévő világ csak még nagyobb dinamikával, még lendületesebb erőfeszítéssel és szívós kitartással hódítható meg.

A determináció ott végződik, ahol a mágia elkezdődik.

Külső és belső magatartásunk, gondolataink, szavaink és mozdulataink mágikus idéző formulák.

Minden testet öltött dolog nemzője az idea, tehát nemzője betegségeinknek, kudarcainknak, balsorsunknak is.

Egészséges, konstruktív, harmonikus gondolatok egyensúlyt hozna létre szervezetünkben éppúgy, mint körülményeinkben.

Aki sorsán, depresszióin, démoni kötésein úrrá akar lenni, annak úrrá kell lennie gondolatain.

Gondolkodni annyi, mint hatással lenni.

A környezetünkkel szemben tanúsított jóindulat láthatatlan, pszichomagnetikus zónát teremt körülöttünk.

Semmit el nem gondolhatunk egy bizonyos érzés vagy indulat intenzitásával anélkül, hogy környezetünk tudattalanja erről tudomást ne szerezne.

Kivétel nélkül minden jelenségnek van egy fogantatási pillanata. És minden későbbi fejlemény ettől a fogantatástól függ.

Aki kapni akar, annak először adnia kell.

A körülményekhez való szemléleti viszonylatunk megváltoztatásával megváltoztathatjuk magukat a körülményeket is.

Aki össze akar férni az emberekkel, az legelőször saját viszonyát változtassa meg velük, vagyis ne tőlük követelje azokat az erényeket, amelyek alapján a békés együttműködés lehetséges, hanem ő maga nyújtsa.

Elmérgesedett helyzetben az ember annyira messze sodródik az objektív mértéktől, hogy úgy tűnik előtte, ez a tétel éppen az ő esetére nem alkalmazható. A másik magatartása annyira kóros, lehetetlen, elviselhetetlen, hogy hozzá alkalmazkodni vagy a békét keresni vele annyit jelentene, mint megnyergelni legundorítóbb tulajdonságait.

Az alkalmazkodás sohasem meghunyászkodás. A valódi megbékélés keresése pedig értelemmel átfűtött erőből és nem gyengeségből ered. Az olyan szelídség és türelem,amely mögött a megismerés szilárdsága feszül, mágikus hatású. A rosszindulat és a düh örjöngése úgy porzik szét rajta, mint szirten a hullám. Ez a mágikus lelki pozitúra először nyugtalanságot, később szorongást, majd csodálkozást, végül határtalan hálát ébreszt. Próbáljuk ki ezt a folyamatot!

Az emberekkel összeférni olyan értékítélet alapján lehet, amely véglegesen eldönti: mi az, amiért kell, és mi az, amiért nem érdemes harcolni, viharokat felidézni, irritált, ellenszenves kapcsolatot teremteni környezetünkkel.

Aki képessé válik rá, hogy a maga jelentéktelen, súlytalan, a lényegre nézve egyáltalában nem fontos megszokásait, személyisége jogait védő acsarkodásit feladja sokkal jelentősebb szellemi céljaiért, csodálatos módon egyszerre mindenkivel össze tud férni, anélkül, hogy saját magasabb rendű meggyőződéséből szemernyit is engednie kellene.

A jelentéktelen kis dolgokban való alkalmazkodással, barátságos eredményekkel meglepő készséget váltunk ki embertársainkból arra, hogy minden más területen ők hódoljanak be nekünk. Ez az a titkos formula, a példaadás misztériumjátéka, amely egyéniségünknek korlátlan hitelt szerez még akkor is, ha karakterológiai ellentétek, korlátozott ész érvek látszólag ellentmondanak a mi felfogásunknak.

Ezzel végezzük el a mágikus nemzést, megtermékenyítést. A békés ember is harcol legszentebb meggyőződéséért, de olyan fegyverekkel, amelyekkel győzni lehet. Tehát sohasem alkalmazza a nyílt összecsapások, viták bumerángját, amely őt kaszálná le végül.

A bölcs tudja, hogy erőszakkal erőszakot, indulattal indulatot idéz fel. S tudja azt is, hogy a békességet, lojalitást neki magának kell kitermelnie és elvetnie embertársai lényében, amely éppúgy lehet mérgező, gonosz növények humusza, mint isteni gyümölcsöké.

A barátság mágiája

Aki barátságra szomjazik, annak először jó baráttá kell válnia a barátság fogalmának legmagasabb értelmében. Mert amit az emberek általában barátságnak neveznek, az rendszerint nem egyéb átmeneti cinkosságnál, s csaknem minden esetben egyensúlytalan érdekkapcsolatokat rejt akkor is, ha nem pusztán anyagi érdekről van szó.

A nagy időálló barátságok éppolyan ritkák, mint az egész életre szóló szerelmek. Az adottságoknak ugyanolyan különleges találkozása szükséges hozzá. A különféle társulások, amelyekre a barátság elnevezést aggatják, az emberi együttélés konfliktusainak bonyolításához szükségesek, s a szolidaritás törvényét teljesítik be. Mert míg ritka nagy barátságoknál mindkét fél ad és kap, addig e társulások rendszerint olyan egymásra utaltságon alapulnak, amelyben gyengeségek keresnek támaszt, hátteret, igazolást a másikban.

A barát legmélyebb értelmében annyit jelent, hogy nem ellenfél. Valaki, aki e harcos világ örvényén kívül, a csillagok háborújának ütközetei fölött kibékült velünk. Nem pusztán szövetséges egy- egy szerencsés aspektus kegyelme folytán, mert a szövetségből, a kettő fejlődésének valamely más pontján, újra ellenség válhat.

A baráti kapcsolat lényege a tat tuam asi. Előfeltétele az, hogy ne a hús érdekeinek pillanatnyi aktualitásán vagy az érzelemvilág átmeneti hiányérzetein, hanem az ideák bázisán épüljön. Egyedül a közös szellemi érdeklődés az, amely a földi érdekeknél sokkal távolabbra, végtelen perspektívák felé mutat. Az ilyesfajta barátságot elixír tartja életben. Nem öregszik. Nem hervad.

Barát az, akinek megmutatkozunk, akinek résztvevő érdeklődése hozzásegít bennünket ahhoz, hogy legkibeszélhetetlenebb dolgainkat megfogalmazzuk, s általa megszabaduljunk a szavaktól, amelyek nehezek, mint a kövek. Barát az, akinek segítségével megszabadulhatunk az önmagunkat marcangoló gondolatoktól.

Soha ne engedjünk a csábításnak, hogy az együttlétek idejét egyedül saját ügyeinkkel töltük ki, még akor sem, ha társunk gyöngéd figyelme és önzetlen érdeklődése erre ösztönöz bennünket! Ha a másikat állandóan a megnyilatkozás kielégülése nélkül hagyjuk, a legtürelmesebb egyéniségben is felforrnak az erők, s tompa nehezteléssé, végül lázadássá alakulnak át. Az ilyen egyoldalú viszonylatokból erednek azután az ingerült kirobbanások, amelyek szétvetik a kapcsolat már megszilárdult konstrukcióját.

A létrejött viszonylatot ne tekintsük csereüzletnek, amelyben mi áldozatokat hozunk ugyan, figyelmet, gyöngédséget adunk, de ennek ellenértékét a legmagasabb árfolyamon megköveteljük. S ha társunk azután nem képes az általunk megkívánt módon és mértékben e kívánságunknak eleget tenni, akkor a világért se zúdítsunk rá keserű szemrehányásokat, sértődött, jeges hallgatást vagy sebzett gúnyt, mert ezzel szepszist fecskendezünk barátságunk élő szervezetébe. Jegyezzük meg, hogy minden követelés ellenérzést szül. Minden birtoklás, kisajátítás a diktatúra egy formája, amelynek forradalom vet véget. Legbiztosabb módja annak, hogy elveszítsünk valakit, ha tűzzel- vassal biztosítani akarjuk. De minden póráz, fenyegető tilalom, szerelmi kapcsolat esetén jelképes erényöv nélkül is elveszíthetetlenül magunkhoz láncoljuk társunkat, ha az ő érdekét és érdeklődését szolgálva, misztikus magányát feloldva, ideáljait megosztva nélkülözhetetlenné válunk számára. Ebben az esetben, ha küldenénk, sem tudna elmenni, mert életszükségletévé lettünk. Mégpedig lénye egyedül fontos relációjában, amelyben egyébként kielégületlen maradna a legnépesebb társaság, legforróbb sikerek, legintenzívebb nemi és érdekkapcsolatok közepette is.

Ne terheljük túl barátságunkat egyoldalú szívességekkel! Ha elfogadunk egy szolgálatot, viszonozzuk legalább valami ideális értékkel, különben az áram, amely a kapcsolatot telíti, gyengül, elhasználódik, sőt teljesen ki is merülhet.

Mindenfajta versengés és közös anyagi érdek veszélyes tűzpróbái a barátságnak. Ha lehet, függetlenítsük tőle e két motívumot, még áldozatok árán is. Abban az esetben, ha ez nem lehetséges, tegyük vezérmotívummá a kozmikus morál egyik aktivizált axiómáját, amely lényegében így hangzik: Ne tedd a másiknak azt, amit magadnak nem kívánsz! Dinamikus formájában cselekvővé változtatva ugyanez a következőképpen fogalmazható meg: Azt tedd a másiknak, amit magadnak kívánsz.

Tempírozzuk fizikai együttléteinket! A túl gyakori, hosszas együttlétek dogmatizálják, egészségtelenül összefüllesztik, végül felőrlik a barátságot. Minden véglet az ellentétébe lendül át. Abból, ami szoros kötéssé, kötelezettséggé vált, a lélek reflexszerűen szabadulást keres.

Ne éljünk vissza a barátság adta jogunkkal egy úgynevezett „őszinte kritikát” illetően! Ez a jog semmi esetre sem jelenti azt, hogy barátunkat most már minden gátlás nélkül csipkedhetjük, gáncsolhatjuk, agresszíven bírálhatjuk és irányíthatjuk, ugyanakkor teljesen eltekinthetünk erényei, jó képességei dicséretétől. Veszedelmes sérüléseket okozhatunk így. Nemcsak szerencsétlen barátaink önérzetét torpedózzuk meg esetleg, hanem magát a barátságot is. Kritizálni, terelni, figyelmeztetni csak úgy helyes és konstruktív dolog, még a legszorosabb viszonylatokban is, ha egyidejűleg nem fukarkodunk a bátorítással, sőt a megérdemelt dicsértettel sem. Egészen téves és gyanús szadisztikus felfogás az, hogy ami rendben van, jól működik, és úgyis teszi a magáét, arról nem érdemes beszélni. Csak arra a részre kell ráengedni a csiszolókorongot, ahol érdemes felületek vannak. Ha mindenáron  hasonlítani akarjuk az embert, lelkisége leginkább a titokzatos, kényes drágakövekhez hasonlít. A legnagyobb, legértékesebb briliáns, csodálatos tömörsége ellenére is, szétesik, elpusztul akkor, ha nem a megfelelő helyen és módon koppant rá a mester kalapácsa.

Barátunk magatartását illetően ne állítsunk fel olyan erkölcsi szabályokat, amelyeket az karakteréből folyóan nem tud teljesíteni! Bármilyen üdvösnek gondoljuk ránézve saját felfogásunkat, ne éreztessük vele egy vélt morális magasságból, hogy megbukott előttünk és önmaga előtt. „Megmérettetett és könnyűnek találtatott.” Talán éppen ezzel az ítélettel taszítjuk a mélységbe, mialatt gyöngeségében küszködve támaszt keres. Soha ne fáradjunk bele abba, hogy lényének pozitív oldalaiban mentséget, vigaszt keressünk megtántorodásaira. Ha megértést és reményt adunk neki, minden válságból talál kiutat. E válságos mozzanatok nagy próbák, amelyekben acélossá edződik vagy elég a barátság.

Barátságunkat ne tegyük összeesküvéssé az egész világ ellen! Az ilyen boszorkánykört, amelyet kifelé irányuló lekicsinylés, gúny, emberszólás, gőgős elkülönülés fekete erői töltenek meg, hamarosan szétzúzzák a felidézett démonok. A barátság örök elixírjét egyedül olyan szövetség termeli ki, amely mások szolgálatára, pozitív célok érdekében kötődik.

A barátság tartalma határozza meg tartalmát. Vigyázzunk miféle témák és inspirációk töltik ki barátainkkal való együttlétünk idejét. Minél több időt fordítunk viccek, hétköznapi események, aktualitások, napi szükségletek, esetleg pletykák őrlésére, annál több erőt és kötőanyagot vontunk el a rejtélyes szövedéktől, amely barátságunkat a mulandóság fölé emeli. Minél több időt fordítunk örök értékű témák, magasrendű problémák közös megtárgyalására, minél több asztromentális élmény vegyíti össze szellemi és lelki erőinket, barátságunk annál különösebbé, mélyebbé válik.

A barátság célja az adás öröme. Az áldozat, önfeladás, önfeláldozás. Ugyanúgy, ahogy a transzcendens fejlődés célja egyedül a Mű, nem pedig a gyümölcse, az én előtt a te.

Az önbizalom

Az önbizalom az emberi karakternek szintén egyik olyan rejtélyes tulajdonsága, amelyet legtöbbnyire csak tüneteiben, megnyilvánulásaiban ismerünk, lényegét azonban kevéssé értjük, főleg úgy fogadjuk el, mint elementáris tényt, irányításunktól független, szerencsés adottságot. Úgy gondoljuk, vagy van valakinek önbizalma, vagy nincs. Ha van, ez nyilvánvalóan nagymértékben elősegíti az életben való érvényesülését, ha nincs, akkor szerencsétlen flótás, akit döntő pillanatban mindig cserbenhagynak legfőbb képességei. Kétségtelen, hogy a tudás és önbizalom nem mindig állnak arányban egymással, s az önbizalommal bíró ember, noha esetleg irreális módon elbizakodott, mégis nagyobb eredményeket ér el, mint az értékesebb, de kisebbrendűségi érzettel küzdő egyéniség.

Az önbizalom lényegében mágikus, teremtő, pozitív árama az emberi egyéniségnek. Hiánya az erők cirkulációs zavaraira mutat. Működésének ösztönös, elementáris természete tudatos és tudattalan világunk szakadásával keletkezett, s szintén e pszichikai baleset mentő munkálataira vár, arra hogy a két területet újra összekapcsoljuk.

A harcot, meghasonlást, szakadást a mágikus- imaginációs erők meggyengülése és a démoni energiák eluralkodása okozta.

Az önbizalom, akármennyire elveszítette valódi értékfedezetét, eredetében lényünknek egy magasabb realitásból táplálkozó, tudattalan emlékezete. Meghasonlottságának krízisei között is él benne a bizonyosság, hogy a sötét, bénító varázslat mögött ott rejtőznek detronizált, titáni képességei. Az önbizalom e magunkról való bizonyosság mágikus szuggesztiója, amely lenyűgözi azokat is, akiken át érvényesülését keresi és az ő hitükön át visszahat ránk. A siker felfokozza, intenziválja az önbizalmat. A sikertelenség, a kudarc egymásra halmozódó bosszantó, apró emlékképei elrekesztik az önbizalom áramforrását.

Az önbizalom fejlesztése

Az önbizalom emelő, lendítő, átütő erejű árama apró, félbehagyott dolgokon át szivárog el lényünkből. Minden félbehagyott munka, be nem fejezett mű, megszegett ígéret, nem teljesített fogadalom, helytállás elől való elfutás feltépett véna a lelkünkben, amelyen át elvérzik az önbizalmunk. A befejezett művek, véghezvitt feladatok akkumulálják az önbizalom erőit.

Legfontosabb tehát sérült,  kivérzett önbizalmunk gyógyításánál az, hogy soha semmiféle munkát, apró feladatot félbe ne hagyjunk, mert ezek mind nyitott sebek, amelyeken át kreatív erőink folynak el. Nem arról van szó, hogy egyfolytában erőszakoljuk a dolgok befejezését, hanem arról, hogy amibe belekezdünk, azt rendületlenül, minden akadályon át vigyük véghez. Intézzük el a hátunk mögött tornyosuló kínos, szemrehányó, vádló restanciánkat. Szisztematikusan vegyük sorra minden problémánkat, amelyet elodáztunk, legyen az fizikai vagy szellemi természetű elintéznivaló. Legyen az emberi viszonylatunk elrendezése valakivel vagy lelkiismeretünkkel való elszámolás. Vegyük fel a fonalat. Fogjunk hozzá összebonyolódott ügyeink kibogozásához. Magában véve már ez az akcióba  tevékenység is erőtöbblethez, nyugalomhoz, egyensúlyhoz juttat bennünket. Ne hőköljünk vissza akkor sem, ha a feladatot félelmetes arányúnak látjuk. Vizsgázzunk most le önmagunk előtt sorozatosan, hogy a benső bíró előtt visszanyerjük hitelünket. Minden ilyen sikeres vizsgával titokzatos, regenerációs folyamatok indulnak el bennünk, veszedelmes sérülések gyógyulnak meg, lékek tömődnek be. Pszichénk összezárult, hőálló tégelyében a mágikus áram akkumulálódni, hatni kezd, s bénult, tetszhalott organizmusunk vénái varázslatos, élő, szuggesztív erővel telítődnek. S ez az erő új sorsot teremt a befejezett feladatok és a magasabb képességek által lefedezett, vitalizált önbizalmunkon keresztül.

A félszegség legyőzése

A félszegség természetesen ikertestvére az önbizalomhiánynak. Ha alászállunk a félszegség fogalmának mély rétegeibe, onnan elsősorban valami kárhozott bizonytalanságot, lelki nyomorékságot emelhetünk felszínre. E nyomorékság lényege a kiszolgáltatott függés minden ember véleményétől, a világ jelenségeinek millió, félelmetes tükrétől, amelyekbe rémült szorongással lesünk bele: vajon mit mutat rólunk?

A félszegség legyőzésének módját a következő axiómákba foglaljuk össze:

1. Ne tükörből és emberek véleményén át lessünk rá önmagunkra, hanem szerezzünk megbízható értesüléseket a bennünk élő valóságról.

2. Neveljük fel önmagunkban a hiú és egyensúlytalan kamaszt.

3. Tüntessük el az idő ellentmondását benső stádiumunk és életkorunk között. Aknázzuk ki a korszakot, amely elérkezett hozzánk, anélkül hogy infantilis játékokba merülnénk új felelősségünk elől. A serdületlen kor apró örömei és sikerei éppúgy nem elégíthetnek ki bennünket többé egy előrehaladottabb karmaidőben, mintha felnőtt létünkre egész nap karikát görgetve futkosnánk az utcán.

4. Ne a másik embernek akarjunk imponálni, hanem mindig saját ideáljainknak próbáljunk megfelelni.

5. Minden társaságba, minden emberi kapcsolatba azzal a meggyőződéssel lépjünk, hogy senki se kevesebb vagy több nálunk. Nem több, mert mindenkinek mulandó teste van, amelyet csinos, mutatós ruhái, ruganyos mozdulatai vagy gőgös pózai ellenére néhány év alatt felőröl az idő, és nem kevesebb, mert e gubóban az Isteni Önvaló szikrája él.

6. Puszta külsőségek alapján sohase vessük meg, de ne is becsüljük túl az embereket. Ha egy szuggesztíven nagyképű egyéniség nyomasztó súllyal ránk nehezedik, képzeljük el őt, amint a gyomra fáj, a kőre ejt egy tojást, vagy mikor fürdőkádjában guggol. A humor általában megenyhíti a félszegség gyötrő feszültségét, mert akin nevetünk, attól nem félünk többé, azzal egy szintre kerültünk, tehát nem érzünk zavart a jelenlétében. A nevetés a forradalom, a lázadás egy formája. Detronizáljuk vele a diktátort, a nagyképű külső embert, függetlenné válunk tőle, hogy e felszabadulásában összetalálkozhassunk a belső emberrel, a szenvedővel, szorongóval, rejtőzően infantilissel, aki halandó lénye küzdelmeiben és halhatatlanságában azonos velünk.

Hogyan küzdjük le kedvtelenségünket?

Ismeretes, hogy szenzitív, ösztönös és hangulatéletünkben erősen labilis nők milyen függésben vannak saját külsejüktől. Minden ruhájukban másképpen mozognak. Hajviseletük megváltoztatása, rúzsuk színe, parfümjük illata kaméleonszerűen alakítja őket regényessé, cinikussá, gügyögő kislánnyá vagy agresszív femme fatale-lá.

A pozitúrák bizonyos teremtő vagy lebontó mozgások ismétlései, idéző formulái, amelyek a testet, amely feltölti őket, megtölti az invokált tartalommal.

Ha kedvetlenek vagyunk, elsősorban tudatosítsuk a pozitúrát, amelyet ez az állapot ránk rögzít. Tudatosítsuk feszült, szorongó előrehajlásunkat, gubbasztó, csüggedt tartásunkat, besüppedt mellkasunkat, amelybe alig engedünk levegőt. Figyeljük meg, gyomorizmaink mennyire feszülnek e pózban. Nézzük meg a tükörben fénytelen szemünket, kövessük homlokunk gondterhes ráncait, szemöldökünk panaszos ívét, szájunk keskenyre húzott, legörbülő vagy keserűen cinikus vonalát. Figyeljük meg kéztartásunk görcsösségét, a tépő, tördelő, önkínzó mozgásokat, amelyeket ösztönösen végez. Karikírozzuk e pózt, azután vessük le magunkról, mint egy kínzóan szűk, csípős, elhordott ruhát. A levetés, kilépés, felszabadulás nagy megkönnyebbüléséhez szükséges a pozitúra végletbe feszítése, és szükséges a terhek lerakásának pozitív képzete is.

Gyújtsunk fényt magunk körül, vagy menjünk ki a napfényre, levegőre. Teremtsünk kapcsolatot valami szép tárggyal, örömöt, bíztatást sugárzó emblémával. Simogassunk meg egy állatot, hallgassunk zenét, vagy beszélgessünk egy kisgyerekkel, öltsük fel az erős, egészséges, ruganyos, bizakodó ember külső attitűdjét, s csodálkozva fogjuk tapasztalni, hogy a felöltött külső pozitúra lassanként belső atmoszférává válik.

A tudatosítás a felszabadulás kezdete. A tudatosítás abból áll, hogy a kötés és oldás kulcsát először gondolatban meghatározzuk: a kulcs tehát a pozitúra. Miután így kielemeztük saját determináló pozitúránk lényegét, megkonstruáljuk az oldó ellenpozitúrát elméletben, azután imaginációban, végül gyakorlatban.

Az alakzatot, amely létrejött, csak új, külső magatartás által változtathatjuk át. Ne kicsinyeljük le tehát a külső dolgokat, testünk e külön démonomágiáját, hanem vonjuk azt is szellemünk alá. A pozitúra a tudattalanból vetül ki. Az ellenpozitúra a tudattalant hangolja át, renitens ösztön és ingervilágunkra hat vissza elrendező, gyógyító módon. Ne engedjük soha eluralkodni magunkon a kedvtelenséget, letargiát, hanem küzdjünk ellene benső mágusorvosunk által meghatározott ellenpozitúrákkal!

A környezetváltozás szerepe

Krónikus, depressziós állapotoknál, kóros ingerültség vagy ideges túlfokozottság esetén az orvos régebben szinte közhelyszerűen ajánlotta a környezetváltozást. A „kilépést a régiből, megszokottból, az irritálóan beidegzettből”. Ennek a gyógymódnak kétségtelenül sok száz éves kedvező statisztikája van. S azért alkalmazták gyászesetek, betegségek, szerelmi csalódások, válási hajszák és különféle neuraszténiás tüneteket produkáló egyéb megpróbáltatások után, mert rájöttek, hogy az emberi természet meglepően gyors változással reagál rá.

A gyógyszert magából a láthatatlan okból kell kivonni. Ez pedig a lélekben gyökerezik. Az okról mindig a betegség szimbológiája árulkodik. Ezért a betegség igazi, egyetlen, valóban végleges gyógyulást okozó arkánuma sem lehet más, mint szimbólum, amely a lélekre hat, onnan operálja ki a kórképző gócot. A betegség kristallizált pozitúrájának úgynevezett ellenpozitúrája ez, gyógyító ellenszimbólumok sorozata, amelyek sokszor akkor is használnak, ha a beteg nem fogja fel értelmüket.  Ily szimbolikus cselekvés a környezetváltoztatás is. Mert abban a miliőben, ahol élünk, s ahol a megpróbáltatás vagy sokk ért bennünket, az emberek és tárgyak magukba szívták gondolatainkat, érzéseinket, szenvedéseinket, indulatainkat. S fogva tartanak bennünket.

Ma azonban az a helyzet, hogy fizikai értelemben legtöbbször nem áll módunkban környezetet változtatni, elutazni, elköltözni, legalábbis éppen akkor nem, amikor égető szükség volna rá. De lehetséges, hogy egy környezetváltoztatás „kilépés a régiből” szimbolikus átrendezés segítségével vigyünk végbe.

Figyeljük meg, hogy azok az emberek, akik sorsukkal, önmagunkkal elégedetlenek, minduntalan átrendezik bútoraikat. Frigid asszonyok szüntelenül takarítanak, még szekrényeik belsejét is kisúrolják. Erkölcsileg teljesen mocskos, gátlástalan lények testükre gyakran szinte mániákusan tiszták, kényesek. A korosodással, hervadással szinte törvényszerűen együtt jár a világos, derűs színek keresése, a pótlás, kiegyenlítés, szimbolikus színterápiája. S ezek az ösztönös, jelképes cselekvéssorozatok tudattalanul mind azért történnek, hogy meggyőzzék, befolyásolják s így kondicionálják a képzeletet, s ezáltal a lélek új önbizalomhoz és életerőhöz jusson.

Intelligens, tehetséges, intuícióval bíró ember persze nagyszerű inspirációkhoz jut ilyen helyeken, de csak azért, mert tartalmat tud nekik adni önmagából, saját képzeleteiből és devóciójából. Mert mágikusan megeleveníti, tehát teremt. Ez a tartalom, ez a benső valóság azonos az Élet titkával. Azzal a tűzzel, amelynek kialvása dermedt hullává változtatja az érzésektől hevülő embert. Ez a titok az imagináció. Imagináció nélkül a világ halott szimbólumok halmaza, de az imagináció felszabadított, visszanyert hatalmával minden pillanatban új világot teremthetünk.

Pozitív és negatív emberek

Pozitív emberek társaságát azért fontos és tanácsos keresnünk, mert a zóna, amelyben élünk, gyakran szerencsétlen, „vámpír” lények infernója. A negatív emberek pszichikai vámpírok. Minden élő felületre rátapadnak. Falánk csecsemő szájával szívják, amíg erő van benne, de a plusz, amelyet zsákmányolnak, nem válik tulajdonukká, hanem a minden irányban nyitott lényükön át szétömlik belőlük.

A pozitív emberek nem vérrel, hanem pszichikai- szellemi elixírrel táplálkoznak. Energiák akkumulálódnak bennük. Fölöslegeik vannak, amelyekből adni tudnak. A pozitív emberek a föld erőforrásai. Bennük gyűlnek össze és általuk cirkulálnak azok az energiakészletek, amelyek megtartják a fényre éhezőket. Ezért van az, hogy negatív emberekkel való együttlét után támolygunk a fáradtságtól. Úgy érezzük, teljesen kimerültünk. Pozitív emberek társaságában pedig felfrissülünk, feltöltődünk. Senki sem érintkezhet rossz következmények nélkül túlnyomórészt csak negatív emberekkel, mert amint több erőt ad le, mint amennyit felvesz, ő maga is „vámpírrá” s egyúttal lelki hemofiliássá válik.

A pozitív ember sokaknak tud erőt adni, anélkül hogy elgyengülne. Nagyok a bevételei, és egészséges a benső ökonómiája. Az emberekkel való érintkezés számára a természetes anyagcsere- szükségletét szolgálja. Ha valaki például derűs, érzelmileg egyensúlyozott tud maradni nehéz helyzetekben, hittel és bátorsággal győzi a megpróbáltatásokat, már pozitívnak számít, mert magatartása erőt áraszt.

Keressük a konstruktív, megújító, inspiráló, erőinket feltöltő szellemi forrásokat! Szívjunk be Fényt, hogy Fényt áraszthassunk!

A félelem legyőzése

Az élet legősibb alapérzése a félelem. A mulandósággal együtt született. Hatalma két forrásból táplálkozik. Egyik forrása az, hogy nevét a rengeteg fedőnévtől csaknem lehetetlen megtalálni. Noha a félelem lényegében halálfélelem, kétségtelen, hogy e mögött van még egy titkos név, egy másik, amely az univerzális tudattalanban rejtőzik. A félelem hatalmának másik forrása önmagát feltöltő, megszázszorozó ereje. A félelem mágiája ugyanis magából  a félelemből táplálkozik. Amint feltámad bennünk, legelőször is kontroll- szerveinket bénítja meg, s átveszi az uralmat egész organizmusunk fölött. Lételeme a homály, ismeretlenség, köd, bizonytalanság, körvonaltalanság.

A félelem az univerzum anarchistája. Robbant, gyilkol, dúl, kiírt, mérgez, s ezzel szüntelenül nemz, mert a pusztítás a mélységi régiókban teremtő aktus. Aki öl, az démonokat nemz. A félelem őrjöngő rögeszméi testet öltenek a lélek alvilágában, és betegségfolyamatok formálódnak a testben.

Van-e egyáltalán kiút a félelemből? Meg lehet- e fékezni? Le lehet- e győzni? A felelet erre: igen. Voltak már emberek, akik a félelmet is megváltották önmagukban.

A félelem antioxinja az imagináció. A képzelet éber, kitartó, hatalmas frekvenciájú fényereje. Ha ennek kereszttüzébe fogjuk a félelem fixa ideáját, s nem engedjük elfutni, homályba menekülni, akkor úrrá leszünk fölötte. Mert elemezzük csak: milyen fegyverrel operál bennünk a félelem? A célközelvonzás mágiájával. Figyeljük meg, mit teszünk, ha félünk valamitől. Gondolatban megszövegezzük vagy exponáljuk. A gondolatot színültig töltjük éles, intenzív iszonyattal. Azután vad meneküléssel ellökjük magunktól. Ezzel a szabályszerű asztrálmágikus rituáléval pedig kiadtuk a parancsot a feladat véghezvitelére. Pontosan az ellenezőjét tesszük így annak, amit tennünk kellene. Mert éppen a félelem az, amelyet nem szabad soha ámokfutóként elengednünk a homályban, mikor önmagunk ellen kést adtunk a kezébe. Baljós, zavaros, vészterhes gondolatokat soha ne lökjünk el magunktól megoldatlanul!

Ha végigtekintünk félelmeink külön, siralmas történetén, két dolgot állapíthatunk meg. Egyik az, hogy rengeteget féltünk hiába, teljesen fölöslegesen. Annyi energiát fordítottunk félelemre, amellyel nyelveket tanulhattunk, karriert építhettünk vagy nagy műveket alkothattunk volna. Másik az, hogy ha rémképeinknek

 Csak egy tizedrésze megvalósul, hozzátartozóinkkal együtt már ezerszeres halált haltunk volna a legválogatottabb kínzások közepette. Mindkét tény azt bizonyítja, hogy erőink nagy részét egészen terméketlen, negatív és destruktív dolgokra pazaroljuk. Mert félelemmel sohasem javíthatunk sorsunkon, legfeljebb nagyon súlyos mértékben ronthatunk rajta. A félelemmel soha el nem háríthatjuk a rosszat, sőt felfokozzuk veszélyét. A félelem nem ment meg semmitől, csak nagyobb bajba taszít. A félelem nem gyógyít, hanem megbetegít.

Biztos, hogy a bajok nagy részét elkerülhetjük, ha azokat a dolgokat önként megtesszük, amelyeket a sors kemény csapásai volnának hivatva véghezvinni,, megismerésünk gyarapodása és erkölcsi gyógyulásunk érdekében.

Az élet célja

Az ember agya alacsonyabb és magasabb világok között közvetítő konvertáló készülék.

Ez a hivatása. Ez teszi a lét főszereplőjévé. Köréje csoportosulnak mindazok az adottságok, amelyek fejlesztését, átizzítását, működését elősegítik. Betelt átmeneti célok és végigélt szerepek mind ennek az instrumentumnak szállítanak olyan felismeréseket, megtisztított fogalmakat, amelyek által és benne felismert igazsággá és tetté válnak.

Az alkotó ideálok keresése abból a bizonyosságból fakad, hogy az ideálból célt, a célból meghódított valóságot hoz létre. Az ideálok becsvággyal való telítése felizzítja az akaratot, amely sorsot teremt és sorsot old. Teremtő ideálok nélkül a szellem elhomályosul, a lélek kialszik, és a test betegségekben hull széjjel. Teremtő ideálok akkumulálják az élet és fejlődés energiáját. Valamiért hevülni, törekedni kell mindenkinek. A cél: mágnes, amely légvonalban vonzza magához azt, aki összekapcsolódik vele. Átmeneti célokon túl újabb és újabb célok bukkannak fel, de mindegyik átvezet egy fontos szakaszon, amelyen e célok nélkül nem tudtunk volna keresztülhatolni.

A Vízöntő korszak

A Vízöntő korszak emberének képzelete messzebbre hatol, mint elődeié, felfogó képessége azonban lemarad fantáziája mögött. Ezt a gyöngeségét elektronikus „műérzékszervek” skálájával próbálja kiegyenlíteni, de már azt is tudja, hogy technikai behelyettesítései nem elegendők céljai megközelítéséhez. Az érzékszervek élettani átalakítása, kifejlesztése ezért válik egyre inkább tudományos gyakorlattá. Egyek agykvalitások között mindig nagy különbségek voltak.

Látszólag azonos korszakban élő emberek gondolkodását sokszor nagyobb távolság választja el egymástól, mint távoli galaktikák lakói a Föld élőlényeitől. Van olyan egyéniség, akinek képzelete ultraviola és infravörös világmindenségek kiterjedéseibe hatol, vagy a kozmikus múlt mélységeit kutatja. Ugyanekkor a mellette dolgozó kortársát a prózai élet közhelyei töltik színültig.

A Vízöntő korszak forradalmi átalakulása éppen abban áll, hogy különleges érdeklődésű, kivételes képességű agyak kerülnek benne számbeli fölénybe.

-vissza-