Vissza

Radnóti Miklós: Ecloga

Ø  ecloga: szemelvény, gyűjtemény, bukolikus költemények gyűjteménye (pásztori idillek megjelenítése)

Ø  Vergilius eclogájának a címe is Bukolika, később Eclogák címen vált közismertté, az ókori görög költő, Theokritosz bukolikus költeményei által ihletett. Megváltozott a forma, a Theokritoszi színpadra szánt drámai dialógusok párbeszéddé változtak. Ezt a formát követi Radnóti is, de viszonylag szabadon kezelve. a nyolc eclogája közül az első őszi vergiliusi változatot (pásztor és költő párbeszédek).

Ø  Keletkezés körülményei: 1938-ban kérték fel, hogy készítse el Vergilius kilencedik eclogájának a fordítását. Egy készülő kötet számára: Pásztor magyar Vergilius. – A mottó jelzi Radnóti és Vergilius sorsának és a költő helyzetének a hasonlóságát, hiszen Vergilius is, ahogyan Radnóti az önkényes földfoglalások erőszakos, barbár, pusztító korában élt. – a versben ezt a kort a spanyol polgárháborúra történő utalás jelzi.

Ø  Mindkét költő vall a költészet helyéről, szerepéről és  a költő feladatáról.

Ø  Megidézik a spanyol költő Frederico Garacia Lorca és József Attila alakját. Hitvallásának lényege szembenézni és nemet inteni a „rendre” vagyis „a farkasverem/a farkascsorda világára”.  

Ø  Radnóti erkölcsi világának sarkalatos törvénye, vagyis parancsa: nem menekülni, hanem helytállni, szólni nem elnémulni, hiszen már Babits is megfogalmazta – háború ellenes művében, Jónás könyvében – hogy vétkesek közt cinkos az ki néma. És bár  a költészetnek a korban nincs visszhangja, mert a kor értékét pusztító, a költő kötelessége  a beszéd – ezt tükrözi a tölgyfa metafora a versben – nemcsak ebben , hanem másik eclogájában is elhangzik a vállalt feladat.

Ø  Az embertelen világ ellen szólás, a nemzet intés a rendre költői kötelessége hangzik el újra a második eclogában is a repülő és a költő eclogusában: „írok mit is tehetnék”.  (a költő ír, a macska miákol, az eb vonyít) – ez a hitvallás kiegészül azzal, hogy a szó, a költői beszéd egyszersmind cselekedett, veszélyes akció, de tudjuk, hogy Radnóti nem fordít hátat a veszélynek, nem menekül, hanem szembefordul és felveszi a küzdelmet. (pl.: mint a bika)

Ø  A háború rettenetét egy expresszionisztikus vízióban ábrázolja. A pusztítás ellenpontjaként megjelenik a repülő vallomása a vágyakozás az odahagyott másik életére („s a kedvesemre vágyom” ).

Ø  Tükröződik benne a költő mély hite, az ember nem aljasulhat el gyilkoló géppé, emberi mivoltát a legszörnyűbb időben is meg kell őriznie, nem feledkezhet el, emlékeznie kell önmagára. 

Ø  Az életbe vetett hit, az hogy az élet csodálatos az eclogák idilli képében tükröződik (ez egyébként is a műfaj követelménye). Ezek a képek az élet leghétköznapibb, legapróbb, olykor jelentéktelennek tűnő tárgyi, természeti, emberi mozzanataiból szövődnek – ilyen az első ecloga záró két sora àzenélő hexameteres sorok.

Ø  Bár nem klasszicista költői program része, de Radnóti nagysága abban is rejlik, hogy tanít bennünket áhítatlanul másképp látni, érzékelni világunkat. (az idillben megjelenített életcsoda egyik legszebb kifejeződése, bár nem az ecloga – Az erőltetett menet c. versében is felidéződik)

Ennek az eclogának a formája mutatja, hogy a költő szabadon bánik a klasszikus formával. A versbéli szereplő már nem pásztor, hanem korának hőse a katona, a repülő más eclogában is variálódnak a szerepek. A harmadik eclogában már nem is dialógus, hanem belső beszéd/monológ. A negyedik ecloga szereplője a hang, amely mögött saját maga rejtőzködik. Pl.: a költő és a hang dialógusában az emlék idézés szövege: „Jártál szellőkön fényes csúcsokon”

A hetedik ecloga ugyancsak eltér a klasszikus ecloga hagyományától, mert ez egy fiktív – misztikus – levél jellegű. A hitveshez is újra azt tükrözi, hogy a költőnek a korban az utolsó leheletéig minden körülmények között szólnia, írnia kell. Ez az ecloga a többivel együtt a versbeszéd nyelvi – nyelvtani egyszerűségét, természetességét tükrözi.

Ø  A versben kettős helyzet jelenik meg. A rettentő megalázó, fizikailag, szellemileg és mentálisan elviselhetetlen helyzet, a rabság helyzete a fogolytáborban és a másik: az álom és az emlékezés helyzete, amely az egyetlen és utolsó forrása még az életben maradásnak, az élni akarásnak.

Ø  A vers befejező sora is valamiféle képtelen reménykedést mutat: „nem tudok én meghalni se élni se…” – ez a paradoxon, rájátszás Horatius egyik verssorára.

Ø  nemcsak az álom és a valóság mérhetetlen távolságokkal képes feszültséget teremteni és kifejteni. A versben a költői magatartás tárgyilagos, képes távolságot tartani önmagától és rettenetes helyzetétől, önsajnálat nélkül és a sajnálkozás igénye nélkül méltósággal képes magatartását elviselni à ez a tartás egész életművére és életútjára jellemző.