Kr. e. XII. században, a polisz városközpontú állam volt, az ókori Görögországban. Három részből állt. Magja az akropolisz, köré épül a város (aztü), valamint az azt körülvevő falvak és földek (khóra).
Arisztokratikus köztársaság:
Tagjai a földdel, parcellával rendelkezők voltak, akik ezért polgárjoggal bírtak, s így a közös földekből is részesülhettek. Megerősödött a magántulajdon. Kezdetben királyok vezették a poliszokat, de az arisztokrácia tagjai megszüntették a királyságot és létrehozták az arisztokratikus köztársaságot. Az állam ügyeit az arkhónok intézték, küldetésük egy évre szólt. A kézművesek, parasztok, földnélküliek alkották a szabad lakosság nagyobb részét, melyet görög szóval démosznak nevezünk. A démosz politikai jogokat akart, és azt, hogy eltöröljék az adósságot, és az adósrabszolgaságot.
Arisztokrácia és a démosz küzdelme:
Az arisztokrácia és a démosz örök harcban voltak egymással. Az arkhónok különböző törvényekkel próbáltak mindkét fél számára megfelelő állapotot létrehozni. Kr. e. 621-ben Drakón írásba foglalta a törvényeket, 570-ben pedig Szolón eltörölte az adósrabszolgaságot, és adósságokat.
Demokratikus köztársaság:
Népgyűlés: Az állam legfontosabb és legfőbb irányító testülete lett. Ülésein személyesen résztvehetett minden 20 év feletti athéni polgár - vagyis olyan poliszlakó, aki Athénban föld vagy háztulajdonnal bírt, és már szülei is athéni polgárok voltak. Periklész idején a népgyűlés hozta a törvényeket, intézte a háború és béke kérdését, hozta meg a legfontosabb döntéseket. Az ekészia a Pnüx-dombon ülésezett évente 40 alkalommal. Athén lakói a népgyűlés révén közvetlenül gyakorolhatták a demokráciát.
Bulé (ötszázak tanácsa): Főként végrehajtó szervként (kormány) működött. Tagjai a 30 évnél idősebb teljes jogú polgárok lehettek. Ez a szervezet javaslatokat tehetett a népgyűlésnek és kisebb jelentőségű kérdésekben döntéseket is hozhatott, végrehajtatta a törvényeket. Vezette a pénzügyeket, kereskedelmet, tisztviselők ellenőrzését,
Héliaia (esküdtbíróság): A héliaia tagjait sorsolással választották a 30 év feletti polgárok közül. Feladata a bíráskodás volt. Egy évet 10 részre osztottak, 1 rész 600 fővel működött. Az athéni polgár maga volta vádló, és a másik polgár volt a vádló, aki önmagát védte.
A politikai jogokat kiterjesztette mindenkire, így bárki részt vehetett a népgyűlésen (ekklészia), vagy az esküdtbíróságon (heliaia). Létrehozta a demokratikus köztársaságot, melyben vagyoni helyzet alapján voltak csoportra osztva az emberek.
- Akinek 500 mérője volt, választhattak és választhatók voltak, akár arkhónnak is.
- Akinek 300 mérője volt, választhatott és választhatták, de ő már nem lehetett arkhón.
- Akinek 200 mérője volt, az választhatott, de már jelentéktelen helyekre választhatták meg.
- Akinek 200 mérjs alatt volt, az választópolgár volt, tisztséget nem vállalhatott el.
Timokratikus alkotmány:
A politikai jog mértéke vagyontól és jövedelemtől függ. Mindenkinek állást kell foglalni az állami kérdéseken, aki közömbös marad, azt kivégezték. A társadalom alapja a család, az apa hatalma korlátolt. Ő a család feje, de a fia később már nem köteles róla gondoskodni.
Szolón alkotmánya elégtelenséget váltott ki, így egy idő után nem tudtak arkhónt választani. Ezt a helyzetet Peiszisztratosz kihasználva létrehozta a türanniszt.
Türannisz:
Kr. e. 560-510-ig tartott. Zsarnokuralom, az élén álló türannosz, zsarnok a démoszra támaszkodva, de ezt háttérbe szorítva gyakorolja a hatalmat. A démosz gazdaságilag megerősödik. A szegényebb rétegre támaszkodott Peiszisztratosz, nekik földeket osztogatott. Bevezette az évi adót és vidéki bíróságot hozott létre. Egy idő után már nem volt szükség a zsarnoki uralomra, amit végül belső és külső viszályok győznek le.
Kleiszthenész reformjai (Kr.e. 508):
Kleiszthenész reformjai területi alapra helyezték a közigazgatást, 10 phülét hozott létre Athén területén. Minden phülé három részből, tritüszből állt:
A városban az arisztokrácia és a jómódúak éltek, a tengerparton a démosz tagjai. Minden szabad polgárnak esélyt adott, hogy a hatalomból részesüljön. Részt vehettek az ekklészián, de csak a szabad, athéni születésű férfiak, ha már betöltötték a 20. életévüket és ebből 2-t katonáskodással töltöttek le. A legfőbb hatalom a népgyűlés, ekklészia kezébe került, amelynek munkájában minden athéni polgár részt vehetett. Bárki javasolhatott új törvényt és kötelező volt az állásfoglalás. Itt hozták a törvényeket és jogkörébe tartozott a háború és béke kérdése. Cserépszavazással, osztrakiszmosszal döntöttek, ha valakit zsarnokoskodással vádoltak, azt 10 évre száműzhették. Célja, hogy kizárják a türanniszt. A valóságban a politikai harcok eszköze. A metoikoszoknak teljes polgári jogot szavazhattak meg. Sorsolással választották ki a héliaia tagjait, valamint a jelentéktelen tisztségeket is, amik egy évre szóltak. A bulét, az 500-ak tanácsát szintén sorsolással választották meg. Csak a sztratégoszt választották.
Demokrácia fénykora:
Periklész
A demokrácia fénykorát Periklész idejére tesszük (Kr.e. 444-429). Periklész biztosította a napidíj bevezetésével a legszegényebbek számára is az állami életben való gyakorlati részvételt, ugyanis a szegényebbek, megélhetését veszélyeztette a politikában való részvétel, ami igen sok időt vont el a termelőmunkától. Ezzel létrejött a jogi egyensúly. Az 500-ak tanácsában és az esküdtbíróságokon végzett munkáért és a színházi előadásokon való megjelenésért is napidíjat fizettetett az athéni állammal a sztratégosz. A jogi egyenlőség létrejött a polgárok között, a viszonylagos vagyoni egyensúly pedig lehetővé tette, hogy az athéni demokrácia 1-2 nemzedék idejére biztosítsa a polgárok egyenlőségét."A demokratikus államforma alapelve a szabadság … a szabadság egyik alapfeltétele pedig az, hogy a polgárok felváltva legyenek alattvalók és vezetők… a demokratikus államokban nagyobb hatalmuk van a szegényeknek, mint a gazdagoknak: az előbbiek többen vannak, márpedig a többség akarata dönt…” (Periklész)
A Peloponnészoszi-félsziget középső részén megalakuló Spárta Athén vetélytársai közé tartozott az ókorban. Ám a két polisz csak hatalmi helyzete alapján hasonlított a másikra, s minden egyébben eltért egymástól.
Spártát a hódító dórok alapították a Kr. e. X. században, megdöntve az akháj őslakókat (helóták). A spártaiak katonaállamot szerveztek, a hagyomány szerinti Lükurgosz által létrehozott alkotmány szerint éltek, s sajátos életmód, valamint nevelési forma alakult ki városukban.
Földművelés:
A spártai állam területén – mely a városból és annak környékén elterülő földterületekből állt – kedvezőek voltak a feltételei a földművelésnek és a gabonatermesztésnek (ez az előnyös földrajzi helyzet csak a Peleponnészosz ezen részén található meg Hellász területei közül). A hódító dórok a leigázott, őslakos akhájokat alkalmazták földművelésre rabszolgaként. Mivel a hódítók tized annyian voltak, mint a meghódítottak, fontos volt fenntartani a spártai állam belső egységét, hogy a helóták ne lázadjanak fel sikeresen ellenük. Ennek elérése érdekében Lükurgosz Spárta minden földterületét állami tulajdonba vette, majd felosztotta a parcellákat a spártai polgárok között, mindenkinek egyenlő részt nyújtva. A földterülethez az azt megművelő helótacsalád is tartozott, hiszen a polgárok nem foglalkoztak kétkezi munkával, kizárólag katonáskodással és testük edzésével. További intézkedésként Lükurgosz vaspénzt veretett, és csak azt fogadta el hivatalos fizetőeszközként, megakadályozva ezzel a vagyoni különbségek kialakulását a városban.
Spártai lakosság:
Perioikoszok: A körüllakók (perioikoszok) fő tevékenysége ipari jellegű volt. Ellátták az államot kézműipari termékekkel, és ha kellett, veszély esetén katonáskodtak.
Helóták: A helóták földművelést végeztek, állami rabszolgák voltak. Ugyanúgy, mint a föld, az állam tulajdonát képezték, eladni nem lehetett őket. Nem rendelkeztek politikai joggal, és bármely spártai megölhette, vagy megszégyeníthette őket.
Spártai polgárok: A spártaiak már gyerekkoruktól, sőt születésük pillanatától a harcra készültek. Az újszülött fiúkat bizottság elé állították, s ha az úgy ítélte meg, hogy a fiú nem elég erős, a Taigetosz-hegyre vitték, és magára hagyták. Az államnak ugyanis nem érte meg fejletlen, gyenge, testi hibás polgárokat ellátni, csak katonák és jó katonákat szülő nők lehettek Spárta polgárai. A fiúkat hét évesen elszakították családjuktól, s a többi fiúval közösen képezték őket. Saját maguk által összehordott kazalon aludtak, harcra és a parancs feltétel nélküli teljesítésére képezték őket. Beavatási rítusuk a krüpteia volt: egyetlen tőrrel, mezítelenül bocsátották el a spártai fiúkat, hogy megöljék a veszélyesnek ítélt helótákat. Ennek az eseménynek két célja volt: az ifjú spártaiak hozzászoktatása a harchoz és a vérhez, valamint az önállóbb gondolkodású, lázadásra alkalmas helóta elemek megszüntetése. 30 éves koruktól a családjukkal élhettek, 60 éves kortól pedig a laktanyában éltek, és beleszólhattak a politikába. Eddig a korig voltak hadkötelesek. Csatát alig vesztettek, és inkább ottvesztek, mint meghátráltak volna. Így számtalanszor adták a hazáért való önfeláldozás szép példáit.
A spártaiak egyszerű, puritán körülmények között éltek (a spártai szavunk ma is az egyszerűség szinonimája). Életük a harc, a katonáskodás, a háború körül zajlott. Ez is volt az egyetlen, legfontosabb feladatuk: bátran, az utolsó emberig hősiesen kitartani a csatamezőn, s végül hősi halált halni.
Spártai harcmodor:
A spártai harcmodort a nehézgyalogos hopliták zárt alakzata, a falanx jellemezte. A spártai állam fő háborúit a Perzsa Birodalom (perzsa háborúk – Kr. e. 492–448) és Athén ellen (peleponnészoszi háború – Kr. e. 431–404) vívta. A perzsa háború egyik emlékezetes és példamutató momentuma Leónidász király hősies harca volt a Thermopülai-szorosban Kr. e. 480-ban, ahol kevés katonájával az utolsó leheletig kitartottak a perzsákkal szemben, akik azonban végül győzelmet arattak. Később emlékművet állítottak a szorosnál az ott elesett spártai katonák számára, amelyen Szimonidész epigrammája olvasható: „Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak / Megcselekedtük amit megkövetelt a haza.”
Arisztokratikus köztársaság:
A népgyűlés (apella) munkájában minden 30. életévét betöltött spártai polgár részt vehetett, de szerepköre korlátozott volt. Csak igennel vagy nemmel szavazhattak. A Vének Tanácsa (geruszia) két királyból és 28 gerónból, vénből állt. Javaslatot tettek az apellán, felülvizsgálhatták, és ellenőrizhették azt. Ez volt a legfontosabb hatalmi tényező. Az 5 választott felügyelő (ephorosz) az állam életének tényleges irányítói voltak. E tisztséget a 30. életévüket betöltött polgárok tölthették be, egy évre. Tekintély, és életkor alapján választják őket. Feladatuk volt a bíráskodás, a rendőri felügyelet, a tisztviselők ellenőrzése, a külpolitika. Ezt az államformát arisztokratikusnak nevezzük.
Romorusz és Rémusz
Itália a Földközi-tenger medencéjében helyezkedik el. A Tirrén-, az Adriai, és az Ión-tenger határolja.
Kr.e. 31-ben Actiumnál Octavianus legyőzte Antoniust és ellenőrzése alá került Egyiptom és Róma gabonaellátása is. Egyiptom provinciává vált. Egyeduralmát leplezte, a köztársaság látszatát akarta fenntartani.
Császárság kora (i. e. 27–i. sz.- 476):
A császárság két részre tagolódik: a principatus (i. e. 27–i. sz. 284) és a dominatus (284–476) korára.
Octavianus látszólag lemondott hatalmáról, csak megtiszteltetésből vett fel címeket. Felvette az Augusztus nevet (istentől gyarapított férfiú), amit azért kapott, mert az államügyekbe engedte beleszólni a senatust és a népet is.
Octavianus a köztársaság válságának orvoslására óvatosabb kísérletetet tett, mint nevelőapja, Caesar: az egyeduralmi rendszert nem nyilvánvaló szándékkal, a diktátori tisztség fenntartásán keresztül próbálta megvalósítani, hanem burkolt formában tette. Az Antoniuson és Kleopátrán aratott győzelme (Actium, i.e. 31) után tehát azzal a szándékkal tért vissza Rómába, hogy utólagos legítimitást, jogi alapot szerezzen hatalmának, amelyhez a hadsereg hűsége és Egyiptomnak mint Róma éléstárának Octavianus általi megszerzése alapján kétség sem férhetett.
Principátus rendszer (Kr. e. 31- Kr. u. 14):
Elnevezés a princeps, első polgár szóból származik. Octavianus a hatalmat a kezében tartotta és rögzítette a birodalom térbeli kiterjedését. A hadseregre támaszkodva óriási területeket hódított meg, ahol megkegyelmezett az ott lakóknak. A katonák hűségesek voltak hozzá, szolgálatuk lejárta után coloniákba telepítette őket, földet és pénzt adott nekik.
A győzelmét diadalmenetben ünneplő Octavianus bejelentette, hogy helyreállítja Róma békéjét (pax Romana), majd megkezdte terve megvalósítását. Előbb a censori tisztséget vette fel, amelynek birtokában alapos tisztogatást tudott végezni a senatus soraiban. A névegyzék élére magát állította, innen ered a rendzser elnevezése: princeps senatus, azaz a senatus első embere. Egyszemélyes uralmat alakított ki. A polgárháború befejezése után nem akarta nyíltan alkalmazni a diktatúrát, az egyeduralmat, de kulcsfontosságú köztársasági tisztségeket összepontosított a kezében, és így érvényesítette az akaratát. Consulként a végrehajtó hatalom vezetője, néptribunusként sérthetetlen volt. Censorként híveit ültette a szenátusba, pontifex maximusként pedig a kultikus élet irányítója lett. Államilag támogatta a hagyományokat, ami erősítette a köztársasági burkot. Megjelentek a tőle függő hivatalok és a testőrgárda, a pratorianus. A különböző társadalmi rétegek megnyeréséért számos intézkedést tett. A senatust újraválasztotta és növelte a patríciusok számát benne, illetve bevonta őket a hatalomba. Földet osztott a katonáknak, szórakoztatta a népet, és gondoskodott a gabonaellátásról. Ezeknek fontos szerepük volt, hogy a hatalmat megszilárdítsa. Hódításai során a győzelmes békére törekedett és célja volt a természetes határok kialakítása. Caesar gyilkosait száműzette.
Még néhány évig megválasztatta magát consulnak is, ám i.e. 27-ben váratlan fordulatot hajtott végre: ünnepélyesen lemondott rendkívüli hatalmáról, s bejelentette a köztársaság helyreállítását. A senatus azonban újra felruházta a legtöbb tisztség viselésével, s azok legitimitását így már senki nem vonhatta kétségbe. Így lett Octavianusé a proconsuli, a consuli, az imperatori és az életfogytik tartó tribunusi tisztség. Arról is határozat született, hogy Octavianus nevében viselheti a fenséges (augustus) jelzőt.
Octavianus (Augustus)
A principátus államszervezete tehát katonai diktatúra volt, a köztársasági intézmények hol jelképes, hol pedig a császár irányítása alatt álló reneszánszával. A népgyűlések elvesztették jelentőségüket, a senatus pedig - bár formailag a legfőbb törvényhozó testület maradt - azáltal vált formálissá, hogy a császáré lett a törvények kezdeményezésének joga. A censori tisztség megszűnt ugyan, de a senatus névjegyzékét továbbra is Augustus állította össze. A consul és a praetor tisztsége visszaszorult. A consul és a praetor jogköre visszaszorult. Az államszervezés fontos célja volt, a birodalom provinciáinak hatékony irányítása, ami - s erre éppen a köztársaság válsága mutatott rá - csak egyeduralmi rendszerben volt biztosítható. Caesar sikertelen kísérlete után tehát Augustusnak sikerült létrehoznia egy olyan államszervezetet, amely még 400 éven keresztül kiszolgálta a Római Birodalmat.
