Fülibillegeti Tenyészet

2006.-ban alapítottam tenyészetemet "Fülibillegeti" néven. (Mivel a nyuszik a fülüket billegetik, az enyém meg különösen jól adta elő.) Az első kisnyulaim Kicsinyke Buló Nyuszó kölykei voltak, az apa egy Szlovákiából származó narancssárga baknyúl, Báró, Tamás Edina nyula. Sajnos, tudomásom szerint barátnőm külföldre adta az egész almot. Később az egész törpe rex állományával is így tett (sajnos).

Ezért a 2oo6. decemberében Németországban, Lipcse városában tartott, Európa Kisállatkiállításról hoztam két baknyulat és egy nőstényt. Merész és nem kevés pénzbe kerülő vállalkozás volt, de kölcsönből és találékonysággal sikerült megoldani. Mindhárom Törpe Rex nyúl minősítéssel rendelkező, fajtatiszta, egymással nem rokon egyed volt, más-más tenyésztőtől. Két különböző típust képviseltek: a „normál” és a „miniatűr”(holland törpe-nagyság és testforma rex szőrzettel). A két baknyúl mindmáig nálam él.

A tenyésztésre is használt nyulaimat már csak a „kutyás” hagyományaimra való tekintettel is hivatalos kiállításokon, szakértő bírókkal lebíráltatom, a nyert minősítéseket figyelembe véve választok párt a jószágoknak. Nyúlbemutatókon, nem hivatalos kiállításokon is szívesen veszünk részt, a fajtát megismertetni a nagyközönséggel, na meg egyszerűen a vidám légkör, szórakozás céljából is.

Miért törpenyulat? Miért éppen Törpe rexet?

Elmesélem, miért foglalkozom pont törpenyulakkal és miért a törpe rex fajtával. 2oo3-ig nem érdekeltek a nyulak, annál inkább a „hagyományos” társállatok, a kutya és a macska. Kisállatklinikán dolgoztam, aktív részese voltam a komoly „kutyázásnak”-kiállítások, klubélet stb. Tenyésztenem kuvasz szukámat betegsége miatt nem sikerült, de a kiképzőiskolában annál jobban helytállt. Mind a mai napig nálam él, és továbbra is a kuvasz fajta szerelmese vagyok, de tenyésztésre nincs lehetőségem.

Ami a cicákat illeti, egy egészen különleges természetű, gyönyörű kandúrmacskával áldott meg a sors. Nagyon szerettem Titinkét, és büszke voltam, mert képét a Macskamánia újság is leközölte. Cicám szabadon járt a meglehetősen kietlen lakóhelyünkön, udvarolt a nőstényeknek, élte a maga kis életét. Állatkórházi kollégáim sokszor figyelmeztettek: ivartalaníttassam, mert ebben az állapotában veszélyben forog. Nem hallgattam rájuk, sajnáltam a kandúrkát.

Egyszer csak nyoma veszett az én szépséges cicámnak. Kétségbeesve kerestem, riasztottam az állatvédőket, hirdetéseket ragasztottam ki, jutalmat ígérve, de minden hiába… Soha többé nem láttam. Egyesek szerint a környékünkön tevékeny baseballütős állatgyilkos áldozata lett…

Megfogadtam: soha többé nem tartok macskát, sem pedig olyan állatot, amely szabadon járva veszélyeknek teszi ki magát!

Hiányzott a házból egy kedves állat jelenléte nagyon! Még édesanyám is panaszkodott, hogy nincs „kihez” beszélnie, ha egyedül van. Gondolkoztam, törtem a fejem, milyen állatot szerezhetnék be, amely elég nagy ahhoz hogy simogathassuk, (itt estek ki a terráriumi kisrágcsálók) kedves, mulatságos és szép, valamint viszonylag kis helyen, olcsón tartható. Na és persze legyen kezes, ragaszkodó…Nahát, létezik ilyen állat?

Végül két állatfajtára szűkítettem a lehetőségeket: vadászgörény vagy törpenyúl!

Törpenyúltartó lettem végül.

Döntésemet az tette könnyűvé, hogy munkahelyemen állatpanzió is működött. Behoztak egy kosorrú (lógó fülű) törpenyuszit, hogy viseljem gondját. Kissé öregecske bak volt, de jól tartotta magát. A nyulakat addig fenntartással kezeltem, hiszen velük való tapasztalataim a mások által tartott húsnyulakra korlátozódtak. Eszembe sem jutott, hogy azokat az állatokat másképpen tartják, mint a társállatokat. Érzelmileg szigorúan elhatárolódik tőlük a gazda, hiszen leadja, vagy levágja, lenyúzza és megeszi a haszonállatként tartott nyulakat… Így persze a haszonnyúlban sem alakul ki különösebb ragaszkodás a gazda iránt. A kosorrú nyuszi azonban nyugodt és érdeklődő álatka benyomását keltette bennem, ezért igyekeztem kedvezni neki és a csúcs: kivittem a folyosóra sétálni. Első meglepetés: nem lapult meg, de nem is ugrált összevissza, szépen, komótosan ugrált utánam. Először azt hittem, puszta véletlen, de végül biztosra vehettem: KÖVET ENGEM. Jééé… Leültem egy alacsony zsámolyra, nyuszi mellettem. Második meglepetés: az orrával bökdösni kezd. Mit akar? Feléje nyújtom a kezem, simogatás végett (na, most fog elszaladni!) erre a kezem alá dugja a fejét, ÉS SZINTE MUTATJA, HOL SIMOGASSAM! Harmadik meglepetés. Ezek után már nem lepődtem meg azon sem, hogy az ölembe ugrott, megnyalta a kezem, elfeküdt.. Nagyon megszerettem azt a nyulat és úgy általánosan a nyulakat is.

Ja, azt még nem is említetem, ha a nyuszkó jókedvében volt, hát olyan furcsa szökellésekkel, figurákkal szórakoztatott, hogy az oldalamat fogtam a nevetéstől! Mennyire más volt ez, mint gyermekkorom húsnyulainak rémült futása, ugrálása! Mivel kutyaiskolában is dolgoztam, magam is képeztem kutyákat, rájöttem: ez a nyuszi azért viselkedik így, mert idejében SZOCIALIZÁLTÁK. (Különféle helyzetekhez, emberi kapcsolathoz szoktatták) Ha ez igaz, akkor lehet nekem is egy ilyen „elég nagy, hogy simogassuk, kedves, stb.” NYUSZIM! Milyen fajta legyen? Természetesen csak törpenyúl jöhetett számításba –hiába kertes a házunk, én magam mellett, társállatnak óhajtottam nyuszit tartani, a házunk pedig elég kicsi.

Mindezen dolgok közben felfedezem a Monoron rendszeresen tartott kisállatbörzét. Na, ott aztán lehetett nézelődni! Akár egy állatkerti sétával is felért: a díszpintyektől a struccokig, a kisegértől a pónilóig volt mindenféle jószág. Galambsereg, papagájgyülekezet, fajtatiszta baromfi-dandár...Nos, ahogyan nézelődünk, a barátommal, figyelmesek lettünk két nagy, lábon álló, de felülről fedetlen ketrecre. Furcsa kinézetű, nagytestű, csokibarna nyulak hevertek nyugodtan bennük. A barátom megsimogatta őket és nagyot kiáltott. Bátorságra kapva követtem példáját, és végem lett...mármint nyúlfajta –ügyben. Azoknak a nyulaknak olyan tapintásuk volt, mintha egy életre kelt plüssállatot érintettem volna meg! Finom, bársonyos testük ontotta a meleget, jámboran tűrték csodáló cirógatásomat. A gazdájuk elmondta, hogy ezek Rex nyulak (jó ég! A nyúlkirályok!), a prémjükért tenyésztik a fajtát. És ami a legfontosabb: TÖRPE VÁLTOZATUK IS LÉTEZIK!

Évekbe telt, míg álmom beteljesült. Jó kutyás szokás szerint TENYÉSZTŐNÉL óhajtottam nyuszit venni, de akkor még senkinek nem voltak Magyarországon törpe rex nyulai, csupán „lappangó” állomány létezett (ha létezett). Így egy kedves holland törpe nyuszit vettem, aki nagyon a szívembe lopta magát. Nyulas egyesületekbe jártam: a TIT Törpenyúl Klubba, a Rákosmenti Kisállatenyésztők kiállításaira és külföldi kiállításokra utaztam velük.

Egyre komolyabban vettem a „nyulazást”, és tenyészteni is szerettem volna. Megismerkedtem Tamás Edinával, aki barátnőm és útmutató mesterem is lett. Túszikát, a holland törpét az ő szép kék baknyulával pároztattuk be. A „kismamának” drága pénzen vett répacsokor mérget tartalmazott, Túszikám elment a „nyúlmezőre”… Teljesen összeomlottam, ha nyulat láttam, sírva fakadtam.

Edina vígasztalt, meghívott magához. Tudtam, hogy törpe rex nyulakat is hozott Szlovákiából, de az anyanyúl már öreg volt, és nem törődött a kölykeivel. Bementünk a nyúlházba, és mit látok? Egy kosorrú anyanyulat két saját és négy általa nevelt TÖRPE REX kisnyúllal...Edina pedig azt mondta:

-Válassz ki egy kisnyulat, ajándékba kapod!

Így lett nekem Törpe Rex kisnyulam, castor színű nőstényke. Az első tenyésznyulam, Kicsinyke Buló Nyuszó, röviden Bulóka. Bársonyos, ragaszkodó, szelíd, de azért határozott egyéniség. Mókás kis ördög. Sosem bántam meg, hogy ezt a fajtát választottam!