Ami nem öl meg, az erősít

    Egyébiránt a szőr feláll a hátamon a hasonló közhelyektől. Persze, hogy én húztam a rövidebbet. Elképzelni sem tudtam volna, hogy mi minden fér bele 19 órába. Meg - őszintén szólva - arra számítottam, hogy diadaljelentést írhatok a szerdai napomról, amit nagyon vártam, minthogy irtózatos terepet terveztem, aminek a vége persze az lett, hogy Szami fülig érő vigyorral szállt le Donnáról, amikor visszaérkeztünk, én meg, mint aki citromba harapott, ógtam-mógtam, mígnem Démonbaba rálépett a lábamra, mert akkor ordítottam egy nagyot a börzsönyi alkonyatba. (Idézem, kissé, egy paraszthajszálnyit, egy árnyalatnyit cenzúrázva: - MÖGLÉPTÉL, HEEE, A SZÖMÖD KINYOMOM, TE...!!!)

Hajnal a város fölött

    Öt órakor ébredtem. Kinéztem az ablakon, megállapítottam, hogy az élet szép, szinte május van, minden csupa erő, energia, vitalitás, madárdal, mireföl mondtam, hogy felőlem ott rogyadjon meg minden és mindenki ahun van és elgémberedett végtagokkal levánszorogam a konyhába kávéért, merthogy a napsütéses szintemájusi hajnalokat kávé és cigaretta nélkül képtelenség elviselni. Már-már éppen elégedetten dőltem volna hátra a székben, hogy tudniillik felőlem örömködhet, vidámkodhat a hajnal az erdőszélen, én csakazért sem fogok, amikor negyed hat tájékán Szami is levánszorgott a konyhába sűrű mondikálás közepette, mondom neki, hogy ne picsogj ilyen hajnalok hajnalán, de szerintem nem volt még magánál, mondom magamnak, hogy marha jó, csinálhatom neki is a kávét ahelyett, hogy hátat fordítanék a bejárati ajtón besündörgő napfénynek. Csináltam is neki egy kávét, szemre olyat, amilyet szeret. Kevés kávé, sok cukor, sok tej. Na de'jszen! Raktam egy kevés kávét a bögréjébe, mertem neki sok cukrot bele, s legalább egy-másfél deci tejet is. Jó savanyút. Egy heteset. Nesze, gondoltam magamban, kell kora hajnalban vidámkodni itt nekem.
    Nem itta meg. Mondom neki, igyad, igyad, mert szólok a kutyának! Erre ő azt mondta, hogy a kutya talán nem hányná ki, mire olyan megelégedés áradt végig az arcomon, mint a múltkor a szendehelyi szerpentinen, amikor két tűzoltóautó és legalább két tucat tűzoltó eszeveszetten igyekezett eloltani egy Family Frost-os furgont. Ennél, azt hiszem, nem volt nagyobb örömöm az életben. Lángokban egy Family Frostos autó! Én Istenem! Esküszöm, semmit nem mondtam a látottakra, csak helyeslően bólogattam és revideáltam minden korábbi, ellenkező állításomat, jelesül, hogy a Sors igazságtalan. Nem, a Sors néha kegyes is tud lenni. Szóval ott tartottam, hogy volt otthon savanyú tej, amivel felöntöttem Szami kávéját.
    Mindezzel csak azt akartam vázolni, hogy madárdal ide, ébredő nap oda, erdőlehelet amoda - mégiscsak normális hajnalt faragtam magamnak. Könnyebben, mint gondoltam volna.

Reggeli áhítat

    Általában a szénatároló magasalapján eszünk. Ez egy kb. 40 cm széles, valahány cm magas és valahány méter hosszú betoncsík. Itt foglalunk helyet. Én frankó székülésben, Szami pedig szabályos-tatterosan, boka, csípő, váll egy vonalban, a derék és a hát egyenes - szemben a karámmal, ahol a csajokkal szemez. Én vele ellentétben hajlott háttal, háttal a lovaknak, hogy nekem ne nézzék ki a számból a szalonnát, mert a fejüket lerúgom többször egymás után. Szóval megterítettünk, kolozsvári szalonna, paprika, paradicsom és az elmaradhatatlan lila hagyma volt az aznapi penzum, én ügyesen vodkával (Danska, svéd, kb. 40 százalékos, finom) és sörrel (Brosodi dobozos, fél literes kiszerelésben, ez is finom) ágyaztam meg a reggelinek, Szami ellenben tatterosan kólát ivott. (Itt jut eszembe: nem tudja valaki, hogy lehet megalvasztani, vagy/és megsavanyítani, egyszóval elrontani a kólát?) Ő mosolygott a világra, én nem, ő vidám volt, én nem, mondtam, hogy ne vidámkodjon, mert én vagyok a Főnök (nagy f-el), mire mondta, hogy ok főnök (kisbetűvel mondta), vágjál nekem katonákat villámgyorsan, mert kezedlábad eltöröm több helyen, mireföl én vágtam neki katonákat, de nem azért mert megijedtem, hanem nem is tudom miért, de nem ijedtem meg akkor sem, s akkor sem ijedtem meg! Hát így voltunk mi(nk) édes kilencesben szerda reggel a még mindég ébredező, nyújtózódó Börzsöny-hegységben.

Egy marok szezámmag

    Van egy lovunk, én csak Nyugdíjasnak hívom, mert enyhén szólva furcsa a lába, s ezért soha nem fogjuk be dolgozni. Megérdemelt pihenőnapjait tölti, nekem kellett megfürdetnem. Illetve Szami fogta és én nyomtam rá a Nix-et, amely szer arra hivatott, hogy parazitákat előöljön, mígnem az enyhe gyilkolászás után be nem vetjük a tömegpusztító vegyifegyvert, amellyel végső csapást mérünk a lovainkban élősködő tetvekre és más rovarfajtákra.
    Ott tartunk, ugye, hogy mosom, mosogatom Pannit (mert így hívják, tudtam meg tegnap), gondosan ügyelve arra, hogy a lovat tartó Szamira kb. kétszer annyi víz jusson, mint Pannira, amikor a sörénye alá kézzel betúrva egy marok szezámmagra bukkantam. Ehhe! Mondok magamnak, mi van itt, látványpékség, amikor leesett a tantusz: nem szezámmag. Vastagon állnak benne a tetvek és a serkék. Hát, ha valaki látott még gusztustalanságot! Nem régen olvastam el vagy negyven oldalt de Sade márki egyik regényéből (talán Josephine a címe, nem emlékszem rá), de ez a tetűvolumen jó márkinknál is jobban fölkavarta a gyomromat.
    Viszont hamar megnyugodtam és jóra fordult mindent.
    Szami tudniillik rovarallergiás, egy satnya cserebogártól is sikítófrászt kap. Mihelyst ezt konstatáltam, illetve ez az allergiája eszembe jutott, már egészen másként viszonyultam a talicskányi tetűhöz. Átforgattam Panni sörényét a bal oldalára, s igyekeztem úgy forogni, hogy a sörényél, a legintenzívebben belepett lórész éppen Szami felé álljon. És már nem zavartak a rovarok. Sőt! Megsajnáltam őket. A barátaimnak kezdtem érezni valamennyit. Szami lila-fehér-vörös-vöröseszöld-zöldeslilás-lilásvöröses színben játszott, eh barátaim, így én a tetveknek, nem öllek meg benneteket, mert az az érzésem, hogy nagy cselekedeteket hajtunk mi végre még együtt ezen a Földön, de aztán mégiscsak megkapták a tömeg-előritkító Nixet. Azon egyszerű oknál fogva, hogy színpompa ide vagy oda, Szami úgy döntött, hogy immunizálja pszichéjét a paraziták ellen, s ezzel elvette a játékomat. Mit tehettem? Irtottam a fírgeket kifele Pannikából, aki többé kevésbé elég jól viselte a zuhanysugárban rázúduló vizet, s azt is tűrte, hogy gumikesztyűvel és Nix-szel végigkenegessem amorf testét.

Defloráció - mindjárt két nézetben

    Szürke lányunk következett, az érintetlen Tulipán-ivadék lipp félvér. Lepucoltam, fölnyergeltem, fölkantároztam. Nem cifrázom, nem szépítem - ilyen egyszerűen ment minden. Életében először került rá nyereg és kantár. Nyomás a nagykarám. A vezetőszárat nem vettem le róla, mondom, ráülök én erre a lóra, de nem a zablával fogom majd, hanem a szárral. Van valakinek tudomása arról, hogy bármikor is ebben a büdös életben valami úgy sült el, mint ahogy azt Móricka elképzelte? Hát ez is úgy sikerült. Szami rosszallóan nézett. Egyik satnya próbálkozásomnál Tulipán-ivadék megugrott, aminek következtében a vezetőszár beleégett a kezembe. Szami még rosszallóbban nézett.
    Nézzen.
    Folytattam. Siralmas látványt nyújtottunk. Beleálltam ugyan a bal kengyelbe, de ráülni nem tudtam a lóra, mert olyan eszeveszett ugrálásba kezdett, hogy ihaj, mindig visszahuppantam a földre. Hej Tulipán, Tulipán, ezt mondtam neki, ő erre nem mondott semmit azon kívül, hogy nyaljam ki a fülét, de Szami még komorabb tekintettel nézett és valami azt súgta, hogy komoly viharfellegek gyülekeznek a sok megpróbáltatáson átesett, szegény, kicsi lelkem egén [ez képzavar, de le van sz..va]. Végül Szami megfogta Tulipánt, de így is kifordult a ló, majd közölte Szami, hogy őnéki idáig tartott ez a ceremónia, mert még csak statisztálni sem szeretne egy ló elrontásához.
    Ekkor én igen kedvesen beszédbe elegyedtem vele. Hogy van-e körkarámunk? Nincsen. Működik-e a ló futószáron? Nem. Van-e több hónap időnk rá, hogy belovagoljuk a lovat? Nincsen - szerintem, van - szerinte, minthogy egy ló belovaglásához éppen annyi idő áll rendelkezésre, amíg be lehet lovagolni egy lovat, sem több, sem kevesebb, ma van először fölnyergelve a deres, kötve hiszi, hogy a nyergelés után öt perccel fel kellene ülni rá.
    Ezek után megszelídültem. Szami kezét a kezembe vettem, mélyen a szemébe néztem és megköszöntem neki, hogy jobb belátásra térített. Majd hozzáláttam, hogy szedek neki egy csokor vadvirágot a karámban. Ez így volt. Lehet, hogy Szami majd mást mond, de előre közlöm, hogy ez az igazság.
    Este kilenckor, a munka végeztével leültünk az irodánk (hah!) elé beszélgetni. Meghallgattam az Ő álláspontját a történtekről és azt mondta, hogy szerinte olyan az, amikor először ülnek a csikóra, mint egy lány első szerelmes éjszakája. Nagyon durva erőszaknak látta azt, amit művelek a szegény Tulipán-ivadékunkkal. Elfogadtam ugyan a szempontját, de még mindig nem látom, hogy a logisztikai adottságok (pl. körkarám) híján hogy a bánatban lehetne a belovaglás klasszikus eszközeivel élni... Na mindegy, valami lesz.

Erdőkerülő túra

    A változatosság kedvéért ismét a jászteleki erdőt vettük célba koraeste, úgy negyed hét felé. A felállás már-már sablonos, Szami Donnával, én Démonnal. Nem tudom mi volt velem. Egyrészt a délelőtt folyamán lómosdatás, reggelizés, karámbütykölés közben ropogósra sült a hátam és a mellkasom a tűző napon. Másrészt szilványi vízhólyagok nőttek az ujjaimon, ahol a szintedeflorált deresünk végighúzta a futószárat. Mindemellett pedig baljós előérzeteim voltak. Szégyen, nem szégyen: paráztam. Ez az igazság. A lótól. A ló hátán. Nem tudom más szokott-e így lenni és, hogy ez gyakori érzés-e, velem, még kezdőbb korom óta, most fordult elő először, hogy féltem. Olyan lehettem, mint egy mazsola, akit először vagy másodszor ültetnek lóra. Remélem, a jövőben nem sűrűn fordul majd elő ilyen érzés.
    Katasztrofális voltam. Nem éreztem a lovat, ritmusérzékem cserben hagyott, siralmas látványt nyújtottam. Szami mögöttem, olykor előttem haladt Donnával és repesett az örömtől, hogy egyszer nem kísérelt meg elfutni a hétpróbás örömlány, aki igen menős és - szerintem - csak azért figyel a lovasára permanens módon, hogy az első helyzetet kihasználva megugorjon valamerre, lehetőség szerint jó messzire hagyva maga mögött a lovast. Szóval Szami repesett az örömtől, én paráztam Démon hátán és zötykölődtem, mint egy telitömött málhazsák.
    Ismételten meg kellett azért állapítanom, hogy a Jászteleki erdő szép. Ám eddig be nem járt útvonalra tévedtünk, ahol kissé lelombozódtunk. Tarvágást végeztek egy gyönyörű völgyben, s a több tonnás erdészeti autók tönkretették az erdei utakat. Nagyon mély, olykor fél méteres keréknyomokban kellett haladnunk, minthogy a bakhát is igen keskeny volt. Arra többet nem megyünk, vagy ha igen, akkor csak azért, hogy néhány lóőrült és fanatikus természetvédő szemügyre vehesse, hogy a kívülről gyönyörű és a szemnek tetszetős tájvédelmi körzet erdejének egy része, olyan, mint a belülről rothadó jonatán.
    Lépésben haladtunk szinte végig a másfél óra alatt. Azt ismételten elmondom, annak nagyon örülök, hogy igen komoly kaptatók állnak rendelkezésünkre a lovak combosításához. Őszre (ha nem hamarabb, de szerintem már nyár derekára is) olyanok lesznek, mint egy-egy négylábú terminátor. Izmosak, erősek, szépek és okosak (mint én  - a szerző megj.).
    Egyre megy, a lényeg, hogy már van egy másfél-két órás túraútvonalunk, ez lesz a Basic-minimum, Erdőkerülő-nek keresztelem el, kb. két rövidebb ügetőszakasz, ennél valamicskével hosszabb vágtaszakasz tartozik hozzá. Nem kívánt vendégeinknek (úgymint: Sheriff, Idegen, Vágtabetolós, Pampalini, Miki és sokan mások) ugyanezen a szakaszon a Vesszőfutás túrát kínáljuk, ami csaknem ugyanaz, mint az Erdőkerülő, de a vágtaszakaszok az útra derék- és pofamagasságban sűrűn behajló ágak és vesszők között vezetnek majd. Hu-húúúú, amíg valami épkézláb magyarázatot találnak majd arra vonatkozóan, hogy mi is karistolta össze olyan éktelenül az arcukat!
    Hol tartottunk? Ja igen. Az egyetlen, kb. háromszáz-ötszáz méteres vágtaszakasznál. Már éppen visszafelé tartottunk, közelítettünk a lőtérhez, amikor egy vetés és az erdő mezsgyéjén betoltam Démont vágtába. Úgy ment, ahogy szerettem volna. Lassan, kényelmesen. Ez tetszett. Egy helyütt vissza is esett ügetésbe (ezt nagyon kényelmetlenül műveli, járóiskolázni kellenék, nyújtani kicsikét a lépéseit), de gyorsan vissza lehetett ugratni. Az eredmény nem volt tökéletes (vagy én adtam túl erőteljes segítségek, ami könnyen elképzelhető), mert az addigiakhoz képest kicsikét gyorsabb tempóban kezdett el vágtázni, de örömömre ez sem volt eszement tempó. Egy középgyors iram volt, egyenesre igazítottan, szóval jól esett.
    A vágtaszakasz végén, még pár métert ügetett. Aztán lépett. Hazáig! Elengedetten, kényelmesen, csak a szokásos ijedezések voltak az orkánerejű szélben hömpölygő műanyagzacskók miatt.
    Donna ugyanezt mívelte Szami alatt, aki - mondom - repesett az örömtől, hogy végre nem óhajt elszaladni a nyárifeka. Vissza-visszanéztem rá, s bizony volt úgy, hogy harminc, ötven méterekre elmaradt mögöttem és andalgott Donnával. Én ezt akkor még az enyhe napszúrás okozta káprázatnak tudtam be, de nem káprázat volt.

Leléptetés

    Hazaértünk tehát. Szorongásom kissé feloldott. A farmon Szege barátunkat találtuk, aki hófehér nadrágban és méregdrága, templombajárós lábbeliben ganét lapátolt. Eh, vigyorogtam, vannak még őrültek ezen a földön és lepattantan Démoncicáról, akit nagyon megdicsértem példás magaviseletéért, ekkor lépett mög. Lehet, hogy fizikai képtelenség, de hiszem és vallom, hogy egy ötmázsás ló képes testtömegének minden grammját arra az egy hordozószélre összpontosítani, amelyikkel möglépi az ember nagylábujját. Olyat visítottam, mint egy nukleáris riasztósziréna. Démonbaba pedig áhítattal nézett, tekintete tele volt szerelemmel - és meg sem moccant. Minden erőm elhagyott, el kezdtem hadonászni, hogy tovalépjen, de ez olyan lett ez a ló, hogy nem moccan mellőlem, ha nem muszáj. És, ha még rajta van a nyereg az istállóudvaron, mindig úgy érzi, hogy nem muszáj eltávolodnia mellőlem.
    Még szerencse, hogy a farm piakészlete mindig be van hűtve egy használaton kívüli itatóhordóba (igaz, csak én iszom, de ki is fizetem mindig), mert sürgősen magamhoz vettem egy doboz sört, ami - tapasztalatom szerint - a felületi sérülések enyhe tompítását idézi elő. Kisebb fajta csoda is történt, Szege barátunk megivott kb. négy korty sört, á, ez túlzás, hármat.
    Közben pakolásztunk, a munka megosztás szerint Szami a lovakat ápolta le, én pedig a felszerelést. Kicsit már unom, hogy minden egyes lovaglás után betadine-os oldattal kell lemosnunk patracot, hevedert, de mindjárt (napokon belül) megkapják a lovak a parazitaölő szert, a tömegpusztító vegyifegyvert, a Neocidol 600 E-t, s akkortól már elég lesz puszta vízzel mosni a cuccokat. Más mi történt? Abrakoltunk, Szegével Chesterfieldet szívtunk és végére jártunk az egy doboz Borsodinak, váltottunk még egy-két szót, aztán kettesben maradtunk Szamival.
    Leültünk az irodánk (hah!) tövébe, átbeszéltük az aznapot, ideértve a Tulipán-ivadék szűztelenítési kísérletét, a lovak eddigi részbeni és majdani végső fertőtlenítését, tervezgettük, hogy miből és hova építünk pályát, megbeszéltük a pénteki és a szombati teendőinket, majd nyögve, összetörten (én) és fitten (Szami) elvonultunk pihenni, de elalvás előtt még égett felsőtestünkre borítottunk egy fél vagonnyi Naksolt, hátha elviselhetőbb lesz az éjszaka. Nem a Naksol segített. Hanem a hullafáradtság.
    Reggelig húztam a lóbőrt.