A rossz, a jó, meg ilyenek

    Térdig jártam le a lábamat. Azt hittem, befalcolok. Ha nem lovaztattunk meg szombaton vagy harminc-harmincöt embert, akkor egyet sem. Én erről nem is szívesen mesélnék most, mert kiröhögtök. Megszívtam, na, ez az igazság. Szami még csak-csak, Ő bírta és tűrte, de én a tűrőképességem határán voltam, s az én tűrőképességemről pedig köztudott, hogy nagyjából egyenlő a nullával.
    Az egészből csak annyi volt jó, amíg Szamival a sportreptéren lemozgattuk a két áldozatot, Donnát és Démont. Tele voltak, mint ovis orra, szép táncot jártak, azt meg kell hagyni. Na jó, de ez sem tart örökké. Tizenöt perc után ránkálltak, de olyannyira, hogy a Doki pöndölös kisfiát, Andrist Démon hátán, magam elé ültetve vittem le az istállótól a laktanya úgynevezett 400-as pályájára, ahol összesereglettek a népek egy jó kis sétalovaglás reményében. A biztonság kedvéért kétszer körbevágtáztunk a 400-as pályán, merthogy igen erős szél fújt (a Börzsöny alatt mindig szél van), rúgják ki magukat a lovak, ne a vendégek alatt ijedezzenek. Éppen nyomtuk a második vágtakört (abban bíztam, hogy a vendégseregnek módjában ál majd végignézni négy-öt-hat bakolást, s ettől megcsappan az önkéntes jelentkezők létszáma, de egy francot), amikor mondja nekem Démcsi ló, hogy, te ember! Miért nem nyargalsz két kört, ha ennyire rettegsz a széltől? Nem én rettegek, te lóállat, mondok neki, hanem te meg a nyárifeka mamád, ott ni, Szami alatt, mire mondja Démon, hogy ez úgy hülyeség ahogy van, ők ketten például olyan lelkinyugalommal legelésznek a legnagyobb viharban is, hogy öröm nézni. Nem baj, mondtam erre Démonnak, te azért nyomd csak le a maradék egy kört, biztos, ami biztos. Szóval körbenyargaltunk (egyik sem bakolt, úgyhogy nem hogy megcsappant, de egyre csak gyarapodott a vendégsereg).
    ... és nekiálltunk lovaztatni. Hogy, hogy nem (milyen az én formám?), az összes olyan kuntschaft hozzám került, aki ügetni szeretett volna. Róttam a köröket rendesen a 400-ason. Hol lépésben, hol ügetésben. Démon vigasztalt, beszélt hozzám, nehogy befejeljek, mondta, üljek csak le nyugodtan cigarettázni egy fa árnyékába, ő majd meghurcolássza a vendégeket szépen sorban, aztán értem jön a fa árnyékába és hazavisz. Á, de nem hiszek én ennek a zsiványnak! Szinte csikó még, tuti, hogy átverné az agyamat, mint ahogy párszor már megtette (tényleg! majd figyelmébe ajánlom a Bűnbánó topicot, ha minden, velem megejtett huncutságáról vall, az lesz a legéleterősebb topic). Úgyhogy nekifeszültem a képzeletbeli istrángnak, oszt' húztam az igát.
    Meg kell állapítanom, hogy igen érdekes szerzetek a lovagolni vágyó emberek. Nem is tudom, ejtsek-e szót erről ehejt, ahol kiskorúak is találkozhatnak az események hű tükrözésével. (Valahol volt már szó erről, úgyhogy mégiscsak szólok.) Elöljáróban annyit, hogy sziklaszilárd elhatározásom, hogy semminemű áthallásos dolgot nem mondok lovasnak, s nem példálózok nemi vonatkozású dolgokkal. A nászágy az nászágy, a nyereg meg nyereg - őszintén szólva, már a könyököm jönnek ki az ülő- meg a fekvőalkalmatosságot, a lovaglást a nemiséggel egybemosó "poénok", nem, nem vagyok prűd, csak hót ócsónak tartom, na ezt akartam elöljáróban elmondani.
    Lovas (lány) fölül Démonra. Elég rutinosan sikerült föltornáznia magát a nyeregbe. Kérdem, lovagolt már? - Nem. Azazhogy lovon még nem - így a kedves hölgy. A társaság hímebb tagjai harsány nevetéssel jutalmazták a hölgy válaszát, én meg mondtam, hogy akkor jó, itt az alkalom, menjünk. Kár, hogy a hölgy nem volt valamicskével rutinosabb lovas. Szami mondott egyszer egy jó módszert. Tanügetés westernnyeregben kengyel nélkül. Ez jutott eszembe, de á..., letettem róla. Mentem vagy tíz percet a hölggyel, aztán kitörölem az emlékezetemből. A másik eset Szamival esett meg. Hölgy felszáll a lóra. Alighogy leért a feneke a nyeregre, azonnal megkérdezte Szami, hogy: - Te nem szoktál ... - khm, hogy fordítsam szalonképesre? Szóval azt kérdezte meg, hogy nem szokott-e Szaminak orgazmusa lenni, ha nyeregbe ül. A hölgy három percet lovagolt. Leszállt, majd azzal köszönte meg Szaminak a lovazást, hogy jobb volt, mint egy orgazmus.
    Hát így voltunk szombat délelőtt, a csuda vigye el. Végül is, leszámítva a hasonló beszólásokat (amelyek közül csak a két legdurvábbat említettem meg), túléltük a szombatot. Vigasztalt a tudat, hogy vasárnap ellátogatunk az Álomvölgybe Isten kegyelméből. Igen ám, csakhogy bejelentkezett vasárnapra Barbi, az egyik legkedvesebb barátunk, aki rajta kívülálló okok miatt szinte már egy hónapja nem lovagolt. Álomvölgy lefújva, új program. Hármasban fogunk kilovagolni, mondtam, éppen elérkezettnek láttam az időt rá, hogy Törpe Excellenciást elvigyem egy kiadós tereplovaglásra.
    A vasárnap Á lá Silverado indult. Kilencre beszéltünk találkozót. Egy órával túlaludtuk magunkat mi. Tízre ki is értünk az istállóhoz. Barbit értesítettük, hogy tízkor indulunk, igen ám, de azzal nem számoltunk, hogy H. (Houdini) Donnalány meglépett Isten kegyelméből a karámból (mindig meglép, nem újdonság), mireföl plusz negyven percet kellett rászámítanunk Donna becserkészésére. Cserkészte Szami Tolmács felé. Hiába. Cserkésztem én a laktanya felé. Mindhiába. Éppen lemondtam a gyalogcserkészésről, már be akartam szállni az autóba, amikor felcsapott fejjel berongyolt Donnalány, hogy itt vagyok, szépöcsém, nehogy itt hagyj, me' a fejedet lerúgom! Mindegy. A lényeg, hogy az eredeti kilenc óra helyett 11.20-kor ki is lovagoltunk a tanyáról.
    Húha! Hosszú évek tétlensége után igen izgalmas tud lenni egy exgaloppos angol telivér. Szami síkfrásznak nevezi, illetve egyenesparának. Áll. Ér így nevezni. Volt vihánc mit ne mondjak. Nem akarok itt most hőskölteményt zengeni, elég az hozzá, hogy az első negyven percben Barbiban néhányszor megállt az ütő, már hazafelé jövet említette, hogy a kezdeti negyven percben úgy gondolta, hogy jobb lenne visszafordulnunk mindahányan. Nekem nem esett különösebb bajom, azt leszámítva, hogy kis híján összepisiltem magam, na de hogy néztem volna ki lágyéktájban elsötétedett farmergatyával, ráadásul két nő társaságában, azt a szégyent nem éltem volna túl, az biztos, úgyhogy még sem esett meg a csuda legnagyobb örömömre.
    De mégis azt mondom most már, hogy éljenek az angol telivérek! Történt ugyanis, hogy Dél irányából becserkésztük a borsosberényi határt. Berény mellett jobbra tartva szerettem volna eljutni egy kaszálóra, amit szintén a 2-es úton autózván pécéztem ki, szelíd emelkedő, rettenetesen jó vágtaszakasz (én már csak így nézem a világot: hol, milyen jármódszakaszok vannak) csábít, na oda óhajtottam eljutni. Ehelyett frankón bevezettem a társaságot egy susnyásba. Susnyás - mondom, mert ott minden volt: nád, sás, muhar, páfrány, szamártövis, valahol ott jártunk, ahol tavasszal Szami Bea barátnője belesüppedt lovastól a mocsárba.
    Hihetetlenül élveztem! Törpe exgaloppos úgy törtetett előre, mint az álom! Taposta a hasig érő növényzetet, nem győztem dicsérni, hogy ügyes vagy öcsém, nekünk herélteknek kell átvezetni a nőket a zord talajon! Törpe ment volna, igen ám, de én megtorpantam ott, ahol a mocsár határát sejtettem. Mondtam Szaminak, hogy a Prflh-féle Lovasetikai kódex 28. oldalán, a 3. bekezdésben az áll, hogy ilyen esetekben a lovascsapatok valamely hölgytagjai leszállnak a lóról, s maguk megett vezetve a jószágot, gyalogszerrel belegázolnak a mocsarakba, a' célból, hogy bizonyságot nyerjenek: a hím- és herélttagok nyugodt lélekkel átkelhetnek-e anélkül, hogy hajuk- és/avagy sörényük szála meggörbülne. Ugyanitt áll az is, hogy aláaknázott területen ugyanez a teendője a lovascsapat valamely hölgytagjának, de ez az eset nem állt fönn, ezért nem említettem Szaminak a második részt is. Namármost Szami oly' jól ismeri a Prflh-féle Lovasetikai kódexet, hogy kéretlenül is lepattant a lóról és belegázolt a susnyásba. Nem volt mocsár. Csak a növényzet emlékeztetett rá, úgyhogy Szami visszahúzódott a frontvonalból.
    Elvágta utunkat egy patak. Barbarára és Törpére való tekintettel nem tettük ki magunkat a patakugratásnak. Ki tudja? Lehet, hogy nem lett volna nagy gond. Ahogy Barbit ismerem, biztos nem. De iszapos, lápos volt a patak környéke és Törpével igen kíméletesen kell még bánni, nem edzett ló, évek óta nem tréningezett. Féltem, no. Úgyhogy belegázoltunk a dzsungelszerű képződménybe. Törpe úgy vágta az utat, mint egy született bozótharcos. Nem toporgott, nem idegeskedett, ment a csajok előtt, szerintem büszke volt magára (én is magamra), mondtam is neki, hogy Törpe, egy cimborám, ugye milyen jó érzés, hogy a lányok ennyire ránk bízzák magukat, mondta Törpe, hogy ez csuda jó érzés, de a macsókkal már csak ez a helyzet...
    A lányok tényleg nyugodtak voltak. Tettek ránk. Mintha egy golfpályán lovagolnának, úgy jöttek. Donna és Démon a Törpére alapozott nagy nyugalmukban bele-belelegeltek a zöldbe, Szami és Barbi pedig a rámalapozott nyugalmukban nézték a tájat, gyönyörködtek a fellegekben, szerintem se Donnának se Démonnak, se Szaminak, se Barbinak nem tűnt volna fel különösképpen, hogyha hirtelen eltűnünk egy veremben. Két-három nap múlva esetleg elgondolkodtak volna azon, hogy talán elhagytak valamit vasárnap úgy a berényi határok magasságában, de mint lényegtelenségen, különösképpen nem izgatták volna magukat. Nem baj, mondom Törpének, mi úgy is azt hisszük, ami nekünk jó, ettől lesz szép és olyan a világ, amilyennek akarjuk.
    Éppen itt tartottam a Törpével folytatott diskurzusban, amikor mit találtam? Egy fehérre aszott tehénkoponyát szarvastúl. No hát! Mondok magamnak, ez a puruttyaság jön velünk hazafelé, majd kitűzzük a kapu fölé. Igen ám, csakhogy - ez is eszembe jutott - nekünk nincs kapunk. No nem baj. Akkor majd valahova máshova fogjuk kitűzni. S azzal fölkaptam a koponyát és úgy mentünk tovább öten: Barbi a Donnán, Szami Démonon, Én Törpén, a marhakoponya meg a kezemben.
    Ötven méter után úgy éreztem, hogy leszakad az a karom, amelyben a koponyát tartottam. Száz méter után csorogni kezdett a könnyem. Kétszáz méter után a felismerhetetlenségig torzult az arcom - még jó, hogy én mentem legelöl. A lányok felajánlották, hogy átveszik tőlem azt a büdös förmedvényt (hogy miért nem hagytam ott, ahol találtam!?), mireföl hót blazírt képpel mondtam, hogy ugyan csajok, nehéz lesz ez nektek, erő, izom, szívósság, egyszóval: EMBER kell ahhoz, hogy ezt a harmincnyolc (na jó, másfél, két) kilós koponyát elvigye hazáig. Én EMBER vagyok, el tudnám vinni hazáig, de úgy gondolom, hogy nem szép ez a koponya, köll a francnak - úgyhogy egy elegáns mozdulattal behajítottam a rekettyésbe. Igaz, majdhogynem én is utána repültem a nyeregből a koponyának, de Törpe ügyes ló, szolidáris úgymond, úgyhogy sürgősen alámlépett, aminek köszönhetően fönnmaradtam a nyeregben. Néztem a lányok fejét, vajon elhiszik-e nekem, hogy azért szabadultam meg a csontfejtől, mert nem tetszik nekem, de ezek rendes csajok, olyan ábrázatot vágtak, mint akik elhiszik. Rendes volt tőlük, helyreállt az önérzetem.
    Törpe. No igen. Ez az Ő napja volt. Kipróbáltam a vágtáját. Hihetetlenül jó. Most már bele-beleolvasok majd az angol telivéreket dicsőítő írásokba. Úgy mentünk a nyílt mezőn, hogy alig fogott pár dekát. Leheletfinom. Azt hiszem, ez a legjobb szó rá. Leheletfinom. Egy olyan exgaloppos, akin évek óta nem ültek, nyílt terepen, nagyon-nagyon puha, csikókiképző zablával alig fogott pár dekát! És olyan lassan vágtáztunk, hogy mögöttünk Szami végig ügetett Démonnal. Le a kalappal előtted Törpe! Ezt mondtam neki, miközben lenyergeltem.
    Kimaradt az Álomvölgy a hét végén, ez igaz. De ez az ATV kárpótolt mindenért. Olyan "kereket" lovagoltunk, hogy öröm volt nézni! A Börzsöny hajlataiban már sárgult a búza, a hegyek felett hófehér felhők gomolyogtak, a szél bele-belekapott a lovak sörényébe - egyszóval hűdeboldogvagyok érzéssel ültem le legurítani egy pofa sört a nyergesbe. S Istenemre mondom, az sem keserített el, hogy estére kezdő lovast vártunk. Barbi hazament, Szami pedig elszaladt Bánkra pizzáért, én meg ezalatt az idő alatt szunyókáltam egy kicsit a nyergesben kifejezetten erre a célra rendszeresített honvédségi mobilpriccsen.