Atv forever! 

    A beszámolómnak akár azt a címet is adhattam volna, hogy Háromnegyed napom Réccságon, hiszen ha csak az atv-ről szerettem volna írni, akkor valóban csak az Atv topikba írtam volna be, ahogy azt Porfelhőéknek beígértem. Azonban mint jó fórumlakó átgondoltam, hogy azért mégsem csak az atv-ről szólt az egész, és a többi része igazán ide kívánkozik a dolgoknak, de a címet mégiscsak e derék szereplőnek ajánlom.
    Történt tehát, hogy péntek délben sikerült összeszednem Barefoot-ot a teljesen pontatlanul megbeszélt helyen, és nekiindultunk, hogy megtaláljuk a Rétságra vezető utat. Az eső persze szakadt, mintha dézsából öntenék, de ezen meg sem lepődtünk, hiszen már egy hete készültünk eme látogatásra Tündéréknél. Délelőtt Porfelhő még mindenféle sms-ekkel bombázott, miszerint a talaj szappanosra ázott, így a lovaglást felejtsük el, de Bálinttal egymástól teljesen függetlenül azt válaszoltuk, hogy egy kis eső nem tartott még vissza semmitől... Így mentünk. Egyszer Vác helyett elértünk a Hungaroringre, majd kétszer körbejártuk Rétságot, mire kiderült, hogy a vasúti átjáró, amiről Tündéremberünk beszélt, igazából gyalogátkelő, de két órán belül még így is sikerült megérkezni.
    A farmon Trapper helyett rendezett környezet, kedves lovak, és egy rosszarcú Don fogadott, bájos Donné éppen beszerzőúton járt. Az ég ekkor mintha már kezdett volna kitisztulni. A Tündér ekkor még nem tudta, hogy olyan az életben még nem volt, hogy én lovagolni akartam, az eső pedig nem állt el. Vagy ha mégsem, akkor is lovagoltam. Most pedig nagyon szerettem volna már kipróbálni a beígért (kikunyizott) Törpét, akiről oly sok szépet olvastam már errefelé.
    Kisvártatva megérkezett Szami, ekkor elkezdtük befalni a sülthúszsíros-hagymás kenyereket, még most is összefolyik a nyál a számban, ha eszembe jut. Isteni volt! Közben meg jókat beszélgettünk. Majd mikor már teli hassal félig elaludtam az asztalnál, gondoltam járok egyet, és mire visszaértem, a többiek vadászták a lovakat, kezdődött a lópucolás-nyergelés: mégis megyünk lovazni! Juhéjj! Na jó, a juhéjjhoz tartozik annyi igazság, hogy a zsíros kenyérrel teli hasammal abban a pillanatban annyi kedvem volt lóra ülni, mint Balaton szeletnek a hullámzáshoz, dehát hogy nézett volna ki, ha a Donnak lesz igaza, és mégsem lovagolok? Így aztán szépen megismerkedtem Törpével meg a nekem szánt nyereggel, a lópucolást ugyanis Donné senkinek nem adja ki a kezéből. Már a nyergelés is kiváltság volt, azt állították ugyanis, hogy mi vagyunk az első vendégek, akik (felügyelet mellett persze) maguk nyergelhetnek. Donék közben még mindig próbáltak oltogatni: lesz ám vele bajod! ott fog táncolni egész úton! most aztán biztosan megváltozik a véleményed a telivérekről, ez után a dinamit után! Én ránéztem a füle botját se lógató Törpére, és még mindig csak mosolyogni bírtam. Ez aztán így is maradt egész sokáig. Elindultunk, átvágtunk egy aknamezőn, elmentünk lóevő nádak és árkok mellett, megküzdöttünk pocsolyákkal, az én kis atv-m semmivel nem foglalkozott. Porfelhő szerint elég spanyolos léptei voltak, szerintem csak szép lendületes.  De rohanni egyszer sem rohant, a körülöttünk száguldozó csikók sem érdekelték. Mindent megnézett, de ennyiben ki is merül az érdeklődés. Mikor végre kiértünk egy völgybe, és elkezdtünk volna ügetni, kiderült, hogy igen hosszú a kengyelem, itt le kellett szállni, mert a Törpe tényleg nem bírt megállni... de még ekkor sem engedtem Porfelhő ajánlkozásának, miszerint innentől már tényleg nyugodtan cserélhetünk, Démonnal biztosan semmi bajom nem lesz, de Törpén a végére egészen biztosan kikészülök. Visszaültünk, és visszavágtattunk a völgy tetejére, itt tényleg eléggé ment volna, de semmiféle baj nem történt. Utána sétáltunk jó sokat, majd mikor olyan helyre értünk, ahol kevésbé csúszkáltak a lovak, ismét vágtáztunk egy-két kellemeset. Az egyiknél már úgy elaltatott a kis ló, hogy el is felejtettem, hogy televéren ülök: ennek az lett a vége, hogy bizony csak a vezető előtt tudtunk megállni - két üveg bor legközelebb. De ez legyen a legnagyobb bajom. 
    Ezután nem sokkal kiértünk egy olllyan, de ollllllyan tisztásra... ahol mindenki csak egyvalamire tud gondolni. Így aztán a fiúk megbeszélték, hogy őrültségnek tűnik bár, de azért próbáljunk meg mégis megereszteni egy vágtácskát. Ukázok: a vadászlesnél figyeljünk, mert biztos meg fognak lepődni; ha a Törpe elvisz, ők majd megállnak, én meg próbáljam megfogni. Aztán indulás. Ekkor már résen voltam, és olyan szép lendületes, de kontroll alatti vágtát mentünk, hogy ihaj. Itt már arra sem figyeltem, hogy az előttem levő mögött haladjak, mert úgy ment a ló, ahogy én akartam. Ő meg arra sem figyelt, hogy a vadászles előtti szakaszt előttünk Démonlányka Porbácsi alatt tényleg végigbakolta. Hát nemhiába, telivér a lelkem.  Innentől kezdve tényleg állati jó vágtákat mentünk, és szép hosszú, de határozott átmenetekkel álltunk meg, ahogy az előttünk levők, csak tisztes távolságot tartva.
    Miután már Bálintnak és nekem is fülig ért a szánk, Tündérember kaján vigyorral a képén bekanyarodott az erdőbe, és nem is átallott elmondani, hogy most kezdődik a szívatás. Bekeveredtünk egy gyönyörű szép erdőbe, egy hangulatos kis ösvénykére, ahol kellemes szlalomozgatással kerülgettük a félig benyúló ágakat. Mikor megkérdeztem, hol kezdődik a szívatás, a Don igen csúnya arcot vágott, és elkanyarodott jobbra, balra van a haza felkiáltással. Így aztán mentünk még egy kicsit ebben az igazán nagyon szép erdőben, mielőtt kijutottunk volna a már ismert völgybe.
    Itt a Tündércsávó igen csalódott ábrázattal nézett végig rajtunk. Itt vagyunk mindjárt a falu szélén, most jöttek ki először életükben terepre a másfél illetve egy éves csikók, mi is most voltunk itt először, Bálint a kőkemény Donnán, én az idegbeteg telivéren, végigmentünk a zöldalagútban, és még mindig nincs rajtunk egy árva karcolás sem! Nosza, mondta, menjünk be egy kicsit a házak közé, mit szólnak a vadállatok?
Bementünk. Volt ugató véreb, bicikliző gyerek, bámuló bácsi, a lovak meg a legnagyobb lelki nyugalomban baktattak hazafelé. Hátravolt még az aknamező, de miután ezt is abszolváltuk, visszaérkeztünk a tanyára, ráadtuk a pizsit a lovakra, és némi ácsorgás után visszavezettük őket a helyükre. Itt még riogattak a patakaparás és állásba bevezetés veszélyeivel by Törpe, de ő flegma pofával csak nézett, és sorban adogatta a lábait, majd bevezetett a helyére. Intelligens televér lévén nem teljesítette a gazdiknak ama utolsó reménysugarát, hogy ekkor aztán már tényleg kivégez. 
    Ezután Porfelhő nekiállt elkészíteni az isteni rántottát Donmódra, amiből kellemesen degeszre zabáltuk magunkat. Vacsi után olyan jól elbeszélgettünk, hogy nem kellett sokat győzködni, hogy ráérünk reggel is hazamenni... így aztán végigtrécseltük a fél éjszakát, majd aludtunk reggelig, vagyis míg a legyek hagytak. Ébredezés után lassan elköszöntünk kedves vendéglátóinktól, akik megtiszteltetésre még legfontosabb elfoglaltságukkal is felhagyva ez időre lejöttek a felső karámból elköszönni, azaz hagyták még egyszer az üstöküket megsimogatni.
    Don és Donné pedig kart karba öltve, másik kezükben seprűt és vasvillát szorongatva integettek, míg el nem tűntünk az épület takarásában.
    Egyszóval fantasztikus nap volt, és bizony nem jött össze! Sem az elijesztés a televérektől, se Rétságtól, szíves-kedves vendéglátás ide vagy oda, akkor is visszamegyek még!!