Csikótánc

    A szombat is két kávéval indul, mert már az sem pihenő napom. Az első kávé nagyon fontos: szembeülök a teraszon a heggyel és végiggondolom az aznapi teendőket. Hét lóra egyenként lebontva, de nem anélkül persze, hogy ne vetném komoly vizsgálat alá, hogy a hét lóból hány az, amelyet Szamira tudok testálni. (Általában az összesre találok valami indokot, de miután véleményt cserélek Szamival olymódon, hogy bemegyek a hálószobába határozott véleménnyel és kijövök onnét az ő határozott véleményével, mindjárt átalakul a kép, akármilyen profi módon is fundáltam ki, de ez most mellékes.)
    A csikókat viszont maradéktalanul rá tudom testálni. Nagy bűnöm nekem a türelmetlenség. A helyzet az, hogy ezekkel a kis kóficokkal nagyon jól elvagyok én a világban, de olyan végtelen birkatürelem kell melléjük, a velük való munkához, amilyen türelemmel én még nem rendelkezem. Hát hogy? Hát úgy, hogy általában egy óra leforgása alatt még akkor is lelovagolom Donnát, ha a legvidámabb kedvében van, de egy csikó ápolása - szigorúan kikötés nélkül - van úgy, hogy másfél órát is igénybe vesz.
    Ilyenkor, az első kávé mellett az előző napi tapasztalatokra építve tervezek. Igyekszem egészen pontosan végiggondolni azokat a mozzanatokat, műveleteket, amelyeket előző nap gyakoroltunk a lovakkal, illetve azt, hogy melyik, mire hogy reagált. Igen örömteli, hogy Démon egyre többször enged tarkóból laza szárral. A hátulját viszont még nem hozza olyan "mélyen" ahogyan szeretném. Ez eredhet az izmoltság hiányából is - vigasztaltam, illetve áltattam magam, de tetszett, nem tetszett ezt a felvetést azonnal storníroznom kellett, minthogy a lovak tréningezése az alapizmolással kezdődött Szami által, futószáron, s mi tagadás, ő nem végez fél munkát. Donna nagyon kötött ló. Vele egészen mást és másként kell gyakorolni, mint Démonnal. Oda jutottam, hogy lassan-lassan ki kell nyilvánítanom, hogy az angol telivérünk a legideálisabb jószágunk, bár hiperérzékeny szegénykém, vele viszonylag könnyen lehet boldogulni: fogékony, robbanékony, ha kell, s végtelenül nyugodt, ha kell. Nem szívesen nyitunk kaput addig a vendégek előtt, míg nem érezzük, hogy fizikailag és szellemileg alkalmasak a lovak arra, hogy eltűrjék a kezdő lovasokat (mifelénk kevés rutinos lovast jegyez a Nagy Lovas Krónika, minthogy a nógrádi lovaskultúra fokmérője erősen tendál a zérushoz), de a múltkorjában gondolkodás nélkül rábólintottam egy kedves helyi vendégünk óhajára, aki hogy, hogy nem Törpe telivéren körözött egy órán keresztül a pályán. Tavaly nemhogy ilyenkor, de még év végén sem fordulhatott volna elő ilyesmi - gondoltam az első kávém mellett, amikor odabaktatott hozzám Bessy kutya, a törpesnaci. Azt álmodta, mondta, hogy egész éjjel egy falatot sem evett, úgyhogy legyek oly kedves föltápászkodni kényelmes ültömből, s ellátni őt valami földi jóval, hús - teszi azt - éppen megfelelő lenne, ha nincs más kéznél, mondjuk hús.
    Bessy legendás étvágyú kutya. S mivel már a kávésbögre aljára néztem, s a hegyet koronázó fellegekből is nagy valószínűséggel kiolvastam az aznapra várható időjárást, föltápászkodtam hát, hogy Bessynek bebocsáttatást engedjek a konyhába, no meg, hogy megfőzzem a magam aznapi második és Szami első kávéját.
    Nekem a második kávém is fontos. Azt Szamival fogyasztom el, az ágyban. Érdekes, Szami nem nagyon szokott gondolkodni az aznapi teendőkön. Amihez nekem két kávé kell, ahhoz neki egy korty. A szájához emeli a bögrét, s egy korty múltán föl is mondja, hogy mi az aznapi tervezett penzuma, ezek után már nincs más, mint összehangolnunk a dolgainkat.
    A hosszú és agresszív esőzések miatt kissé csúszunk a lovak szezoneleji karbantartásával. Még nem terepeztünk velük fegyelmezési céllal, csak akkor vittük ki őket, amikor az idő engedte és csak azért, hogy kicsinykét megmozgassák magukat a hosszúra nyúlt téli szünet után. Persze meg lehetne oldani azt is, hogy fogjuk és kizavarjuk őket terepre, s ott gyötörjük őket mindenféle gimnasztikával, de a helyzet az, hogy ennek sikerében nem nagyon bízok. Ezért arra gondoltam, hogy az arra a napra tervezett pályamunka után - minthogy Szaminak a csikók, s a két másik gazfickó: Tulipán és Pannika miatt - nem lesz ideje terepezni - két lóval és két csikóval útnak indulok, egy sétaterepre. Persze a vezetéklónak az ilyen tereplovaglások didaktikai értéke nagyjából pont kevés, arra mindenféleképpen jó, hogy fegyelmezett keretek között tegye meg a kitűzött távot anélkül mondjuk, hogy a körülöttünk nyargalászó csikók példáján nekibuzdulva, maga is önálló tevékenységre tartson igényt, kitépve magát a kezemből.
    Harmatos volt még a fű, amikor kiértünk a tanyára. Ott a minden reggeli már-már unalmas kép fogadott: őzek és szarvasok inaltak jöttünkre, fácánok röppentek arrébb, alpakka színben pompázott a tolmácsi völgyben megült pára, s fölötte, a Börzsönyt izzította narancssárgára a szemközt fölkelő nap fénysugara.
    A "csajok" hihetetlen jókedvükben örömgaloppot rendeztek a nagykarámban, ember legyen a talpán, aki ilyenkor képes megszámolni a kerengő fergetegben, hogy hányan vannak. Tulcsival könnyű dolgunk van, szürkeségével kitűnik a tömegből. A csikókkal is könnyű dolgunk volt, minthogy ők a karámon kívül, az istálló melletti, elhagyatott lőtéren legeltek.
    Ördög bújt ezekbe a lovakba! Egy percre sem álltak meg. Hiába toporogtunk a fergeteg közepén, kezünkben egy-egy kötőfékkel, eszük ágába nem jutott odajönni hozzánk és szépen belebújni a kötőfékbe, mint elsőáldozó kislányok a hófehér térdzokniba. Odaszóltam Démonnak, hogy már fél nyolc, ilyenkor szoktuk elkezdeni a munkát, legyen oly' kedves és hagyjon fel a komiszságokkal, de rám sem bagózott. Kénytelen voltam hát a legjobban utált tevékenységbe, a suttogásba kezdeni. Ez mifelénk igen speciális módszerekre alapszik, éspedig a következőkre: Démont Szami segítségével leválasztottuk a csapattól, a többieket pedig az elülső karámba tereltük. Ez általában már hat. Ilyenkor észbe kapnak. Melyikük hogy. Démon és Törpe azonnal. Tulipán percekkel később. Démon, mihelyst konstatálta, hogy esélye sincs visszatérni a csapathoz, tett két próbakört a nagykarámban, aztán odajött, hogy: - Szerbusztok! Jöttem tárgyalni. Elkergettem. Futott két kört, aztán megállt és nézett, hogy jöhet-e tárgyalni. Nem jöhetett. Szépen lehajtotta a fejét a földre (nem legelni, kivételesen) és megint alkudozott: - Naaaa! Mostantól jó kislány leszek! - Tényleg? - kérdeztem a komisz fejét, minthogy nagyon huncut módon csillogott a szem. - Tényleg - mondta, s ezennel hittem neki. Hagytam, hogy közeledjék. Közeledett. Megállt tőlem úgy egy méterre, s onnantól centiméterről centiméterre (szerinte észrevétlenül) egyre közelebb merészkedett. Kis híján elröhögtem magam. Illetve nem kis híján. Hátat fordítottam neki és vonyítottam a nevetéstől, hogy benyalta ezt az egész koreográfiát. Unom, nem unom, elmondom, hogy volt az egész akcióban egy izgalmas momentum. Éspedig az, hogy nem tettem rá se kötőféket, sem a vezetőszárat nem dobtam át a nyakán. Elindultam kifele a többiekhez. Démon követett. Megálltam, megállt. Elindultam a karám hátsó fertályába, ellentétes irányba azzal a hellyel ahol a többi díszpinty tartózkodott, és Démon megfordult és követett. Majd elsétáltunk megint, ellenkező irányba a kis és a nagykarám közötti átjáróig. Ez neuralgikus pont, hiszen innen egy mozdulattal elválhatna tőlem és begaloppozhatna a társai közé, de nem tette. Ekkor én még jobban nevettem rajta és mondtam neki, hogy mekkora nagy bamba jószág vagy te, szép öcsém! -, s ezzel, mindennemű kötőfék és vezetőszár nélkül, átvezettem a kiskarámon, el a többiek mellett, ki a karámból ahhoz a karámfához, ami voltaképpen a budoárja. Úgy jött utánam, mint egy kutyus. Szegénykém - simogattam meg a marját, hát kellett neked ez a nagy riadalom?
    Kellemesen hűvös reggelünk volt tegnap. Szeretem az ilyet. Már nem fázunk, de azért még pulóvert viselünk, s egészséges pirosra csípi a hideg az arcunkat. Friss, ideális idő a munkához, olyan igazi, kellemes, mosolygós reggel, amikor a tiszta ég, s a felkelő nap egyre csak erősíti a kellemes meleg idő reményét.
    Szami Törpét és Donnát hozta ki a karámból. A lóápolás privilégiuma az övé. Amíg ő ápolja a lovakat, én általában ismételten átveszem, hogy melyikkel mit kellene aznap gyakorolni és hogyan, majd átvesszük Szamival, hogy melyiket kellene futószáraznia és miért. Ha rajtam múlna, a világon sehol nem engedném meg, hogy két embernél többön álljon egy munkacsoport. S lehetőség szerint az a két ember olyan legyen, aki félszavakból is megérti egymást és - esetünkben - engem, ráadásul segít abban is, hogy magamat megértsem néha. Jó úgy dolgozni, ha minden gördülékenyen megy - ez jutott eszembe, s hogy még gördülékenyebben induljon a munka, egy balettáncost megszégyenítő sasszéval oldalaztam be a nyergesbe - sörért.
    Mire a nap a pusztaszántói dombok fölé hágott, már készen álltam rá, hogy Démonnal, Donnával és a két szabadon futkározó, őrjöngő, tobzódó csikóval nekivágjak az Északi Fertálynak. Nem mondom, hogy három ló lelovaglása nem fullaszt ki, de negyed órás pihenő után új erőt gyűjtöttem, s nekivágtam a két órásra tervezett útnak. Szemem sarkából még láttam elhaladtamban, hogy egy autó fordul be a tanyaudvarra, de arra már nem vettem a fáradtságot, hogy 180 fokban megforduljak. Csak egy kaján vigyort röppentettem neki a harmatos rétnek, hogy lám, lám: be' jó dolgom van, a legjobbkor röppentem ki a tanyáról, még mielőtt a lovazni szándékozó vendégek inváziója elkezdődött volna.
    Másra számítottam, de belső utakon jártam. Démon (alattam) böcsülettel ropta a távot, Donna példamutatóan baktatott mellettünk, a csikók... Nos, a csikók hozták a csikók szokásos formáját: minden tarlót benyargaltak, egymásra ágaskodtak, fácánt kergettek, a nap szikrázott a szőrükön. Mondtam is nekik, hogy viselkedjenek jól nevelt csikókhoz mérten, de nem érdekeltem őket: mihelyst kipihegték magukat, ismét őrült táncba kezdtek a cinkék és rigók rapszódiájára, s én igazából nem tudtam, hogy miben gyönyörködjek: bennük-e vagy a tájban, amely az egyre erősebb fénnyel tűző nap hatására színek milliárdjaival kápráztatott el.
    Ismételten arra a megállapításra jutottam, hogy az élet szép.
    Arra gondoltam, hogy bejelentkezem Sheriffnél egy kis élő, egyenes adásra, egy röpke, mindössze másfél perces helyszíni közvetítés erejéig, de hát - legnagyobb bánatomra - szándékosan otthon hagytam a telefonomat.
    Ebben a percben az is eszembe jutott, hogy vajon milyen kényszer vezet arra, hogy megosszam gyomorszorongató gyönyörömet mással, s éppen Sheriffel, akivel egy szelet kenyeret sem osztanék meg normális körülmények között, de nem jutottam dűlőre.
    Eh, hagytam is a töprengést - a tekintetemmel végigsimítottam két jó lovunk, Démon és Donna sörényélét, ismét belekukkoltam a csikók virtuóz táncelőadásába, s a jenei lankák határánál rákanyarodtam a Jászteleki-erdő déli peremére, amit elérve kelet felé fordulva, hazaindultam.
    A hazaúton, a vicinális nyomvonala mellett ügetve, egyszer csak belebotlottam egy csapat bringásba. Még el sem hagyta az adjon isten!, s a fogadj' isten! az ajkunkat, máris azon találtam magam, hogy június elejére (pontosan: valahányadikára) befogadást adtam 15 bringásnak a Trapper Farmra (Szaminak majd mondom, hogy pont arra az időre nem tudok szabadságot kivenni), hogy megszálljanak bennünket, lovagoljanak, bringázzanak és henyéljenek.
    Egy kiadós lassú vágtával pihentem ki a magányomat fölforgató csoport látványát.
    A mosoly akkor fagyott le az arcomról, amikor már jó messziről észrevettem, hogy minimum az Al-Kaida, de lehet, hogy más megszálló csapatok bevették a rezidenciánkat. Törpe körözött, majd Tulcsi körözött - munka folyt, ez már messziről kitűnt, de megmondom őszintén, mellbevágó élmény volt, amikor belső sugárútjaimon egy hadtestnyi emberrel találkoztam.
    Még az is megfordult a fejemben, hogy egy varganyolcassal ismételten beveszem magam a Jászteleki-erdőbe, onnan meg a berényi határokra kanyarodok (Szami megértette volna ezt a húzást minden különösebb magyarázat nélkül), de végül is beláttam, hogy minden útnak, még a belső útnak is határa van, ahol vámszedők portyáznak, úgyhogy nagy mázlista az, akitől nem rekvirálják el élményei varázsát azonnal, mihelyst lepattan a lóról.
    Össznépi összejövetel volt nálunk, egy múlt századfordulós francia polgári porta megirigyelhette volna összetétele okán ezt a tömeget, az jutott eszembe, hogy Rétságon egy miniállamot összehozhatnánk simán, nincs olyan állam-, cég- és rendészeti igazgatási ágazat, amelynek képviselőit föl nem lelhetnénk.
    - Sört! - ezt a kommandót mondtam ellentmondást nem tűrő hangon, amikor leugrottam Démonról. Ezzel elejét akartam venni mindennemű köszönésnek, kérdezgetésnek és nyalakodásnak. A csikókat kihajtottam a tanyáról legelni (merthogy az egész úton mindennel foglalkoztak csak legeléssel nem), Démont leszerszámoztam, s Donnával együtt betessékeltem őket a karámba, s besasszéztam a nyerges–büfé szerepét kombinált ciklusban ellátó helyiségbe a jól megérdemelt sörömért.
    Csak a vendégek miatt nem üvöltöttem akkorát, hogy kettéhasadjon a Börzsöny. Nem volt sör. Inkább elpityeredtem. Odasomfordáltam Szamihoz, a futószáras kör közepére (ő akkor már megesküdött volna, hogy az egész világ egy 9 méter hosszú sugarú körből áll), s elpöttyintettem egy könnycseppet, hogy oh, én szegény, minden világok árvája vagyok! Mireföl megkérdezte, hogy mi bánt? Mondom: hol a söröm? Mondta, hogy a büfé söre egészen pontosan elfogyott, s a futószártól nem lekötött karjával végigpásztázta a tömeget.
    Megint elbőgtem magam, hogy oh, én világ árvája, a nincstelenség legalsó határán már egy sört sem engedhetek meg magamnak, amikor azt mondta, hogy hát ott az autó, üljek bele, szaladjak el és vegyek! Tényleg. Ez nekem eszembe sem jutott. Kérdeztem tőle, hogy nem lehetne-e azt mondjuk, hogy ő megy el sörért. Ezt teljesen rendjénvalónak tartotta és máris a kezembe nyomta a futószárat. Mondanom sem kell: elmentem sörért. Kisvártatva értem vissza, hogy nincs pénzem, oh, én világ árvája... stb., stb., de nem várta meg, amíg befejezem szokásos balladámat a hányattatott sorsú ifjúról, aki reménytelenül volt szerelmes, de még egy árva sör sem jutott ki neki osztályrészül, máris a kezembe nyomta a bevételt, azzal a szakszerű felszólítással, hogy iszkiri sörért!
    Ez kegyelmi állapot, hű férfitársaim! Az asszony pénzt ad, de nem akárhogy, hanem azzal a paranccsal, hogy azonnal vásároljak belőle sört. Ilyen, ellentmondást nem tűrő hangnemmel nem szálltam vitába, úgyhogy sűrű elnézések közepette (csak úgy záporoztak az aj, de annyira sajnálom, hogy máris mennem kell-ek) elviharzottam sört inni.
    Mert megérdemeltem! - kacsintottam magamra a visszapillantótükörből, ahogy rallyztam lefele a dombról.
    Huh, hát jó nap volt, s ismét megerősödtem abbéli elemántáris hitemben, hogy: az élet szép.
Valamikor kilenc körül értünk haza, már előre élveztem a forró vizes fürdőt, amit otthon, illetve a szaunát, amit Bánkon terveztünk. Már-már beleplaccsantam a kádba, amikor csöngött a telefonom. SOS tápot rendeltek. Sok minden eszembe jutott az olyan emberről, akinek szombat este SOS!, azonnal!, de mán! húsz mázsa tápra van szüksége, de ezeket a gondolatokat inkább itt nem írom le.
    Lényeg a lényeg, hogy végül mégiscsak eljutottunk a gőzbe, s én ismét felidéztem a csikótáncot, s végigkalauzoltam magam a Nyugati Kapun át a jenei határ keleti szakaszáig, onnan a Jászteleki-erdő déli csücskéhez, majd vissza az istállóhoz.
    Lefekvés után pedig ismét, kényelmesen elnyújtózva az ágyban, amikor töviről hegyire beszámoltam a történtekről Szaminak.