Négy csillag

    Lapítottam no, mitagadás. Szótlanul és rezzenéstelenül. Nagyon féltem, hogy "utána" Szami engem is derékon loccsant egy vödör Betadin-os langyos vízzel, amit - az Ég a tanúm rá - még a legádázabb ellenségeimnek sem kívánok. Csakhogy ezek a mozdulatok már-már reflexszerűvé váltak nála, amióta erőltetett menetben fedezi négy kancánkat (fejenként kétszer) a mén.
    Úgyhogy hallgattam és lapítottam a paplan alatt, mint béka a kocsonyában. De nem lett gond, a jelek szerint még nem esett teljesen áldozatul munkakörének, engem nem azonosít a lovakkal. Ez jó. Én sem őt. Ez is jó. Szóval a félelmem megalapozatlannak bizonyult, amit örvendetes tényként tudtam be.
    Közeledünk a fedeztetési idény és a fedeztetések végéhez. Kár, mert rendkívül szép folyamat. Igazi szertartás: próbálni a kancákat, befáslizni a farkukat, tisztítani őket, kivezetni a visongó, toporgó mént a boxból, segíteni a párzás pillanatában, lemosni őket az aktus után, a kancát sétáltatni - mindezt abban a tudatban, hogy egy új életkének adtunk lehetőséget, hát... Nem vagyok vádolható szentimentalizmussal, de igazság szerint kis híján kiszökik a könnyem, amikor erre gondolok.
    Ha minden igaz, akkor mostanra mindnégy kancánk méhében ott lapul egy-egy kis jószág, akik majd jövő tavasszal keserítik meg csak igazán az életünket, de a helyzet az olyan, hogy az a keserűség jó keserűség. Soha rosszabbat a születésnél, az új és újabb életnél!
    Mindeközben persze gyakorolunk a lovakkal minden nap. Démonnal sokszor nehezen boldogulok, nagy szerencse, hogy van egynéhány jó ember és lovas a Földön, akit ha felhívok és elmesélem, hogy mivel, hol akadtam meg, azonnal tud egy-két adekvát választ adni felvetéseimre.
    Démonnal a legnagyobb gondom az volt, hogy egyre szűkítette a kisköröket, nem is akárhogy! A belső vállára esett. Előbb azt hittem, hogy nem találja az egyensúlyát. Ültem én már mindenhogy rajta, de a végeredmény mindig ugyanaz lett: beesett a körbe. Ez nem egyensúlyi gond - jött a reakció a homokról a problémánkra, halvány külső szár- és belső lábsegítséggel korrigálható! - és tényleg. Mit tesz Isten? A korrekció bevált. Az is finom ám, hogy van kitől kérdezni, kitől önzetlen segítséget kap az emberfia, kitől mer kérdezni, mert adekvát választ kap holmi hókuszpókusz helyett.
    Szóval Démon. Elértük, hogy joggoljon. Szabályszerűen, lassan, egyenletes tempóban. Érti. Elértük azt is, hogy tarkóból engedve, leengedett fejjel közlekedjék, s ami még ennél is jobb, hogy tarkóból sokat engedve, laza szárral csaknem szügyig hajtott fejjel hátralépjen. A vágtaindítás még problémás. Itt is van részsiker, jelesül az, hogy az eddigi szokásától eltérően már nem nyolcméteres ugrással indítja a vágtát. De még nem mindig tarkóból, ami baj. Ugrást is vált, egyensúlyban, gyorsítás nélkül. Ám ez sem egyértelmű siker, minthogy van az úgy, hogy lemarad a hátulja. De sebaj. A tendencia biztató. Persze még biztatóbb lenne, ha az az istenverte nem lenne annyira huncut, hogy a tanultakat kihasználja az ember ellen, gondolok itt a kifeszülésre, hátralépésre, de ezt előbb-utóbb leszokja. Ez legyen vele a legnagyobb baj! (Mellesleg ez a legnagyobb baj.)
    Most többet nem írok. Terepre nem jutottunk el az utóbbi időben, csak pályázunk, de ezek is izgalmas feladatok, szépek. Ha kényszerből (eső) kimarad egy-két nap, már-már belebetegszem, hogy nem lovazhattunk. Fusson csak le a Repülős nap! Úgy elmegyünk Csesztvére, a Madách-múzeumba, meg a dejtári homokra, hogy csak úgy iha'! Már a szabadságomat is intézem.