Kettő, csipkebokor vessző

    Életem második esésével szeretnék elbüszkélkedni, néhány csipke- és kökénybokor lehúzott a lóról, jelesül Démoncicáról. Sok rosszindulatú lovascimbora szerint ezzel nem kellene kérkednem, mert a pottyanás nem ér fel egy eséssel, de ezek a rosszindulatú lovascimborák megtarthatják a véleményüket maguknak, egyáltalán nem érdekelnek. Még hogy nem volt teljesítmény! Dehogynem. Este a Stexasban usque húsz vadrózsa- és kökénytüskét vakartam ki a fejemből a pultra. Ez smafu, drága cimborák? Hát ez nem smafu.
    De kezdjük mindjárt az elején, merthogy nem csak a pottyanás az érdekes. Történt, hogy Szami Isten kegyelméből kedden elment a Dallos-szentélybe, én pedig, akárcsak egy elárvult lírikus, ott találtam magam a világ kellős közepén, tiszta egyedül. Jaj, mit tehet ilyenkor a magamfajta félénk és jámbor lélek nagy magányában, kitéve minden veszélynek és veszedelemnek? Hát elmentem lovazni. Hajtok kifele a tanyára bizonyos hatásfokú rössel, mikor mit látok? Tulipán lipp félvér (pontosabban lipp háromnegyed-vér) és Vezér csikónk elmentek hazulról társadalmazni a közvetlenül a város szélén lakó két deres hidegvérűhöz. No mondok, szegény, drága, árva Porfelhő, te tüneményes teremténye ennek a Földgolyónak, adott a feladat, amilyen még nem volt: haza kell cuttingolni a két szökevényt!
    Föl is nyergeltem Donnát, de izibe (másfél hete pihent a köhögése miatt) és lebaktattam hazacuttingolni Tulipán izét és Vezér csikót a város széléről. A reptérről Donna egy szabályos rollback-kel visszafordult, hogy ő menne is haza. Aztán csak megbeszéltük, hogy hova menne szívesebben, s lássunk csak csudát: egyezett a véleményünk az irányt tekintve. Nem bántottam szegény Donnát, csak elmondtam mindennemű utolsó brigantinak, munkakerülőnek, na ettől hisztériás rohamot kapott, hogy ilyen hangnemben nem beszélhetek vele, erreföl kapott két fülest a maradékszárral, mire azt mondta, hogy ok, merre menjünk? Hát szépen oda is értünk úti célunkhoz és kezdetét vette a cutting. Donna pici és fordulékony ló, de sokra mentem vele, amikor a két óvodás előttünk a szélrózsa hatvannégy irányába rohant el. Melyik után menjek - töprengtem. Tulipán idősebb Vezér csikónál, talán ha őt elhajtom haza, akkor Vezér is hazajön.
    Jó vicc volt. Azzal nem számoltam, hogy ezek a csavargók a város széli dzsindzsásnak minden zegét-zugát ismerik, ergo Tulipán a lehető legváratlanabb pillanatokban letért a helyes útról, eltűnt a susnyásban, énem meg baktattam utána, Donna mondta, hogy szépöcsém, hagyjuk a két bides fírget a fenébe, menjünk haza. Mondok erre neki, hogy ne még, próbáljuk meg Vezér csikót hazakergetni, de vele is ugyanúgy jártunk, mint Tulipánnal, legalább százhetven menekülő útvonalat ismertek, ahol mindig egérutat nyertek a visszaúthoz, ergo nem jutottunk semmire.
    Hazafelé bandukolván leléptettem Donnát. Miután lenyergeltem, ismét eszembe jutott, hogy milyen árva is vagyok én itt a világ tetején, Réccságon, és erősen elgondolkoztam azon, hogyan lehetne némelyst enyhíteni ezt a kínt. Hopp! Egy szisszenés és ismét kerek lett a világ. Zöld üveges, zöld címkés, echte oridzsi Zlaty Bazantot (Made by Levice) bontottam magamnak. Ennek van némi mellékhatása, a második üveg, de sikeresen abszolváltam. Nem volt vész, két perc és ötvenkét másodperc után mindkét üveg sört kiizzadtam. Na ekkor kaptam el Démon lovat, hogy akkor vele is cuttingolunk egy kevéskét, mert jó-jó, hogy Donna a vezérkanca, de Démon Vezér alcsikó anyja, hátha ő jobb belátásra tudja téríteni a pudvás csikóját. Hát mit mondjak... A Manitou bocskora című westernparódia bakfitty volt ahhoz képest, amit műveltem. Nem, nem a lóval. Démon hihetetlenül jól mozgott, meglepően nagyot alakított, de se Vezér csikóval, se Tulipánnal nem jutottunk többre, mint egy órával előtte. A röhej az volt, hogy a végén - mérgemben -, már vadalmával dobáltam Vezércsikót, hogy iramodjék csak szépen hazafelé, de á... Annyit ért, mint Szent Pál Rottenbillernek (vagy hogy a csudába van az a jópofa közmondás, amit érdemes olykor-olykor felidézni?).
    Felőlem ott dögöljetek meg, ahun vagytok! - ezt mondtam és szépen leléptettem Démonbabát. Lenyergeltem, megtakarítottam, és bevittem a karámba, mondtam neki, hogy menj Isten hírével, nyüves, le is út, fel is út, de te oda ki nem teszed a lábad, hanem karámozol ügyesen a többiekkel. És úgy lett.
    Ezek után szokatlan dolog történt velem, kissé meg is lepődtem. Kibontottam egy sört.
    Délutánra bejelentkezett egy lovas, hogy ideje lenne végre terepre mennie. Illetve én hívtam fel egy óvatlan pillanatban. Ki is jött hatra, ismét szokatlan dolog történt, letakarítottam és fölnyergeltem a lovat, mire kiért az illető. Úgyhogy se szó, se beszéd, belebújt a chapsembe, waxos kabátomba, kalapomba, hogy párt fotót készítsek róla. Ezek után kimentünk terepre.
    Itt semmi érdekes nem történt, nagyon nem foglalkoztam a lovassal, csak sejtéseim voltak, hogy ott baktat mögöttem Donna anyalóval, akiben egyre inkább megbízok. Olyan lett, hogyha én megállok, akkor ő is megáll, tehát nem félek attól, hogy lelép a lovassal (vagy anélkül), ergo bandukoltam és néztem a tájat, ami ismételten csodaszép volt. Kezdő lovasról lévén szó, mondok magamnak, hogy már csak beviszem a dzsindzsásba, nagy baja nem lehet, kalap, hosszú ujjú ing van rajta, úgyhogy gyerünk be az Alsó-erdőbe! És úgy lett. Mireföl úgy 100-150 méter után megjelent velünk szemben egy traktor. Nagy ügy. Nézek jobbra: erdő. Nézek balra: csipke- és kökénybokrok. - Ehun lazább szövésűek az ágak, Démcsi, erre gyerünk kifele a tarlóra! - adtam ki az ukázt és úgy is lett. Igen ám, csakhogy Démcsi (ahogy szokta mellesleg) lehajtotta a fejét a földig, majd a nyakára vette az összes ágat, amelyeknek a tömege odafönt, 170-en, az én magasságomban frankón megkétszereződött, azaz áthatolhatatlanul sűrűvé vált. - Ne má, hogy pár gally így szívat, hát fölgyújtalak, banyek! - ezt mondtam az ágaknak, mireföl lekaptak a nyeregből. Fogtam én a nyeregszarvat istenmáriásan, csak amikor már a lovat húztam magamra, inkább elengedtem. Végül is sikeres volt az áttörés, mert a kezdő tereplovas frankón átfért az általam tört falon, de én lehuppantam a nyeregből. Démon nekiállt legelni, én meg nem tudtam fölkelni a nevetéstől. Ezzel Démon időt nyert és megindult előrefele a ribizliföldön. Fölpattantam Donnára, Démon után nyargaltunk, akit háromszáz méterrel odébb föl is tartóztattam, mondtam neki, hogy te majom, állj meg, mireföl mondta, hogy ő nem majom, de megállt és ez volt a lényeg.
    Rögvest hívtam Szami telefonon, hogy elújságoljam neki a történteket. Tőle tudom, hogy nem lovas az, aki nem esett legalább hétszer, így a magam két huppanásával nem sok presztízst vívtam ki előtte, érthető tehát, hogy igen büszkén meséltem... Volna. Ha ki nem kapcsol izibe a telefonja. Mit volt mit tenni, föl kellett hívnom Sheriffet, aki rögtön közölte, hogy a fasorban nem vagyok, egy galagonyabokor még nem a világ vége, majd akkor hívjam, ha át is bukfencezik rajtam a ló, addig is vegyem tudomásul, hogy az ilyen és hasonló potyogásokkal nem viszem sokra. Mert ez smafu. De nem igaz. Ez igen is nagy esés volt, össze is karistoltak a tüskék és tövisek rendesen, nem is engedtem meg Szaminak, hogy bekenje a csodakencéivel, hogy minél tovább itt maradjon a bal csuklómon a sérült/égett felhám, mint mementó diadalos cselekedeteimre emlékeztetvén. (Huh, csak kijöttem ebből a mondatból, a kökénybokorból könnyebb volt.)
    Hát így álltam én kedden este a világnak gyönyörűségére, az Új Kenyér, az Államalapítás és az alkotmány szent ünnepének előestéjén. Na de! Eljött a másnap, amit semmiért nem cserélnék el, ezt is elmesélem, bár nagyon röviden, mert nem tartozik senkire.
    Könyörögtem fél tizedmásodpercet Szaminak, hogy végre valahára lovazzunk egyet. - Ok - vágta rá egyből és már mentünk is. Szépen, lassan, belső utasan át Bánkra. Útközben legeltettünk, lépésben haladtunk egymás mellett és a szívem tele volt gyönyörűséggel. Bánkról hazafelé jövet vágtáztunk úgy hét-nyolcszáz métert egy tarlón, és a maradék távot szintúgy lépésben tettük meg. Almát szedtünk a lovaknak, lucernát legeltettünk, gyönyörködtünk a tájban, a felhőkben, de többet nem mesélek erről.