Démon

    Sokszor ejtettem már egy-két szót kutyafuttában e helyen Démon lovunkról, most azonban úgy gondolom, hogy érdemes kissé bővebben is szólnom róla. Nem a háta mögött teszem, neki is beszéltem erről, igaz, amit neki mondtam, nem tárhatom a plénum elé. Nem a négyszemközti beszélgetés bizalmas volta miatt, hanem azért illő hallgatnom, mert azok a szavak nem ember elejibe valók voltak.
    Letöltötték három hetes pihenőszabadságukat a lovak, s máris bejelentkezett vasárnapra négy-öt vendég. Csütörtökön hozzá is láttam előmelegíteni lóőkelmééket a vasárnaphoz, ne a vendég alatt jusson majd eszükbe, hogy nyereg is van a világon.
    Tíz órakor hozzáláttam nyergelni. Donnával kezdtem. Démon feszt ott okvetetlenkedett mellettünk, mindenbe belekotnyeleskedett, nem tudtam tőle lépni, állandóan a sarkamban volt. Három ló egy délelőttre sok úgy, ha egymaga van az ember, érthető, hogy nem álltam meg babusgatni Démont. Mondhatni: kapkodtam.
    Kapkodtam, mert kilenckor terveztem kezdeni a napot a lovakkal, de ilyen-olyan okok miatt elszaladt az idő, s máris egy órás késésben voltam. Húsz zsák kukorica kiterítése, a szülők meglátogatása 25 kilométerrel arrébb (szénát kértek a tyúkok alá), a lovasplacc (nem pálya) lekaszálása várt rám aznapra, úgyhogy mindég arrébb szuszakoltam Démont pár kedves szóval, jobbára a: - Lódulj innét! - parancsszót alkalmaztam, amire általában lecövekel. Ha megkerülöm, elhaladhatok, ha nem, ágyúval sem mozdítom ki a helyéből.
    Elég az hozzá, hogy legalább öt percet vett el az életemből Démon kotnyeleskedése. Bökdösött, amíg takarítottam Donnát, elém állt, amikor a nyeregért indultam és elém állt, amikor a nyereggel visszaértem. Elém állt, amikor Donnát vezettem ki a karámból és elém állt, amikor - végezve Donnával - visszatértem a karámba.
    Nagyon felbőszített. Eredetileg úgy gondoltam, hogy ő lesz majd a második a sorban, de bosszúból megmásítottam a tervemet és másodikként Törpét nyergeltem. Démon folytatta a hülyeséget. Szemmel láthatóan nem tetszett neki, hogy vele nem foglalkozom. Bökdösött, mellém állt, útban volt. - Ne félj, te jómadár, te is sorra kerülsz! - mondtam neki, és sűrű feddések közepette szuszakoltam el magam elől, hogy Törpének utat engedve, kijuthassunk a karámból.
    Törpével is igen gyorsan végeztem, se Donnát, se Törpét nem dolgoztattam meg nagyon a hosszúra nyúlt pihenőjük miatt. Kis lépés, ügetés, hajlás, megállás, hátralépés - ez volt a penzum, le sem izzadtak. (Majd holnap! - de ez a jövő zenéje.)
    Visszaszállítottam Törpét a karámba, persze, hogy Démontól lépnem sem lehetett. Sunyi sasszékkal azért csak kicseleztem és bementem a nyergesbe az ő kötőfékéért. Kifelé jövet az a nyergesből már célba vettem tekintetemmel. Szeretem ezt a maflát. Olyan ártatlanul tud zsivány lenni, hogy képtelenség haragudni rá. Mondogattam is neki, hogy édes egy culám, ne aggódj, csak egy kis tötyi-tötyi lesz, játszva kibírod, na most gyere kotnyeleskedj bele szépen a kötőfékbe, megpucollak, aztán már mehetünk is Isten hírével a placcra (mert nem pálya).
    Démon angyali arccal nézett rám, ahogy közeledtem felé. A szívem megtelt gyönyörűséggel, hogy ilyen gyönyörű, rókaképű lányom van, nagy zsivány, de ennek ellenére (vagy éppen ezért) szeretek dolgozni vele, mindig tartogat valami meglepetést.
    Türelmesen várt. Közeledtem. Tizenöt méter. Tíz méter. Már csak nyolc méter és... - Démon nagyon kényelmesen, lassan két első térdére ereszkedett és belefeküdt a kiskarám közepén felgyűlt pocsolyába. Amint az oldalára feküdt, elégedetten nyögött. Aztán átbillent a másik oldalára. az utolsó, ujjbegynyi iszapot is fölmártotta. Fölállt. Felém fordult és ugyanazzal az angyali arccal nézett rám, mint fél perccel azelőtt.
    Előbb nyeltem egyet. (Egy nagyot.) Utána vettem egy mély levegőt, s próbáltam összeszedni a gondolataimat. Aztán megintcsak nyeltem. Nem jött ki hang a számon. Démon nézett. Felemeltem a kötőféket, hogy hozzáhajítom, de a hirtelen mozdulattól kiugrott a gombóc a torkomból és hangot adtam nemtetszésemnek. Nem volt túl illő a megfogalmazás, nagyon sok mindent kívántam Démonnak, még szegény anyukáját, Donnát is belekevertem a litániába (Donna nem értette, hogy kerül a képbe, de nem is érdekelte, evett), majd a mindennemű, jónak még jóindulattal sem nevezhető kívánságcsokor után már csak pusztán szavakkal illettem Démont (aki ugyanúgy állt és ugyanolyan arccal bámult rám, mint eddig), ezek a szavak, bár nem merítették ki, de igen-igen közelítették a falubeli öreg Varjú bácsi szókészletét, aki világ életében kocsis volt.
    Azt hittem ríva fakadok. Saccolgattam, hogy hát végtére is süt a nap, hamar megszárad ez a ló, de áh... Hiába vigasztaltam magam.
    Démon állt és nézett, mint aki simogatásra vár. Egy kis melegségre ebben a kegyetlen, rideg világban.