Első a ló, második a vendég

    Nem szeretem a trikófeliratokat, jelmondatokat, pár szavas, törvény erejű előírásokat (a tíz ótestamentumit leszámítva persze, ott helyén van mind a tíz, igaz, jó fej csávó találta ki, maga a Teremtő), de ezt az egyet bizony betartjuk és betartatjuk mifelénk, minthogy ez a vezérelvünk. Furcsa, de eddig emiatt még egyetlen vendég sem sértődött meg, vagy ha igen, véka alá rejtette a véleményét. Mert volna mást tenni! Lelőjük, mint egy kutyát.

Kutyabaj

    Apropó kutya. Vasárnap reggel Szamival nagy rössel fordulunk az istállóhoz, mikoris nekünk ugrik egy amolyan kaukázusi juhász féleség, szép feje volt, szép nagy, nem engedett be az istállóba. Mondom Szaminak, hogy nyugalom, itt van az oldalán egy ElMacho (ez én vagyok civilben), bízza csak ide! Fogtam a körbálarángató csáklyát, hogy majd jól elkergetem a kutyát. Azt is elterveztem, hogy hogy és mint. Kituszkolom az istállóbejárat és a takarmánytároló közül, az istálló elülső, hosszabbik végén végighajtom, onnan nekikergetem a bejárathoz vezető útnak, az útról a bejáratig, ott meg úgy megszorongatom, hogy kínjába' a jegenye tetejéig mászik, annak is a csúcsán fog kuporogni és az életéért fohászkodik az égikutyákhoz, hogy mentsék ki könyörtelen karmaim közül. Elmesélem hogy történt.
    Mint egy római gladiátor, kezemben a csáklyával ráfordultam a kutyára. Fő a határozottság! - villant át agyamon az állatokkal szembeni, örökérvényű parancs, ami szintén egymondatos, de jó. Szóval, miként egy római gladiátor, ráfordultam a kutyára, a kutya pedig, mint egy római gladiátorokra és keresztényekre szakosított oroszlánprofesszor, rám fordult, ugyanolyan határozottsággal, ám szemlátomást sokkalta intenzívebb agresszivitással. Nem részletezem, röviden leírom, hogy mi történt: kituszkolt az istállóbejárat és a takarmánytároló közül, az istálló elülső, hosszabbik végén végighajtott, onnan nekikergetett a bejárathoz vezető útnak, az útról a bejáratig, ott meg úgy megszorongatott, hogy kínomban a jegenye tetejéig másztam, annak is a csúcsán kuporogtam csáklyástul és az életemért fohászkodtam az égiekhez, hogy mentsenek ki könyörtelen karmai közül.
    Huh! Még szerencse, hogy Szami az életben nem látott élő vérmacsót, ezért - miután puszta kézzel elkergette az udvarból a kutyát, látván szorult helyzetemet - be tudtam neki adni azt a mesét, hogy minden ElMacho így bánik el a kutyákkal, ez a csáklyástul fáramászós história csak az első lépés, a kutya megtévesztése úgymond, s miután jól kifárad a hörgésben és acsarkodásban, utána lépnek a tettek mezejére a machók, azaz lejönnek a fáról, kiosztanak két taslit a kutyának és közlik vele, hogy le is út, fel is út. Szami nem várta el, amíg végigmondom, közbevágott kedvesen, hogy tökéletesen tisztában van a vérmachók kutyaelűző taktikájával, tegyem le nyugodtan a csáklyát, menjek kezet mosni, aztán pedig reggelizni. Kérdeztem, hogy mi van, ha visszajön a kutya, akkor ki fogja őt megvédeni, ha a kézmosás miatt eltűnök a színről, de mondta, hogy gyors fiúcska vagyok én, majd segítségért kiált, gyorsan odaszaladok és sitty-sutty, elintézem azt a bitang jószágot, a tanyán való puszta jelenlétem is szavatolja az ő biztonságát, úgyhogy kézmosás, kaja! - adta ki az ukázt ellentmondást nem tűrően, úgyhogy kénytelen voltam megreggelizni.

... egy nappal korábban

    Szombaton a frász tört rám. Vágtabetolós Ferenc és Pampalini Csongor jelentek meg a tanyán. Sürgősen eligazítást tartottam Donnának és Démonnak: két vendég jön, mindkettőt jól földhöz kell csapni mihelyst elhagyjátok majd a második vágtaszakaszként funkcionáló zöldalagutat! Megértettétek? Megértették - bólintottak és a szívem repesett az örömtől, hogy milyen jó lókatonáim vannak nekem. Innentől kezdve enyhe gúnnyal követtem a történéseket.
    Csongor elhozta a saját felszerelését. Egy furcsa nyerget, ami állítólag túranyereg. Mondta, hogy ragaszkodik hozzá, abban érzi magát biztonságban, olyan, mint a bölcsője volt dajkadalokkal, mesékkel, szóval neki az a nyereg olyan, mint várkapitánynak egy jól felszerelt és megerősített vár. Ha a lóra jó, felőlem mindenki olyan nyeregbe ül, amilyenben akar. Szami ellenőrizte a nyerget, statisztált a nyergelésnél és rábólintott Csongi nyergére. A kantárt illetően (pontosabban a kantáron lévő zablát illetően) nem jutottunk dűlőre, úgyhogy Csongor kénytelen volt helyi kantárfejet igénybe venni, egy kiképző zablával fölszerelve. Démonra készült ülni Csongor, a szívem csücskére, szívtam is a fogam rendesen emiatt, de nem volt mit tennem. Nyugtatott a tudat, hogy fél óra múltán egy csipkebokor tövében nyögdécsel majd (mármint Csongor) és Démoncica pedig boldogan vágtázik haza egyedül. Csongort Szami kísérte ki. Le is vizsgáztak mindahányan. Csongor sértetlenül ért vissza. Nem tudtam kideríteni az okokat, hogy miért. Démon Szamira fogta, Szami Démonra kente, s én mindmáig nem tudtam kideríteni, hogy Csongor barátunk miért nem zúgott egy ordenáré nagyot a Jászteleki erdő egy eldugott zegében. Zugában - pontosabban.
    Vágtabetolós is lovagolt ám! Ő is Démonon, minthogy Donnára én nem igazán ültem az utóbbi időben, s elérkezettnek láttam az időt arra, hogy Donnalánnyal is beszélgessünk egy picit édes kettesben valamelyik akácalagútban, az erdő mélyén. Szóval Vágtabetolós Ferencet kalauzoltam végig a rétsági tájban, közben meg pisszegtem, kacsintgattam Démonnak, hogy itt! Itt hajítsd le a bestét magadról, de - nem tudom mi van újabban ezzel a lóval - nem fogadott szót. Úgyhogy Vágtabetolósnak be kellett érnie a látnivalóval, semmi izgalom nem volt az egészben.

... és megint vasárnap

    Vasárnap ismét két lovas jelentkezett. Barbara - aki már rutinosnak számít, minthogy második alkalommal jelentkezett nálunk azzal a feltett szándékkal, hogy lóra ül - és egy eleddig ismeretlen vendég.
    Barbarával igazán kellemeset lovagoltunk, jobbról kerültük meg az erdőt és az egyik csúcson vittem be a fák közé, bódító akácillat szakadt ránk. Donnán jött Barbi, meglepő volt, hogy második alkalommal sokkalta magabiztosabban ült a lovon és kezelte a jószágot, mint először. Ennek köszönhetően Donna is sokkalta engedékenyebb és kezelhetőbb volt, mint egy héttel ezelőtt, amikor Barbi először ült rajta. Igyekeztem kellemessé tenni a potom két órát, sokat léptünk, keveset ügettünk és az út mindenik harmadába applikáltam egy hosszabb-rövidebb vágtaszakaszt. Az utolsó vágtaszakaszt kissé gyorsabbra vettem amiatt, hogy Barbara szokja a sebességet. Nem volt az gyors, inkább középlassúnak nevezném, de Barbi sebesnek találta. Démonon végig hátrafelé fordultam, hogy lássam, hogyan reagál Barbara a kanyarokban, a lassításnál, gyorsításnál, de ugyanolyan higgadtan kezelte a lovat, mint a nagyon lassú vágtaszakaszokon, úgyhogy semmi baj nem lesz vele, ha ne adj' Isten egyszer meglép vele Donnalány, vagy bármelyik segédló.
    Két-két és fél órát pihentek a lovak a következő vendég érkezéséig. Igen szimpatikus, körszakállas, vékony férfi volt, nyergeltünk is neki iziben. Természetesen, könnyedén. Kissé izgult, amikor kezébe adtam a ló hátán a szárat, észrevettem, hogy picikét remeg a keze. No hát! Alaposabban szemügyre vettem a férfi arcát és megállapítottam, hogy alkohol legfeljebb akkor kerül a szervezetébe, ha egy-egy ebéd után süteményt fogyaszt, és a cukor bomlani kezd a gyomrában - feltéve, hogy nem cukorbeteg, mert a diabéteszes emberek elemózsiájába nem kevernek cukrot, a sacharin pedig mégsem bomlik alkohollá. Tehát az izgalomtól remeg. Donnát én nyergelésztem, fenemód átjárattam rajta a szemem, hogy nem ingerült-e, ideges-e, de Donna a nyergelést végigaludta (végre ide is eljutottunk!), úgyhogy nem csináltam magamnak nagy problémát abból, hogy a vendég kicsikét izgalomba jött a lovaglástól.
    Nagyon sokáig léptettünk. Én időközben mondtam ezt-azt Démonbabának, megemlítvén az ebbe-abba néhány bővérű felmenőjét is, és mitagadás, az égieket is összefüggésbe hoztam vele alkalmasint, amikor nem úgy lépett, ahogy szerettem volna. Igen kíméletesen közlekedtünk. Keveset ügettünk és egyszer vágtáztunk. Egy és háromnegyed órán át bóklásztunk a rengetegben, amolyan "belső utas" lovaglás volt, minthogy a kedves arcú, jámbor emberről kiderült, hogy érzelmi intelligenciaszintje is igen magas és bár nagyon figyelt a ló minden mozdulatára, képes volt beleandalodni a tájba. Én meg hagytam. Démonnal beszélgettünk a világ dolgairól, mitagadás: a mi magunk szegényes szókincsével, ami abból áll, hogy anyád! meg a te anyád!, de hát jóbarátok kevés szóból is megértik egymást - na nem húzom-nyúzom, lényeg a lényeg, hogy amikor visszaértünk, a két ló még csak meg sem izzadt (Szami csak a hevederen tapasztalt egy kis nedvet), mondom, amolyan belső utasat mentünk.
Kiderült, hogy a kedves arcú, körszakállas vendégünk tiszteletes. De nem akármilyen! Hivatásos. (...) Igen, én is ugyanerre gondoltam, amit a zárójelben újfent megfogalmaztam. Na mindegy - legyintettem, egy visszatérő vendéggel kevesebb, csak ki ne misézzen vagy prédikáljon valahol egy templomban, mert akkor kapok Szent Antaltól olyat, de olyat, hogy a szemöldökfa adja a párját.
    Beszélgettünk még a kedves arcú emberrel (ekkor én rég elfeledett, poros és avítt szótáramat kaptam elé), itattuk üdítővel (hja, merthogy mifelénk a lovasnak lovazás előtt és után is üdítő jár, nekem sör, csak Szami tudja úgy és hiszi azt, hogy nekem is üdítő, de ez most mellékes), én meg azon gondolkoztam, hogy hozok egy csokor orgonát gyorsan valahonnan, hogy lássa ez az ember, hogy nekem is van szívem, meg ne mártson be Szent Antalnál, ha nem túl muszáj ez neki, vagy nem hivatali kötelessége, de az orgona már elnyílt mifelénk, mondom jól van na, ezt benéztem és beletörődtem a sorsomba. Szerintem nekem valamelyik szent rövid időn belül elkeni a számat, ha a lelkész befúj, de ki a franc gondolná egy kedves arcú, körszakállas, madárcsontú szimpatikus emberről, hogy Jézus közvetlen kollégája?

    Donna és Démon kórusban röhögtek rajtam.