Évelő

Palócfölde, Trapper Farm DC 2004. március vége

    Fölbontottam egy doboz sört. Szokás szerint egymással szemben ültünk Szamival, lovaglóülésben a szálastakarmány-tároló betonalapjának nyúlványán. Nem volt túl hideg a beton, ez azt jelentette, hogy közeleg a tavasz. Főtt, füstölt császárszalonna, lilahagyma, valami sajtféleségek - ez volt a reggelink. Donna és a két csikó szabadon volt, rögtön megkörnyékeztek, hogy: - Mit esztek? adjatok!
    Adtam. Éppen lilahagymát szeltem egy vaskos szalonna mellé, amikor Donna a vállam fölött bekandikált a hevenyészett, ám gazdagon megterített betonnyúlványra. a szájába toltam a hagymát, gondolkodásnyi időt sem hagyva a bestének, aki azonnal bekapta a vaskos, leves hagymaszeletet.
    - Anyádat! - ezt mondta és a csikóival együtt elvonult, de nem azelőtt, hogy a lábam elé köpte volna a hagymafalatot. Innentől kezdve komótosan megreggeliztünk. Ez után pedig elszabadult a pokol, ami nyolc napon és hét éjjen át tartott.
    A poklot azzal szabadítottuk el, hogy szerszámokat vettünk a kezünkbe és nekiláttunk kitakarítani a tanyát. Mázsaszám pakoltuk a trágyát, égettük a bálamadzagot, stócoltuk a törött és ép tetőcserepeket, a raklapokat, a vas- és építési hulladékanyagot, egyengettük a talajt, foltoztuk-javítottuk a karámot, dél magasságában már hétrét görnyedtünk, mireföl pihenésképpen öt lóval foglalkoztunk, Szami futószárazta, én fölültem rájuk, hogy azután az éppen alkalmi ebédünket melegítsük meg a valamelyik visszatérő, jótét lélek vendégünktől ajándékba kapott mini-gáztűzhelyen, hogy az ebédet elfogyasztván ismét felvegyük a harcot a kosz és a mocsok ellen, a karámon tátongó, marhacsordányi hézagok ellen, no meg - szigorúan a magam részéről - a nyergesben árválkodó sörök ellen. Ja, és még egy jászol is épült. Kb. nyolc sörből, hat liter benzinből, két és fél liter firniszből (lenolaj) és egy halom fenyődeszkából.
    Így ment ez péntektől keddig, mikoris eleredt az égi áldás. Innentől kezdve pihenőnk sem volt, hiszen a talaj olyannyira fölázott, hogy nem lehetett ráengedni a lovakat. Illetve ráengedni rá lehetett, csak sem futószárazni, sem lovagolni nem tudtuk őket. Emiatt minden áldott nap mondtam egy cifrát, vagy éppen nekikeseredtem a világnak, mikor hogy. Úgyhogy innentől kezdve a fél órás ebédszünet biztosította a pihenőt. Ha kávé is jutott ebéd utánra (ttotuj), úgy negyven percig hevenyésztünk rommá ázott cuccainkban.
    Hát így múlt el nyolc nap és hét éjjel az életünkből, mit ne mondjak, aggregátort én még az életben nem cipeltem annyit, mint az elmúlt időszakban, ám az is tény, hogy a sorkatonai szolgálatom óta ősellenségnek kikiáltott konzervekről ismét megváltozott a véleményem, mennyeinek találtam például a kolbászos sárgaborsófőzeléket, amitől, normális esetben akkor is elhányom magam, ha csak rágondolok. Hánytam, nem hánytam - nem volt más, enni kellett. Ízetlen volt, de meleg! Ami felért egy megváltással a hideg esőben.
    Hát így teltek, múltak a napok, s Szamival kettecskén, négyzetméterről négyzetméterre haladva barátságosabbá tettük a tanyát. Ami, persze, csak számunkra barátságos, akik képesek vagyunk relativizálni a fogalom jelentését, minthogy van némi sejtésünk róla, hogy milyen volt korábban. Abszolút értelemben véve... Hát, szóval, abszolút értelemben véve olyannyira barátságos, hogy jobb érzésű ember fejcsóválva elsomfordálna még a környékről is, de mikor téved ki oda jó érzésű ember? Soha.
    Őz, Ferenc, Lacika és Kriszti2-je, Csikasz és Hosszúhomlok tolakodtak be Palócföldére (minden tiltakozásom ellenére) a hét végén. Hiába fűrészeltem be a karámépítésben napokkal korábban debütált szuperszónikus körfűrészemmel a mestergerendákat, nem szakadt rájuk a háztető. Hiába iktattam ki a hyperkisipari, de annál lökhajtásosabban kombinált ciklusban működő fűtési rendszerekből a keringető-szivattyúkat, nem robbant rájuk egyik kazán sem.
    Nem tudom, mi védi ezeket az embereket. Mi több: mikor Ferencék jelezték, hogy már rákanyarodtak a 2-es útra (ami azt jelenti, hogy 35-40 percnyi járásra vannak tőlünk), azonnal kikapcsoltam a házban a fűtést és kinyitottam az összes ablakot. Mire Ferencék megérkeztek, már apró pingvinek telepedtek meg az egyik (Ferencéknek szánt) hálószoba sarkában. Széles vigyorral fogadtam őket, hogy hát milyen jó, hogy épen egészségesen megérkeztek, s betessékeltem őket a szobájukba. Hmmm... Érdekes volt a két emberke, amint kockásra fagyva vacogtak nagykabátjukban. Nem tudom milyen fából faragták őket, én egyáltalán nem fáztam. Pedig nem voltam nyakig bebugyolálva, mindössze két nadrág, egy póló, egy vékony, hosszú ujjú póló, egy flanel ing, egy vékonyabb pulóver, egy vastagabb pulóver, egy kötött szvetter és egy anorák volt rajtam. Oszt' még sem fáztam, Ferencékkel ellentétben, akik olyan arcot vágtak, mint a halrudacskák a mélyhűtőben, szóval keserves-semmilyent. Mint akik felhagytak minden reménnyel.
    És ez így volt jó!
    Másnap reggel Kriszti2-ék érkeztek, akiket meglátván, Ferencék hanyatt-homlok elmenekültek. Krisztiék csak néztek, hogy mi okozott ilyen sokkot Ferencéknél, de aztán - mivel Ferenc a barátom és mégiscsak illő megvédenem - elmagyaráztam, hogy Ferenc voltaképpen egy antiszociális, a végletekig gátlásos ember, aki nem társaságba való. De ez érthető, mert sem humora, sem kapcsolatteremtő képessége nincs, ráadásul dadog, ami szerfelett feszélyezi idegenek előtt, s Őz mellette csak alibi, voltaképpen az ápolója. Bár, a jelek szerint szeretheti egy pöttyet Ferencet, merthogy még azt is vállalta Ferenc gondozójaként, hogy látogatja az állatorvosi egyetem különféle kurzusait.
    Kriszti2-ék szomorúan nyugtázták, hogy Ferenc (mellesleg a Garrone Cherry-det megittuk, ne keresd rajtunk!) Őzzel együtt elrohant, amelynek nyomán Lacika, könnyezve és végtelen malaszttal összeütött a semmiből egy eredeti szicill-korzikai tonhalsalátát.
    Valami baj lehet Kriszti2-ékkel. Sokszor szomorúak, s szomorúságukban Lacika azonnal összetákol valami élelmet. Délután, afeletti végtelen bánatukban, hogy Csikasz és Hosszúhomlok is betoppant, egy echte oridzsi szardin-venéciai, füstölt szalonnás pasztát szomorkodott össze nekünk Lacika, akibe alig bírtunk lelket verni. Mindvégig kint ültünk mellette a konyhában, hogy búbánatát enyhíteni tudjuk, de á... Reménytelen volt.
    Mondtam Szaminak, hogyha nem találunk ki marha gyorsan valami örömpasztillát ennek az embernek, vasárnap reggelire hétszentség hogy valamiféle busmanföldi antropo-neoausztrál tatufőzeléket eszünk, amihez, már megbocsássanak, de nincs gusztusom.
    Ezt úgy oldottuk meg, hogy eltereltük Lacika figyelmét. Beszélni kezdtünk tudniillik. Na ez érdekes beszélgetés volt, egy dél-talján falvacska becsületsüllyesztője bakfitty volt a konyhánkhoz képest: mindenki beszélt mindenkivel. Voltunk hatan, ez azt jelenti, hogy egy ember öt irányba szólt, függetlenül attól, hogy az öt irány valamelyikéből érkezette viszontkommunikáció. Ezt, ha a matematika nyelvére lefordítjuk, annyit tesz, hogy harminc ember beszélgetett egymással. A paradoxon abban állt, hogy mindenki értette, hogy ő, illetve öt társa miről beszél.
    Ebből kifolyólag megfejtettem a napóleoni titkot. Napoleon, köztudottan, egyszerre hét nyelven volt képes hét különböző tárgyú levelet diktálni. Nem kunszt. Az egésznek a sör a titka. Meg a bor. Meg a gyümölcspálinka. Meg a cherry. Kész. Nincs tovább. Magyarul: a napóleoni titok fel van törve.
    Miután atomjaira szedtük a Csikasz-féle csokis, mogyorós, diós, akármilyenes süteménykölteményt, számba vettük, hogy van-e olyan film-, de egyáltalán: vizuáltörténeti emlék, amelyet Hosszúhomlok nem töltött le - szigorúan illegálisan - az internetről, s azt nem hozta magával. Nem volt. Kis híján belefúltunk a rengeteg adathordozóba. Közkívánatra (értsd: Lacika a szeletelő késsel a kezében közölte, hogy mindnyájan azt kívánjuk) a Blues Brothers című filmet kezdtük el nézni. Ne reccenjenek meg a jogvédők, öt főig legális a vetítés, s hiába voltunk hatan, már a főcím után úgy elaludtam, mint a bunda. Illetve, mint előző este Ferencékkel a Magyar vándor. c. filmen, amelyről irgalmatlanul rossz véleménnyel vagyok.
    Nem hiába imádkoztam: vasárnap is szakadt az eső. Úgyhogy, az égnek hála! - nem kellett lovat ápolni, nyergelni, kilovagolni a megszálló csapatokkal. Mi több: a tanyán Kriszti2 kb. fél perc leforgása alatt kockásra fagyott és hazaindultak élete párjával. Ebben a pillanatban, pontosabban abban a pillanatban mihelyst az autójuk kihaladt a tájból, bekapcsoltam a sziesztát, úgyhogy Hosszúhomlokkal a jó meleg irodában (khm!) sörözgettünk.
    Szami és Csikasz végigpucolták a lovakat (szegény Démont is), csikóztak egy keveset, majd még többet, a Doki kiérkezett egy siserehad gyermekkel, akik megebédeltek az előző napról életem árán megmentett itál-venéciai pasztát (a kölykök előbb utóbb agyon lesznek ütve, mert feszt kieszik előlem az elemózsiát, hiába hajtom őket a vasvillával), szóval mi hármasban söröztünkboroztunkpálinkáztunkpezsgőztünk, míg Szami Csikasszal ki nem glancolta a lovakat.
    Ezek után (végre valahára!) Hosszúhomlokék is útnak indultak és mi néztünk Szamival egymásra üres tekintettel, hogy hogy kiürült és elcsöndesedett az életünk. Sajnáltam, hogy nem egy hónap egy hétvége, hanem csak három nap.
    Ma már dolgozom.
    S amint elindultam munkába, ragyogva, szikrázva, sziporkázva kisütött a nap!