Háromkodtam

    Viki cimboránk lassan megszokja, hogy nincs lovazás nálunk esemény nélkül. De van, csakhogy ő ezt nem tapasztalja. Minthogy háromszor látogatott el eddig hozzánk, s mindháromszor történt valami rendkívüli. Hogy az a...!
    Minthogy a héten elég sok szabadidőm volt, s legutóbb nem voltam kifejezetten elégedett Démonaligátor teljesítményével, néhányszor (kétszer, mert tulajdonképpen untam) karámmunkára fogtam. Ez ugyanolyan voltaképpen, mint a pályamunka, csak hogy ezt esetünkben túlzás és nagyképűség lenne állítani, minthogy nincs pályánk. Viszont van akkora karámunk, hogy a fal adja a másikat, úgyhogy bőven volt helyünk dolgozni Démonaligátorral. (Amikor meglátott a felszereléssel érkezni, azt mondta, hogy... - na jó, ezt nem írom le, mert kirívóan ronda dolgot mondott.)
    A magam részéről meg vagyok vele elégedve. Nem sikerült ugyan olyan szinten lassítanom a vágtáját, ahogy szerettem volna (szakszerűen tötty-töttyre), de relatív értelemben értem el egy kis eredményt vele, ami boldoggá tett. Tegnap szintén a lassúvágtát gyakoroltuk, körön. Kb. 20-25 perc után hellyel-közzel (értsd: tőle telhetően) elfogadhatóan ment (bal kézre), ezért azonnal le is szálltam róla. Szami ráült leléptetni. Huh, de jól nézett ki elengedetten, csillogóan, hófehér ínvédőkkel! Öröm volt nézni a sumák fejét. Elégedetten csettintettem, hogy szín izom ez a ló, s egyre jobban működik öt éves létére. Felemelő érzés volt látni, hogy arra hajlik, amerre Szami fordult rajta. A megállás is csak egy aprócska derékhúzás. Ha elgondolkodna és nem adná be a fejét, elég picit megemelni a lötyögő szárat és azonnal behajtja másfél tonnás buksiját a bozontos üstökével egyetemben (próbálná meg anélkül, na mindegy).
    Ezek után vizet hordtunk. A fene egye meg, már második napja nincs normális nyomás a csapban, ami annyit tesz, hogy nem folyik ki a víz a slagon keresztül a karámoknál lévő itatóedényekbe. Ezért a másfél deci/óra mennyiséggel érkező vizet bent fogtuk fel az istállóban, majd vödörrel behordtuk egy olyan nagy edénybe, amit az autóba helyeztem, majd autóval elszállítottuk (15 méterrel arrébb) a karámokhoz, ott meg átöntöttük az ottani itatókba. Ez legalább fél órás elfoglaltságot jelentett, sűrű szentségelések közepette.
    Nem sokra rá megérkezett Viki a mamájával, aki rendkívül ízletes padlizsánkrémmel lepett meg bennünket. Azt fölfaltam és máris indultunk, bele a kellemesen csípős őszi tájba.
    A lőtér után elkanyarodtam balra, a Kedvc-völgy felé (a térképen nem így van feltüntetve, hanem nem tudom, hogy). Kicsikét ügettünk, kicsikét vágtáztunk, az egy hónapja szinte semmit sem dolgozó Törpetelivért leszámítva egészen példásan közlekedtek a lovak. Mondhatni: rutinból mentek. - Ismerjük mi az utat, nyugi fiúk! - ezt mondták, és igen nyugodtan haladtak. Viki nagyon szépen követett Donnával, bár mit ne mondjak, Donna az a típusú ló, akit szárral nem lehet megfogni. Illetve meg lehet, csak nem izomból. Olyan a szája, mint az edzett acél, szerintem egy mozdonyt is képes lenne elmozdítani feszítőzablával, nemhogy egy lovast elvinni a bánatba.
    Donnát rendkívül megszerettem. Amennyire reménytelennek láttam a kezdet kezdetén, annyira nagyra tartom most. A kezdetekkor rendkívül apatikus volt. - Kiégett ez a ló - mondtam Szaminak többször is, s minden energiámat csak és kizárólag arra korlátoztam, hogy ne szórja le a hátáról a lovasokat. Ebben nem volt semmi művészet, előbb a nyers erőszakra, majd fokozatosan az óvatos csalafintaságra épült minden. Amikor először simán megpróbált megölni, minden egyes bakolására rúgással feleltem. Nem fájhatott neki, mert mekkorákat tudok én rúgni egy bakolászó lovon(?), de rájött, hogyha nem akar lehajítani, elmarad a csizma is. Az elrohanás kicsikét hosszadalmasabb ideig tartott, de arról is leszokott. Az apátia tartott a legtovább. Az a típusú ló, aki már sok mindent megélt, s nem igazán hisz a csodákban. Egy idő után szépen dolgozott, de semmifajta emóciót nem sikerült kicsiholni belőle. Nem örült, nem idegeskedett, nem hisztizett... Tette a dolgát, konokul nekifeszülve a melónak - rossz volt nézni. Ma már más a helyzet. Gyakran van jó kedve, érződik rajta, hogy szívesen dolgozik, szívesen megy terepen. Ott tartottam, hogy jól működik, csak nagyon érzékien kell kezelni és akkor példás a magatartása. Az erőszak nála nem jó taktika, rendkívül szelíden kell kezelni. Ezt sosem tudom elmagyarázni senkinek, magamnak úgy fogalmaztam meg, hogy "nem szabad túlhúzni". Van egy határ, amire igen érzékenyen és készségesen reagál, de ha valaki átlépi ezt a határt, olyan háború, harc kezdődik, hogy lovas legyen a talpán, aki megnyeri. Eddig még nem láttam ilyen lovast. Élnek helyben a mondák Donnáról és lovasairól: sosem Donnának törtek a csontjai.
    Szóval vágtáztunk, igen szépen haladtunk végig a Kedvenc-völgy gerincén, ám a vágta végén Viki szólt, hogy érezte, nem kellett volna sok ahhoz, hogy elvigye a ló. Viki nyolc vagy kilenc éve angol stílusban lovagol. Furcsa neki, hogy nincs szükség állandó szárkontaktusra, s hogy a szár löttyenése nem egyenlő az engedéssel. Ezzel együtt nem volt komoly probléma.
    Az erdőről nem mondok semmit. A lombalagút és az avarút, a szelíden emelkedő szerpentin, a lombhullatók meghatározhatatlan őszi színe, a szarvasok, őzek nesze - képek, amelyeket nem lehet szavakkal leírni. Illetve le lehet, csak kár érte. Nem silányítom.
    És akkor a háromkodás: ötszáz méterre sem voltunk már az istállótól, amikor lépésben(!) Démonaligátor kilépett alólam és megállt. Üllő helyzetben voltam, az tűnt fel, hogy a ló fél méterrel mellettem van. Nézek magam alá, hogy nem tévedés-e, az érzékek kegyetlen játéka, de nem az volt. Alattam legalább 1,60-1,70 méteres, légüres tér. Elindultam lefele. Mivel féltettem a cigarettámat, nem akartam kézzel tompítani az esést, így a könyököm ért először földet. Lehorzsoltam. Néztem ki a fejemből nagyon hülyén. Alant egy vakond szentségelt. Szami nevetett. Viki mosolygott. Én meg háromkodtam, mert hiába védtem: letört a füstszűrő a cigarettámról.