Csírnya hazajött

    - Remélem felrúg! - ezt a kedves mondatot Sherifftől kaptam ajándékba arra a hírre, miszerint Csírnya tegnap 11.50-kor, egy hozzávetőleg ötven perces szállítási procedúra után, teljes pompájában (és mind a hat mázsájával, amelyből minimum kettő háj) begördült a Trapper Farmra!
    Semmitől nem vagyok annyira rosszul, mint a lovak "befutózásától", azaz a lószállítóba való begyömöszölésétől. Éppen ezért Csömörön Militarys Timi és Janilovász barátaimat kértem meg, hogy segítsenek Szaminak, Csikasznak és Hosszúhomloknak berakni Csírnyát a futóba, amíg én az adott ponttól a lehető legtávolabb esem egyik révületből a másikba. Ittam egy vodkát és egy sört. Izgultam na, mitagadás. Végül nem bírtam tovább öt percnél tovább és elősompolyogtam, ahol megtekinthettem pompás lovamat, aki már a szállító puszta látványára is pompás ágaskodásokkal reagált. Hosszúhomloknak köszönhetően mindez audiovizuális kordokumentáció része lett, úgyhogy akkor nézem meg újra és újra e pompás ágaskodásokat amikor csak akarom.
    Na szóval. Timi és Janika potom tíz perc alatt berakták a futóba Csírnyát, amiből kifolyólag hatalmas kő esett le a szívemről, egyenesen abba a verítéktócsába (ha ugyan nem más volt) cuppanva, amit magam köré teremtettem fene nagy idegességembe.
    Hosszúhomlokék kb. 11 órakor gördültek ki a lószállítóval az udvarról, s nagyjából mi is akkor eredtünk utánuk. A hazaút nem volt izgalommentes. Csírnya gondoskodott szórakoztatásunkról, fenséges és utánozhatatlan ritmusparádéval kápráztatott el bennünket, téve ugyanakkor megfellebbezhetetlen tanúbizonyságot kitartásáról, ritmusérzékéről és állhatatosságáról. Magyarán: úgy rúgta a futó fellépőjét, ahogy a csövön kifért. És közben szitálni is próbált. Ez kissé félresikeredett, vagy legalábbis nem annak, mint aminek Csírnya szánta, mert a lószállító mozgását óhatatlanul ki kellett egyensúlyoznia, ami - ugye - eleve egy furcsa eredőkből álló vektoriális mozgásirányt szabott (nevezzük anarchikus mozgásnak, amibe van rend, ezt tudjuk a lányok szoknyájának lebbenéseiből, az örvényekből, vagy a gomolygó felhőkből), ami társult a szitálás oldalirányú és meglehetősen magas amplitúdójú oszcillációjával, ergo olyan tánckultúrának és mozgásvilágnak lettünk szemtanúi Szamival egy pillanat alatt, amilyet még sosem láttunk. Szerelmetesen néztem kis lovacskámat hát, aki mozgásával és - mint említettem volt - hibátlan ritmusérzékével kápráztatott el bennünket.
    Apropó szerelem! Tartok tőle, hogy erre most kitérek.
    Nagyon reméltem, hogy Csírnya már rég elfelejtett. Valamiért (biztonsági okokból) nagyon bíztam benne, hogy többet olyan kapcsolat nem jöhet létre közöttünk, mint amilyen annak előtte volt. No nem magam miatt félek én, hanem mások miatt, például egy csorda kölyök szokott megfordulni a tanyán, igazán nem szeretném, ha Csírnya bármelyikről is azt hinné, hogy az enyém, s ebből kifolyólag egy könnyed sasszéból megejtett pároslábas rúgással átlibbentené az adott lurkót/lurkókat a Kámor-völgyön, egészen el a Csóványos csúcsáig. Ebből aztán az lett - elmondom röviden -, hogy Csömörön még ki sem szálltam a kocsiból és Csírnya már visított egy embertelen nagyot, hogy aztán teljesen transzba esve, szélsebes szitálásba kezdjen a szentem. Mint egy gyilkos kés a vesémbe, úgy hatott Timi mondata a folyosó végéből:
    - Megismert.
    Rétságon minden szépen ment. A szocializációs folyamat forgatókönyvét akár már előre is megírhattam volna, nem hemzsegne a tévedésektől. Az egész úgy indult, hogy Csírnyát Szamival és Csikasszal lehoztuk a futóról, majd nekiláttam körbevezetgetni a tanya területén. A már ott lévő hét lovunk fölsorakozott a karám mellett, csak hogy meg nem gyúlt a karámoszlop, úgy sistergett a levegő a bősz kíváncsiságtól. Csírnya rájuk sem hederített. Kicsikét még izgága volt, az új hely, a szállítás eléggé lekötötte a figyelmét, ez igaz, de legalább egy "Jó napot!" odaböffenhetett volna a háziaknak! Ezt mondtam is neki, hogy kissé pofátlanság, amit művel, de erre egyetlen reakciója volt, jelesül, hogy: "Nyalják ki a ..." - majd harapott egy kis füvet. Nem hagytam annyiba. - Ismerkedni fogsz, ha a fene fenét eszik is! - rivalltam rá és odavezettem a karámhoz, hogy köszönjön szépen a díszsorfalat álló házi hétnek. Nem köszönt. Démonnak sem. Démonnak olyannyira nem, hogy ügyet sem vetett rá. A nagy izgalomra bevittük Donnát az istállóba, mellé pedig beállítottuk Csírnyát. Donna a vezérkancánk. A legeslegjobb fej vezérkanca a földön. Fölöslegesen, brahiból soha nem verekszik, mi több: szinte soha nem verekszik, ám mégis, amikor megjelenik a többiek között, mindenki sandán tekint rá, lesik minden mozdulatát, hogy a kellő időben el tudjanak kotródni, ha nagyon muszáj. Igen ám, csakhogy Donna mellől senkinek sem kell elkotródnia, ha nincs rá valami nyomós oka, teszem azt, renitens magatartásával kivívta a főnökasszony figyelmét. Szóval Donna jó főnök. Csírnyával is percek alatt megbarátkozott, átdugta hozzá az orrát, böbögött neki, aztán nekünk, hogyha esetleg a jó sorsunk úgy hozná, igazán beküldhetnénk neki a bokszba vagy két-három púpozottvilla szénát (grátisz!), minthogy ő a munkaköri leírásában nem szereplő feladatot lát el, jelesül szocializál egy másik lovat, aki szemlátomást alig mutat valami érdeklődést iránta. Kaptak szénát.
    Késő délután a kint lévő hat lovat hátrazártuk a nagykarámba és a kicsibe kivezettük Donnát és Csírnyát. A biztonság kedvéért ott maradtunk mellettük, hogy adott esetben, ha eldurvulnának, közbe tudjunk avatkozni, de nem történt semmi. Donnát a hátsó karám érdekelte, Csírnyát a hátsó karám bejáratától igen távol eső jászol, úgyhogy - beengedtük a többi lovat is (még Démont is) a kiskarámba, azaz egybenyitottuk a két karámot.
    Elszabadult a pokol: mindenki egetrengető vágtába kezdett. Nagyika nagyon aranyos volt! Uccu neki, vesd el magad! - loholt ő is le föl a karámban, bár szemlátomást nem sokat törődött vele, hogy mi végre ez a felfordulás. Majd két hossz vágta után kijelentette, hogy: - Öreg kanca, nem gyorsvonat! - és leállt, hagyta a fiatalokat kergetőzni. Ez valahogy úgy nézett ki, hogy senki nem kergetett senkit és mégis mindenki mindenkit. Háromszor vagy négyszer vágtázták végig a nagykarámot a lovak, majd leálltak. Tulipánt leszámítva, aki igen élénk érdeklődést tanúsított Csírnya iránt, kár, hogy Csírnya nem volt ugyanígy ezzel. És így telt el a következő húsz perc: Tulcsi barátkozott volna, Csírnya nem.
    Kisvártatva azért a Nagy Triász: Törpe, Donna és Démon eleredtek Csírnya felé, hogy közelebbről szemügyre vegyék. Hozzá kell tenni, hogy ekkorra már Csírnya is alábbhagyott a rohangálással (ami a Nagy Triásznak felettébb nem volt ínyére). Démon igen érdekesen viselkedett. Akár egy pendelyes gyerkőc, nem mert előbújni az anyja árnyékából. Donna betonbiztos fedezékéből tett néha egy-két tétova lépést Csírnya felé, de aztán kotródott is vissza az anyja mögé, nehogy valami baja essék. Donna megint elunta a barátkozást és elsétált. Démon pedig suhant utána, egy méterre nem maradt el az anyja biztonságos közelségéből.
    Törpe nem adta fel. Kitartóan közeledett Csírnyához. aggódtunk először Törpe miatt, mert bár herélt, tudni kell róla, hogy eszeveszetten védi a kancákat. Rókától, őzektől, tehenektől - idegen lovaktól. Senkit nem enged a "ménese" közelébe. Csírnyával szemben viszont nem viselkedett agresszíven. Mi több! Nagyon türelmesen közeledett hozzá, potom 25 perc múlva már ott ólálkodott Csírnyától úgy nagyjából öt méterre. Mi Szamival a karámon kívül visszafojtott lélegzettel figyeltük, hogy mi lesz a vége. Összeszagoltak. Igaz, törpe vagy három méteres távból nyújtotta előre a nyakát, de semmi gond nem volt. Csírnya kapott egy törpepuszit, amit köszönt szépen, de repetát nem kérvén belőle, faképnél hagyta Törpét. Feltételezem, hogy ez a heveny és barátságos érdeklődés Törpe részéről az lehetett, hogy Csírnya, a színe okán, a mamájára emlékeztethette. Imprint vagy mi a bú. Egyszóval béke volt.
    Egy agresszív mozzanat azonban csak volt. Csírnya valahogy (szerintem nem figyelt oda) bekeveredett a Hetek bolyába. Ekkor Démon (az anyja köncsögit nekije!) kiugrott Donna fedezékéből és odaharapott Csírnyára. Majd ugyanazzal a rössel ismét eltűnt az anyukája mögött. Semmi komoly nem történt, tulajdonképpen a harapás a levegőben csattant.
    A Nagy Szocializációs Folyamat legvége az volt (már amikor mi nyugovóra tértünk), hogy az összes ló szénázgatott elől, a kiskarámban, Csírnya viszont a hátsóban maradt. Oda kellett neki hordani a szénát. Előre hívtam, hogy megmutassam neki hol a víz, de nem érdekelte különösképpen. Hát annyiban maradtunk. Ha nem, hát nem. Majd megharcol a mindennapi vizéért, ha szomjas lesz.
    Ma reggel viszont leesett az állunk. Szénázgatván a lovak, pilledtek a rekkenő hajnali hőségben. Semmi nem neszezett rajtuk kívül, egy levél sem mozdult - tökéletes szélcsenddel köszönt ránk egy újabb fülledt nap. Ekkor azonban valami mégis megmoccant. Egy hegy! Először legalábbis azt hittük Szamival, de aztán kiderült, hogy Tulipán. Lassan hátraballagott Csírnyához, a nagy karámba. Igen óvatos ló ez a Tulcsi! Szinte úgy ment, ahogy a rajzfilmekben szoktak settenkedni a figurák. araszról araszra, centiről centire közelített Csírnyához, aki éppen a szénáját majszolta. És ekkor csoda történt (vagy már éjszaka megtörténhetett csak mi nem láttuk): Tulcsi és Csírnya egymás szájából ettek. És nem sunnyogtak! Megfordult velünk a világ, Szami a térdét csapkodta nevettében, én meg csak pislogtam (pillázgattam, kamilláztam). Tulcsi és Csírnya a legnagyobb békében eszegettek egyetlen kupac szénából.
    Jó érzés volt. Jó volt látni. Jó Csírnyát végre otthon tudni.