Húzós nap - ám minthogy így parlagiasan egyszerű ez a cím, mindjárt közzéteszem klónozott mását is, íme: Hard Day

    Szombat hajnalra nem húztunk órát. Ez számomra roppant fontos szempont. A szombat az egyetlen napunk, amikor nem kell hajnalban kelnünk, s ennek megfelelően magunktól ébredünk. Általában hétkor, de ez most mellékes, hiszen az egyik rendkívüli aberrációmról szeretnék szólni mindjárt itt, a fogalmazásom legelején, s nem arról, hogy szombaton hánykor ébredünk.
    Aberrációm kéjes gyönyöre a következő kérdésben teljesedik ki: - Hányra ne húzzam föl a telefont holnapra, kedves? Ettől a kérdéstől jóleső forróság önt el. Izmaim elernyednek, elégedetten dőlök hátra az egy nagy és két kispárnámra kedvenc hálótársammal, a plüss aligátorral az ölemben, lehunyom szemem és élvezem a gyönyört, amit az egy hete felgyülemlő bosszúvágy kisülése okoz. - Hányra ne húzzam föl a telefont holnapra, kedves? - ah!
    - Mireföl a nagy bosszúvágy? - látom beszélgetőtársam (Micimackó helyett a plüss aligátor) kikerekedett tekintetét, ami miatt módfelett szükségesnek tartom magyarázattal szolgálni az imént említettekért, ha túl didaktikusra sikeredik, hát elnézést kérek, ám a plüss aligátor szellemi kompetenciája messze alulmúlja egy felnőtt ember értelmi képességeit (tisztelet a kivételeknek, akikről e passzusban most nem ejtenék szót).
    Minket a telefon ébreszt. Mikor, hogy. Van, hogy hajnali háromnegyed ötkor, szebb napokon csak negyed hatkor. Ha egy hónap átlagát vesszük - csak és kizárólag súlyozott átlagban sommázva a statisztikai adatsor eredményét -, úgy megállapítható, hogy számunkra a hajnali öt óra az örökidő, amit a telefonok (kettő) sosem mulasztanak el jelezni. Agresszív csöngetéssel hozzák tudtunkra, hogy tizenöt-tizenhat órára kitiltattunk Álomországból, kiakolbólított Álomország Bevándorlási Hivatala, ha úgy tetszik, lényeg a lényeg, hogy jó ideig nincs keresnivalónk álomvilágban, húzzunk onnan, de tüstént.
    Szóval a telefon vet véget édes álmunknak, a telefon köti gúzsba legjobb lovam (Árnyéklélek névre hallgat) lábát, lebéklyózza, hogy megfékezze légenykönnyű, de fenekedett szárnyalását Álomország végtelen, láthatár nélküli fennsíkjain. Teszi ezt heti hatszor. Megtenné ezt hetedíziglen is, de akkor nem hagyom. Kézbe veszem, föllapozom az ébresztő beállításának a menüjét és véres bosszúvágytól hevítve kérdem némi kéjes felhanggal Szamitól: - Hányra ne húzzam föl a telefont holnapra, kedves?
    Ám mindez csak csöpp a tengerben. Túl sok van ennek a telefonnak a számláján. Rögvest itt a legnagyobb tétel: hogy nem nélkülözhető. Nem nélkülözhető, hiszen pótol valamit, kitölt egy nagy-nagy űrt köztem és Szami között, amikor nem lehetünk együtt. Nota bene (bocsánat, legkedvesebb aligátorom!): segít azt mímelni, hogy együtt vagyunk. Mint most is, amikor a steril monitor előtt ülök száz kilométerre Szamitól, aki a Börzsöny hófödte lábánál édesgeti a hét lovat, s néha küld egy-egy sms-t, hogy egy kicsit én is ott lehessek velük. Szóval a telefon közvetít, mímeli azt, ami még sincs, de megtesz mindent, hogy elhitesse. Egy interpersona non grata a szememben, de nincs mit tennem vele, muszáj tudomásul vennem a szükségét. S ezáltal kiszolgáltatottá válok neki, ám baromira utálok kiszolgáltatott lenni, s ebből kifolyólag baromira utálom azt is, aminek kiszolgáltattam, hát csoda-e, hogy felfokozott kéjjel tölt el az a kérdés minden péntek estén, hogy: - Hányra ne húzzam föl a telefont holnapra, kedves? Nem csoda, aligátor, ez nem csoda. Ez a bosszúm. S amíg péntek lesz ezen a Földön, bizton számíthat rá, hogy lecsapok.

PROLÓGUS

    Mit is akartam mondani? Na, igen. Azt, hogy tegnap körmöltük a lovakat. Jó móka volt, férfimunka -, hogy egy élő klasszikust idézzek. Katica alcsikóra fölraktam a kötőféket - simán. Fölcsatoltam a vezetőszárat - simán. Kivitt a boxból - simán. És az istállóból is - simán. Majd vissza is vitt. Úgy szánkáztam mögötte, mint a vízisízők. A csikó húzott. (Lám, ebben a mondatban is mily' remekül perfektualizálódik a fogalmazás címe!)
    Lélekben hálás voltam Tulipán észlénynek, aki a múlt év tavaszán beleégette a kezembe a négy méteres, henger alakú futószárat, úgyhogy akkor olyan mély bölcsességre tettem szert az ugráló lovak és a henger alakú, négy méteres westernfutószár együttes hatásáról, hogy most, Katica esetében egy karcolás és égési sérülés nélkül abszolváltam a box-istállóelő-box távot.
Más, említésre méltó esemény nem történt.