A szakágsemleges kenyérlángos

    Illusztris vendéget várt múlt vasárnap, november 23-án ElBronco városa. A kies utcákat marcona testőrök, a háztetőket mesterlövészek lepték el, még az istálló eresze alatt fészkelő feketerigónak is kiadták, hogy útlevél nélkül nem indulhat bogarászni, minden földi teremtményt igazoltatnak a morc testőrök, mert fontos személy érkezik a ranchra.
    Volt is ám dolguk a testőröknek, mert nagy volt a sürgés-forgás a tanyán. Andi, Sanyika és Jani a lovakkal cikáztak le-föl, az udvari kemencét fehérköpenyes menyecskék és asszonyok fűtötték, tésztát dagasztottak és szaggattak a készülő kenyérlángoshoz, másik csapat déli gyümölcsöstálat varázsolt a hideg, ám szikrázó novemberi reggelbe, szóval nagy sürgés-forgás előzte meg a várva-várt, fényes vendéget.
    Végül megérkeztem.
    Mi tagadás, magam is meglepődtem, mert ilyen fogadtatásban ritkán van részem. Elégedetten néztem körül, csak úgy ragyogott ElBronco City. Minden homokszemet külön átvikszoltak, az utakat fényesre söpörték - egy pillanatra el is bizonytalanodtam, mert köztudottan rossz tájékozódó vagyok, ezért - őszintén szólva - az is megfordult a fejemben, hogy nem-e lehet-e esetleg, hogy Broncoba indulván mégis egy Dél-mexikói marhatenyésztő haciendáján kötöttem ki. Álmodom - gondoltam. Mondom, soha ilyen fényes fogadtatásban nem volt részem, sőt, általában ennek az ellenkezője szokott előfordulni, ha valahol tiszteletemet teszem.
    Az álom nem tartott sokáig. A háztetőkről rámzúduló golyózáporból következtettem ki az éles elmémmel, hogy nem engem várnak, mi több: felismertek. Újabban mindig ez van Broncon, amióta csikót akarok lopni. Nem tudom, hogy egy-két szikkadt csikóért miért kell ennyi ólmot elpazarolni, a golyók és sörétek árából már hat csikót vehettek volna ahelyett a kettő helyett (mindkettő sárga, hókás és persze, hogy kancacsikó!), amit előbb vagy utóbb úgyis megfújok.
    A csodával határos módon túléltem a mesterlövészek és morc testőrök rohamát, ezért jutalomképpen betessékeltek az udvarba, ahol - mint már említettem volt - minden készen állott a vendégek fogadására.
    A magam részéről némi kárörömmel viseltettem, mert előző nap én adtam útleírást Dallos Beának arról, miként tud a leghamarabb eljutni Dunakesziről ElBroncoba, úgyhogy nem volt veszítenivalóm. Igen részletesen leírtam, hol, merre kell fordulni. Íme: Dunakeszi–Budapest–M1-es–Győr–Sopron–Ehbenfurt–Pozsony–Tbiliszi (itt jobbra)–Vilniusz–Prága–Malmö–Oszaka alsó. Ölbe tett kézzel vártam a fejleményeket. Kissé aggasztott, hogy Szami teljes lelki nyugalommal, fölszabadultan nevetgél (zárjelben megjegyzem, hogy sosem fogom megérteni, miért nevetgél, örvendezik, ugrál az emberfia, ha vasárnap szent ünnepén a főnökével, kenyéradó gazdájával kell találkoznia, ez előttem rejtély), megfordult az is a fejemben, hogy nem kellett volna a kezébe nyomnom az útleírást, sajátkezűleg kellett volna elfaxolnom, mert lehet, hogy Szaminál esett valami csorba és a végén mégis eltalálnak Dallosék Izsákra, de hát azért bíztam magamban és szerfelett csodálatos, mondhatni sziporkázó leleményességemben.
    Mindhiába. Percre pontosan begördült a nagy fekete autó az udvarba. Affene! Lesz itt súrlódás, gondoltam, mert számos szakág képviselve lett hirtelen egy zsebkendőnyi (na jó: százmillió zsebkendőnyi) területen a díjlovastól a díjugratón át a sportwesternesekig, meg a nihilistáig (ez én volnék), de ez utóbbi jottányit sem nyomott a latban, de három különféle szakág már bőven elég lesz a parázs vitákhoz - dörzsöltem is a tenyeremet, vártam, hogy mikor dördül el az első lövés.
    Nem dördült. Mi több. Nem hittem a szememnek. A "szakágak" békésen, mosolyogva ülték körül a kerti asztalt és meghitten beszélgettek a világ dolgairól. Csődöt mondtam abbéli igyekezetemben, hogy összeveszejtsem a westernest a díjugratóval, a díjugratót a díjlovassal, a díjlovast pedig megint a westernessel, de nem lehetett. Fokhagymás, tejfölös kenyérlángost majszolt mindenki és olyan béke volt, amilyen béke csak a mennyei tanyákon lehet, ahol - állítólag - hatalmas felhőmezőkön legelésznek a ménesek, a lovasok pedig holdfényszörpöt iszogatnak, csillagkekszet esznek és e földi gyakorlattal ellentétben őszinte tisztelettel és igazi, szívből jövő elismeréssel adóznak egymás sikereinek. Szóval ilyen mennyei, prózaibb megfogalmazásban: szürreális helyzet alakult ki a kerti pad körül, a fa lombja alatt, a békésen duruzsoló kemencénél.
    A gutaütés kerülgetett.
    Legalább egy vitaficni! Egy kis puskaporos hangulat, vagy valami... Semmi. Semmi. Kudarcélmény kudarcélmény hátán. Mindenki derűs volt és jókedvű.
    Hiba lenne azt gondolni, hogy a kenyérlángosozás előtt nem készítettem elő kellőképpen a terepet, s ezért volt jó mindenki kedélye. Hiba lenne, mondom, mert minden tőlem telhetőt megtettem, hogy az irigység [ez új magyar mértékegység (a rövidítése: SI, vagyis Sárga Irigység)], a kétkedés megmételyezze a társaságot, de hiába, nem sikerült, pedig: ...
    Elmesélem.
    A vendégek érkezésekor ElSandokán éppen az istállóban ügyködött valamit Sanyikával, úgyhogy módomban állt fogadni Dallos Gyulát. Amint kiszállt az autóból, megakadt a szeme Aison, a koromfekete frízen. Minthogy a háziúr nem volt a közelben, tisztemnek éreztem szólni egy-két kedves mondatot a frízről. Eszerint előadtam, hogy Aiso az egyik legtehetségesebb ló a Földön, de az izsáki Matyó-dűlőben mindenképpen. Nagy hírneve van a környékbeliek között, mert három éves korára olyan pompásan, serényen közlekedik a trágyáskordéval (másra mellesleg nem is használható), mint a pinty! Igaz, hogy háromláb sánta és kehes is egy kicsit, de az nem a ló hibája, hanem a nem éppen szakszerű tartási körülményekre vezethető vissza, mint ahogyan a karórágás is, no, de hát az sem veszélyes, talán hétszer vagy nyolcszor nyelt levegőt ebben a hónapban, ami huszonhárom nap leforgása alatt semmiség. Úgysem lehet tenyésztésbe fogni, mert komor - vázoltam gyorsan a helyzetet csak azért, hogy előmelegítsem a kétkedés talaját a vendégekben.
    Megütközve tapasztaltam, hogy senki nem figyelt rám. Mindenki Aisot csodálta. Zsófi fel is ült rá, pedig megsúgtam neki, hogy hátfájós a ló nagyon, csak kíméletesen üljön rá, mert összecsuklik, mint a colstock, nem rég feküdt ki egy csúnya takonykórt, amelynek folyományaként csak fél tüdeje működik.
    Nem jött be. De hol volt még az este?! Hátravoltak a csikók, a rögtönzött reining-bemutató, a szürkemarha, amerikai bölény-szemle, van időm - vigasztaltam magam.
    A csikókarámnál elmeséltem, hogy voltaképpen ez a hat nem is csikó (a két sárga, hókás kanca, amit ellopok egyszer úgyis) pláne nem csikó, nagyjából 13-16 éves felnőtt lovak, de az aszály, a szűkös takarmányellátás, a nem szakszerű, odafigyelő gondozás miatt ilyen csököttek maradtak.
    Furcsa módon senki nem szörnyülködött.
    Gyula bácsi egyszercsak beleszimatolt a levegőbe. - Itt kecskék vannak! - s máris indult a gidák karámjához, a szag alapján. Imádja a kecskéket, ezt tudom, gyerekkori élmények fűzik ezekhez az örökrágókhoz, úgyhogy újabb fondorlattal álltam elő: - Igen, Gyula bácsi, vannak itt kecskék. Ezekből készül a kenyérlángos! - hoztam tudtára a nagy titkot. Lehet, hogy nem kellett volna, mert a rám szegeződő tekintetekből arra a következtetésre jutottam, hogy nagy hülyeséget állítok. Senki nem hitte el ezt sem.
    A kecskéktől az amerikai bölényhez vezetett az utunk. Az egyetlen normális lény egész ElBronco Cityben. Támad. Végre! - mondtam. Végre valami kellemes a birkaszelíd lovak és csikók után. (Bár, ezt előre megjósolom, a bölényt is elrontják előbb-utóbb. Azt is tudom, hogy Sanyika lesz az a gazember, aki tönkreteszi a kis bölényt, csak érjen rá vele foglalkozni. Öt napja volt még csak ott a bölény, nem lehetett kinevelni belőle a pécsi állatkerti szocializációs nyomokat, mert Sanyikának nem volt ideje.)
    A bölény után Kiss Réka és Tóth Lajos rögtönöztek egy kis bemutatót. Hála Istennek nagyon mély volt a homok, így a reining egyik leglátványosabb eleme, a csúszófék nem szerepelt napirenden. A bemutató alatt Beával beszélgettünk. Kérdezgette, hogyan lovagolnak westernben, hogyan érik el azt egy lóval, hogy csupaszon, minden szerszám nélkül is tökéletesen működjék, hát szíves-örömest elmagyaráztam. Közzéteszem itt is, amit Beának mondtam.
    A legfontosabb a lovak higgadtságának elérése. Ezt bódítópasztával érik el. De mert túl drága a bódító, hígítják. Acetilén-származékokkal. Ezek után következik a gyakorlatsorozat. Ebben sincsen semmi különös. Egy titka van, hogy semmi mást nem lovagolnak, csak köröket. Csoda-e, ha hat-hét év elteltével az adott ló semmi egyebet sem tud, csak körbe-körbe menni. Kisebb-nagyobb átmérőjű körökön.
    Persze, van a spin is. Az külön tészta. azt úgy tanítják meg a lónak, hogy a tréner egy fémvödör sárgarépával, vagy acetilén-addikt lovaknál egy flakon acetilénnal megáll a ló egyik hátsó lábánál. A kis állat természetesen szagot kap és oda akar fordulni a vödörhöz. a tréner ekkor arrébb hátrál mindaddig, amíg a ló 360 fokban el nem fordul. Ebből lesz a spin. A rollback ugyanez csak 180 fokban. Tök egyszerű - mondtam, csak lényeges, hogy a végén a jószág ne kapja meg a répát vagy az acetilént, hanem jól fejbe kell vágni a fémvödörrel, vagy flakonnal. Ezt nem tudom egészen pontosan, miért csinálják a westernesek, lehet hogy csak annyi az oka, hogy valóságalapot teremtsenek annak a közhiedelemnek, miszerint a westernes rendkívül agresszíven bánik a lovával.
    Ha ez nem, akkor semmi nem jön be - gondoltam, de csalódnom kellett, mert a közönség, Gyula bácsival az élen, vastapssal honorálta a bemutatókat.
    Ezt sem értettem. Na mindegy. Ez után következett az ominózus uzsonna, a kenyérlángos, amiről már beszéltem.
    Nagy a baj. Össze kellene fognunk, különben itt nagy szakági barátságok, együttműködések alakulnak ki, s akkor oda lesz a már-már tradicionálisan viszályos, féltékeny és rivalizáló, híres-hírhedt lovasélet Magyarországon. Tudom, ez a vasárnap semmiség volt, mondhatni csöpp a tengerben, de ha rendhagyó lesz, akkor többé nem lesz veszekedés, irigykedés, vita és szakági sovinizmus, ami ugye senkinek nem jó. Mert ha jó lenne a békesség, akkor most nem tartanánk itt. Pedig mennyi vesződést, verítéket, energiát emésztett fel, amíg kellőképpen atomjaira szakadt a magyar lovas társadalom!
    Nem kellene veszni hagyni ezt a sajátosan magyar értéket, nekem az a véleményem. Mi lenne a "lovas nemzetből", ha már nem is civakodna, s jó pár tucat tagja belátná, hogy nem egyedüli idvezítője a lovassportoknak? Kész csőd lenne. Megrendülne jónéhány önjelölt isten.