Kötélrevaló

    Műsorelőzetes: Szamit leverte a nátha. Porfelhőt is. Porfelhő arra gondolt, hogy péntektől hétfő hajnalig csak és kizárólag röfönyézéssel tölti az idejét frissen mosott, illatos ágyneműben. Az ágyon. Erre szent fogadalmat tett Szamival együtt. Szombaton négy-öt órát lovagoltak, Elek Tulaja Imrénél fölették a fokhagymát paprikás-füstölt szalonnával, vasárnap pedig 11 órát lovagoltak Silverado és ElBronco City között.
   
    Csütörtökön reggel úgy éreztem, mintha egy morzsa megakadt volna a torkomon. Hiába köszörültem, krákogtam, nem akart elmozdulni. Dél magasságában már éltem a gyanúperrel, hogy nem morzsa. Estére meg is bizonyosodhattam. Influenza biz'a! A legdurvább fajtából. Taknyom, nyálam egybefolyt. Szamitól kaptam el. A nátha engem sosem kerül el. Ha járvány van - elkapom. Ha nincs járvány, vírushordozó leszek és terjesztem a betegséget. Nekem a nátha a végzetem.
    Péntek hajnalban Szami elsöpört Dallosékoz. De mint a szél. Mire fölocsúdtam már nem volt otthon, engem meg kis híjján megütött a guta, mert nem volt kinek hisztiznem. Nem tudom elviselni a náthát. Hajnali fél hatot írtunk ekkor. Kávéztam. Majd megint. Végtelen bánatomban hat óra magasságában hanyattvágtam magam a heverőn és megnéztem a Gyűrűk ura legújabb részét, a Két toronyt. Ghandalf mester egy csodálatos ménen lovagolt, szemlátomást mindennemű fejszerszám nélkül. Se kötőfék, se kantár. Ej ha!
    Péntek este - akkor már Szamival és Prflh-anyukával és Prflh-apukával közösen - ismételten megnéztem a Gyűrűk ura második részét, a Két toronyt. Ghandalf mester még mindig mindennemű fejszerszám nélkül lovagolt. Ej ha!
    Az cájsz, hogy elveszítjük azt a lovasunkat, aki már odáig jut, hogy terepre vigyük. No nem a terepen veszítjük el, hanem elhagy bennünket. B. talán Pestre költözött Rétságról, Mohos Tomi pedig fogja magát és elmegy a jövő héten (vagy tán még ezen a héten) Nagy-Britanniába.
    Nátha ide vagy oda, Mohos Tominak már korábban megígértünk egy búcsú tereplovaglást, ha már nem bír maradni a boldogabbik felén idehaza, s elvágyik innen. Szami Törpével jött, Tomi Donnával, én pedig Démon (Jófej) csikóval törtem előttük az utat. Borsosberénybe indultunk egyrészt, mert Tomi előzőleg kiszúrt egy jegenyesort és azt mondta, hogy az vonzza, másrészt pedig Borsosberényben lakik Elek Gazdája Imre, akit már nagyon illő volt meglátogatnunk. Szinte eseménytelenül zajlott az út, leszámítva, hogy Tomit a Donna kissé meghordozta. Mi Szamival nevettünk, mondtuk, hogy fogja már meg azt a nyűves szárat és fordítsa körre a lovat. Tomi mondta, hogy fordítja ő, csak hát nem fordul. Hát akkor húzd meg erősebben a szárat - mondtuk szinte egyszerre Szamival, mireföl Tomi azt mondja, hogyhát eddig csak dekákról volt szó! Ajaj. Tényleg. Azt nem mondtuk neki, hogy ellenszegülésnél növelni kell a szársegítség intenzitását. Na de ez legyen a legnagyobb gond!
    Valamikor dél magasságában érkezhettünk meg Imréhez, aki éppeg szalonnázott kertben és leteremtette Eleket, mert Elek volt olyan orcátlan, hogy ellopja Imre asztaláról a kenyeret. Merthogy az az övé - mondta Elek -, neki az jár! - úgy gondolta.
    Eleket nem igazán izgatták föl a látogatók. Nagyon barátkozott volna, ha a mieinkek hagyják. Illetve Donna és Törpe hagyta, apró sikangatásoktól leszámítva nem volt hevesebb reakciójuk Elek közeledésére, ám Démon (a fene sem érti ezt a lovat) azonmód beleharapott Elekbe, ahogy az közeledni próbált. Démon elég verekedős fajta, mondtam is neki, hogy viselkedjék, mert nem otthon van, de csak verte tovább Eleket. Nem volt mit tenni, Szamival megettük Elek Gazdája Imre szalonnáját, erős paprikáját, fokhagymáját, megittuk a sörét és a szilvapálinkáját, amit Elek Gazdája Imre nemrég hozott magával Erdélyből, majd elbúcsúztunk szépen (Démon orrbaharapta még egyszer Eleket) és hazabaktattunk. Háromnegyed négy, négy körül értünk vissza a tanyára. Egy lovaskönyvvel búcsúztattuk el Mohos Tomit (Szami erőltette, hogy adjunk ajándékot, engem majd megütött a guta miatta), aki - jó lovas módjára - egy üveg jóféle vörösborral mondott nekünk viszlátot. - Ide, szép öcsém, még egyszer be nem teszed a lábadat, mert ellövöm térdből - mondtam Tominak, Szami szépen megpuszilta, majd sok szerencsét kívánt neki - és Tomi elment. (Nagy-Britanniába mindig esik az eső - gondoltam és olyan szívemből mosolyogtam, mint amikor a szemem láttára égett le egy Family Frostos autó.)
    Ezek után hisztiztem, mert már nagyon lázas voltam. Szami adott gyógyszert, vacsorát. A náthatünetek enyhültek, az éhségérzetem alábbhagyott, de tovább hisztiztem. A tehetetlenségi erő "vitt" tovább. Éjnek évadján tudtunk nekivágni a Silveradoba vezető rögös útnak. Utaknak: 2-es, 2/A, 5-ös, izsáki, s a tanyasi bekötő. Betoppantunk. Mondtam jó estét mindenkinek, megyek aludni. Megszólal valami hang, hogy ecsém, alig érkeztél, váltsunk már két szót! Váltsunk - mondok. Egy, kettő! Megyek aludni. Úgy volt egy pillanatig, hogy agyonvernek. De aztán mégsem. Megváltottam az életemet szilvapálinkával. Újabb életbölcsesség konklúzióját végkövetkeztettem, miszerint a szilvapálinka a túlélés záloga. Lefeküdtünk aludni. Hárman kissé szűkösen fértünk még a nagy francia ágyban is, a láz elég sok helyet elvitt. A nátha a legundorítóbb dolog a Földön, én utálom. Fogadom, hogy az AIDS-et már minden körzeti rendelőben ki fogják borogatni az emberből, amikor az influenzával még mindig nem fog tudni mit kezdeni az orvostudomány. Ez is eszembe jutott, hisztériás rohamot is kaptam rögtön, de belealudtam.
    Szami ébresztett (mosolyogva!), megmosakodva, felöltözve, hogy hát hét óra van, nyolckor kilovagolunk, illő lenne mosakodnom, cihelődnöm. Nem mosakodtam. Akkor sem mosakodtam! A mosdás is valami alattomos dolog. Nem kell és kész. Lebandukoltam a lovászlakba és mondtam, hogy dráááága Katinénííííííí!
    - Mi köll? - jött a válasz.
    - Beteg vagyok nagyon, sajnál?
    - Dehogy sajnállak! Rokonom vagy te neköm?
    - Kérek kávéééét!
    - Nyaljál sz@rt!
    Aztán csak kaptam kávét. Ha az ember már hajnalok hajnalán lázas, akkor képes filozófiai mélységekbe révedni. Arra gondoltam, hogy tulajdonképpen fontos stációhoz érkezett az életem. Mondhatni mérföldkőhöz jutottam. Elég olcsón. Ma vagyok éppeg 32 éves. Illetve szinte. Ma vagyok pontosan 31 éves, nyolc hónapos és 26 napos. A tudattól egy kicsit hisztis lettem. Szami mondta, hogy kapok majd ajándékba tőle egy pólót, amire az van írva, hogy 100% hisztéria. Nem érdekel ez sem. Kapjak és kész.
    Szami Broncoval ment, én Sárkánnyal. Mondom Sheriffnek, hogy kéne kantár, mire azt kérdi, hogy minek az? Tényleg. Minek? Ki a tetű az a Ghandalf?
    ElBronco arról híres, hogy a Silveradoból odafele tartó úton kifogy az ember butykosából az utolsó korty pálinka is. Még akkor is, ha nem ad senkinek belőle. Ez szomorú tény. Ezért utálok Silveradoból ElBroncoba lovagolni. Mert mindig kifogy. Öröm az ürömben, hogy Izsákon újratölthető. De nem töltöttem újra, mert este haza kellett még vezetnem, úgyhogy annak dacára is ice-teát ittam ElBroncon, hogy Kristóf Sanyika nagyon őszintén és részvétteljesen nézett a szemembe - na mindegy.
    Izsákig minden különösebb gond nélkül jutottunk el. Nem írtam, hogy hányan mentünk, unom összeszámolni, de voltunk minimum heten. Izsáktól egy lendületes vágtával rottyantottunk neki a földútnak, ahol az egyik lovastársunk elhagyta a lasszóját konkréten. Ez a lasszóláz valami hihetetlen őrület Silverado földjén. Fertőz. Sheriff pl. tisztára nem normális. Előző nap álló éjszaka a lasszózásról mesélt. Hogy hol, mikor mennyit lasszózott. Beszállt Sancho is a mesélésbe, mondta, hogy megszökött a kecskéje és lasszóval kellett megfognia. Saját bevallása szerint nem káromkodott, amikor megszökött a kecske. A plafon megreccsent az ácsszerkezettel együtt, de nem tulajdonítottunk neki jelentőséget. Na szóval elmaradt a lasszó. Sheriff és a vendéglovas visszalovagolt keresni. Ott találtam magam a csapat élén. - Indulás! Adtam ki az ukázt, majd utánunk találnak vagy nem. Aki elhagyja a lasszóját az haljon éhen!
    Igen ám, de egyszercsak kétfele ágazott az út. Hoppá! Friss patanyomok a jobbra tartó útvonalon. Hoppá, hoppá! Itten kéremszépen az az eset forog fönn, amikor egy lovas elősettenkedik a broncoi toportyánok közül, hogy kihesszölje jöttünket. Eh, de rafinált népek ezek - mondok magamnak, majd kiadtam a parancsot, hogy megállni, 180 fok hátra, csak nem kéne belerohanni erősítés nélkül az ellenség karmába. Visszafordulunk félvágtában Sheriffék elé, akik már éppen érkezőben voltak, mivelhogy nem találták meg a lasszót. A félreértések elkerülése végett: Sheriff csak a létszám, s nem az ereje miatt kellett. Ősi hadicsel, hogy a nagyobb tömeg pánikot és reményvesztettséget szül, ezért vártuk be őket. Ismét fordulat, s immár két fővel többen vágtáztunk az ellenség felé, aki otthagyta nyomát a homokban. És ekkor Sandokán, ElBronco kormányzója egy bokor mögül rámhajított egy lasszót. A hurkot elegánsan elkaptam és ráhúztam a nyeregszarva. Az volt a tervem, hogy ElBronco City-ig vonszolom Sandokánt, majd a ranch udvarán a lasszóvégen lógó húscafatokra biccentek a rémült alkalmazottak előtt és azt mondom majd, hogy: - Itt a kormányzótok! Le vagytok igázva! Csomagoljátok Dzsingiszt, Dakotát és a ganéskocsit húzó új lovat (a frízt), különben úgy járhattok, mint a fejetek emitt e', a lasszó végén. Igen ám, csakhogy Sandokán elengedte a lasszó túlsó végét. Nem baj, mondok, elviszem magammal a lasszót. Engem ugyan nem érdekel ez az újhullámos hülyeség, de Sheriffet igen, majd eladom neki a lasszót jó pénzért. Csakhogy Szami Broncoval akkor éppen mögöttem vágtázott, s Bazzeg Bronco!-nak (copyright by Szami) nem igazán tetszett az a tekergődző valami (igazi westernló), úgyhogy lehajítottam a földre és otthagytam.
    Új dal komponálódott: "ElBroncoba két úton kell bemenni" - címmel. Merthogy mehettünk volna simán is, de Sheriff nem lenne Sheriff, ha az élet olyan szép és egyszerű lenne vele és mellette. Kitalálta, hogy a katlan felől közelítsünk, a katlanba pedig a meredélyen ereszkedjünk le. Mit ne mondjak. Nincs annál jobb, mint vágtában szlalomozni egy erdőben úgy, hogy mindössze egy nyakba akasztott madzaggal irányítod a lovat, bal oldalról pedig az egyik hétördög (Hamiskártyás), jobb oldalról pedig a másik hétördög (Véres Penge) kanyarodik rád. Ezt követően ereszkedtünk le a katlanba. Eszeveszett vállalkozás volt. Túl gyorsan mentünk. Sárkány a humuszos réteggel együtt csúszott lefele a hegyoldalon. Gondolkoztam azon, hogy vajh' mit vétettem én Isten ellen. Aztán ezzel felhagytam, mert se vége, se hossza nem látszott a listának, úgyhogy azon gondolkoztam inkább, hogy mit nem vétettem, mert ha van ilyen, és felemlegetem Istennek, akkor talán túlélem. De ilyen sem jutott eszembe, úgyhogy max. annyit tehettem, hogy megpróbáltam egyensúlyban tartani Sárkányt. Végül hiánytalanul belovagoltunk ElBronco Citybe.
    Nyah, megnéztük a frízt, oszt' akkor mi van? Nagy szám.
    [OFF ON: Nagy szám bizony, de ott és akkor száradjon le a két kezem ahol és amikor én ezt nyilvánosan is hangoztatni fogom. Szami megkergette egy picurit a körkarámban, hááát... Azt hittem soha nem ér vissza a földre. Azt hiszem a piaffe- és a passageautomatikája az gyárilag tökéletes, álom. OFF OFF.]
    Broncon ebédeltünk és szót váltottunk ezzel-azzal. Sandokán nagyon tud bicskát nyitogatni, s ez komoly. Úgy nyitogatja, hogy hozzá sem ér. Komolyan. Az én zsebemben legalábbis automatikusan kinyílt a bicska, amikor valami kúpos tetejű, üvegborítású úszómedencének és a hozzátartozó echte westernfogadónak a tervrajzát kiterítette az asztalra, azzal a dumával, hogy a szomszédtelken épül. sokáig nem értettem, hogy mi köze neki a szomszéd telkéhez, de komoly logikai lépéssorozatok után levezette, hogy hja, hát azt ő megvette, nem említette volna eddig? A bicskám elromlott. Nem csukódik tudniillik. Ez sok volt már.
    Broncon kb. két és fél, három órát töltöttünk el. Ezen időből Sheriff kb. két és fél, három órát a hülye lasszóját dobálta. Kerítésrúdra, vendégekre, ránk - mikor hova. Én még ekkora pancsert nem láttam az életben. Mondtam magamnak, hogy üdvrivalgásba török ki, ha elkapja az ide-oda sprintelő, rendkívül fürge és mozgékony kapusast, de végül nem kellett megerőltetnem vírusfertőzött hangszálaimat. Nem tud lasszózni (sem) és kész.
    A hazaút nagyon változatos volt. Hol Lebbencsre vártunk, hol pedig Lebbencsre vártunk, aki minduntalan elment vadászni. Meg kellett állapítanom, hogy Sheriff még káromkodni sem tud egy istenmáriásat. Ilyeneket mondott veszedelmes szigorúsággal: - A mindenségét, Lebbencs! - A kutyafáját a büdös kutyájának. Csak azért nem hangosan nevettem, mert a láz miatt már lélegezni sem volt kedvem. Néztem ki a fejemből, mint egy élőhalott, akit arra kárhoztattak, hogy az enyészet útját járja az idők végezetéig. Egy dologból tudtam, hogy nem vagyok elkárhozva. Mert akit örök kárhozatra ítélnek azzal, hogy sosem szállhat le a ló hátáról, azt nem Sárkányra ültetik a főkárhoztatók. Broncora.
    Végül rendben hazaértünk. Lenyergeltünk, cihelődtünk, aztán mindenki nekilátott a dolgának, azaz hazaporzott ezerrel. Mit ne mondjak, nekem már hiányzott az ágy nagyon. Nem láttam, nem hallottam a láztól, szó szerint szabályos hideglelésem volt. Kb. 130-cal jöttem hazafele, Szami szundikált mellettem, arra gondoltam, de jó lesz a meleg paplan alatt összebújni, de nem sikerült. Ahogy hazaértünk, menten elaludtam. Talány, hogy hogy került le a csizma a lábamról.