A magány magasiskolája

    Csütörtökön reggel arra ébredtem, hogy Szaminak hűlt helye. Kurjantottam egy csöppet, hogy "káááávééééét!".
    Semmi válasz.
    - Kááááávéééééééét!
    Semmi válasz.
    - KÁÁÁÁÁÁÁVÉÉÉÉÉÉT!
    - Kussolj már, te rohadt dög, aludni szeretnénk - jött a válasz a nyolcadik szomszédtól, aki hálósipkában, csíkos pizsamában, bojtos papuccsal a kezében jelent meg a teraszon, de a legdurvább az volt, hogy a hálósipkás, csíkos pizsamás, bojtos papucsos összképet egy élesre töltött winchester koronázta. Nahát. Ismételten meg kellett állapítanom (csütörtökön reggel fél hétkor), hogy az emberek mostanában nagyon ingerlékenyek. Megfogtam hát a macskát, és négy üres chilisbabos konzervdobozt kötöttem a farkára, majd útnak eresztettem az utcában. Hadd tanuljon becsületet minden ideges állampolgár, hogy a fene egye meg, ma már az is bűn, ha az ember a kedvesét szólítja? Hová, mivé lettünk? - kérdem én. Annyira elkeseredtem a világ durvaságán, hogy magamhoz öleltem kedvenc plüssállatkámat (egy aligátor - ez a kedvenc állatom, mert édes, aranyos, szép és kedves jószág, akárcsak én, de ennek dacára senki sem szereti, akárcsak engem, na mindegy) és visszaszunyókáltam egy kicsit, de addigra már forrongott az utca, emberek nekivörösödött képpel üvöltöttek, hogy kapja már el valaki azt a nyűves macskát a konzervdobozokkal együtt, skandallum, hogy hajnalok hajnalán ilyen lármára kell ébredniük. Mit mondjak? Nagyon a begyemben voltak. Gondoltam kiállok én is az erkélyre és szózatot intézek a néphez, amely valahogy így hangzott:
    "Tisztelt nemzettársaim, hölgyeim és uraim, dicső polgárai e hazának!
    Ne sipákoljatok itt ilyen eszeveszetten, az Isten áldjon meg benneteket mind a két kezével, mert nem tudok aludni! Másodsoron pediglen roppant kíváncsi lennék, hogy hajnali fél hét, hét óra között miért nem borotválkozással, mosakodással töltitek a drága időt, csaknem lopjátok a napot? Hát ki megy dolgozni, ha ti nem? Ki szüreteli a szőlőt, ki tanítja a gyerekeket, ki szippantja ki az emésztőgödröket, ha ti még alusztok, dicső véreim? Hát hova jut így az ország kéremszépen? Hova jut, kérdem én, polgártársak, hiszen rajtatok múlik a nemzet felemelkedése, az exportdinamika fokozása, az ipari kibocsátás volumene, a foglalkoztatás, hogy az államháztartási hiány lefaragásáról ne is beszéljek..." - ekkor közbeszakítottak.
    - Majd megfaraglak én, te suttyó paraszt! - hörgött a csíkospizsamás, s rögtön rámlőtt egy duflát, de szerencsére nem talált el, ekkor hátat fordítottam a hálátlan népeknek és becsuktam magam mögött az erkélyajtót. Ekkor villant az eszembe egy nagyon jó gondolat, amit menten közölnöm kellett a nemzettársakkal. Kinyitottam hát az erkélyajtót, két hirtelen sasszéval kikerültem az újabb két lövedéket, majd beleordítottam a polgártársak képébe, hogy: - Mostantól végérvényesen levettem rólatok a kezemet! - és mint egy sértett dizőz, eltűntem a színről.
    Mit volt mit tenni? Hiába tanakodtam, erőltettem az agyamat, semmiféle épkézláb gondolat nem jutott eszembe arra nézvést, hogy honnan lesz kávém, ha én nem csinálok magamnak. Felhívtam Szamit telefonon, de mondta nekem, hogy nyugodjak meg, nincsen semmi baj azon túl, hogy telefonon keresztül nem tud nekem kávét főzni, de azt is elmondta, hogy ne ordítsak, mert akkor sem fog hazajönni most Dunakesziről, ha cigánykereket, fittyet, vagy lecsót hányok is, mert nem tud, tudniillik egymaga van álló nap az összes lóval, csak nem képzelem, hogy szegénykék majd egyedül esznek, lefutószárazzák és -mozgatják magukat csak azért, mert nekem kávé kell?
    Úgy éreztem, Szami is elárult. Mit tehettem? Beültem az autóba és kimentem a lovakhoz. Démon éppen valamelyik csikót verte ezerrel, kérdem tőle, hogy egylovam, hát te is olyan magányos vagy, mint én? - Az vagyok - bólogatott Démon, majd püfölte tovább a csikót. - Ugye milyen rossz nekünk, árváknak - kérdeztem Démont, aki mondta, hogy bizony, nincs ennél rosszabb dolog a Földön, mint árvának lenni. Meg mondott még valamit, de nem értettem, lenyelte a szó végét, amikor kirúgott a Nagymamára páros lábbal. - Hát, édes egy csikóm, mi lesz velünk így? - Nem tudom. Nem tudom - mondta Démon és beleharapott Szüripán farába. - Legalább nekünk, elhagyottaknak össze kellene tartanunk, nem? - kérdeztem, mire azt mondta, hogy dehogynem! - Nekünk össze kell fognunk édes gazdám és harcba szállni a szeretetért, a türelemért, a toleranciáért! Ezt mondta Démon alló, esküszöm. Mondok neki erre, hogy figyejjé' mán, te ló! Szerintem ennek a harcnak az első mozzanata az lehetne, hogy fogjuk magunkat édes kettesben és szépen ellovagolunk a Jászteleki erdő irányába, megnézzük az őszt. Erre föl mit mondott Démon? Erreföl azt mondta, hogy ez esetben a harc első mozzanata az lehetne, hogy kapjam be, mert ő nem jön sehova, tök jól el van a többi ló közt a karámban. Mit mondjak erre? Fölment a cukrom rendesen. Elkaptam a lovat és belesziszegtem a képébe, hogy velem jössz te beste, mert szép a hajnal, szép az erdő, szép az ősz, úgyhogy elmegyünk kettecskén lovagolni.
    Na ezt nem mesélem el, hihetetlenül gyönyörű volt minden. A hideg miatt újra előkerült a chaps, a waxos kabát, a kalap, a laposüveg (Smirnoff vodkával). Épp szállt fel a harmat a Kedvenc Völgyben, mire odaértünk. Mondom Démonnak, hogy:
    - Ugye, milyen szép a táj?
    - Igen, nagyon szép!
    - Ugye mennyire megtelik a ló és az ember szíve gyönyörűséggel?
    - Igen, megtelik, csudaszép.
    - Ugye, milyen csalogató a láthatár a Börzsöny gerince felé?
    - Hihetetlenül csalogató.
    - Ugye, hogy ló, ember csak suhanna, vágtatna bele a horizontba?
    - Francokat! Haggyá' békibe!
    Sokszor nem értem ezt a lovat, komolyan mondom. De ennek ellenére sikerült beugratnom jobb lábra, ami nála nagy szó. Azért, mert igen utángyújtásos, nehezen ugrik be vágtába, jobb lábra meg aztán pláne kiváltképp nehezen. Szóval mentünk. És lássatok csudát! Megjött Démon ló kedve! Mondok magamnak, hogy mi még soha nem vágtáztunk gyorsan (nem szabad ti., nehogy hozzászokjon), biztos lenne hozzá kedve, egy kis nyújtózáshoz, hát hagytam, rongyoljon bele a harmatpárás, napsugaras reggelbe. És belerongyolt. Fénysebességgel. Ez roppant jó dolog ám! Egyedül a világ végén, a napfelkeltében, a harmatillatban. Szinte harapni lehetett a friss levegőt. Haraptam is belőle néhány falatot reggelire, majd leöntöttem Smirnoffal Isten dicsőségére, mert az élet szép!
    Nem tudom mikorra értünk haza. Eredetileg azt terveztem, hogy az összes lovat sorra veszem, s semmi más feladat nem lesz aznapra, minthogy lejárjuk a tájat egyenként, mireföl az történt, hogy ötórára bejelentkezett egy futószáras kislány, mondtam is neki, hogy... Már nem emlékszem mit mondtam. Aztán utánra rögtön bejelentkezett egy másik kedves kezdő, aki még nem lovagolt nálunk sosem. Eh - mondok magamban, így múlik el a világ dicsősége, neki kellett állnom kitalálni az aznapi tanmenetet. Ki is találtam! A lovasok aznapi penzuma nem lesz más, mint megtanulni és elénekelni lóhátról a: "Hej, de jól beb...szott minekünk a szenkúti búcsú!" kezdetű népdalt, amely újabban nekem a kedvenceim közé avanzsált. Mireföl mi lett? Az lett, hogy olyan migrénes rohamot kaptam, hogy a fájdalomtól már hányingerem lett. Szami sehol. Lovasok egyre többen. Huh, csak éljem túl ezt a napot! - mondtam magamnak, és tettem a dolgom. Két lovassal végeztem, épp leszállóágban volt az utolsó, már éppen elérte egyik lába a földet, amikor betoppant Szami, hogy hej, jó napot, te angyallélek [ezt nekem mondta! - a szerző megj.], mi újság, mi újság. Ekkor elbőgtem magam, hogy nagyon fáj a fejem. Sebaj, mondta Szami, ülj le, én majd megetetem a lovakat. Több sem kellett, el is múlt a migrénem abban a pillanatban, leültem, karbaöltöttem a kezem és elégedetten néztem végig, amint Szami etet, itat... Csak akkor görbítettem mindig hirtelen sírósra a számat, amikor felémpislogott, hogy lássa, mennyire szenvedek.
    Tényleg! Mit akartam most elmesélni? Ja, nem többet, minthogy tegnap hihetetlenül jót lovagoltam Démonnal kettesben a Jászteleki-erdő irányába, a harmatban, a reggelben. Soha rosszabbat!