Meddő idő

    Várom a havat. Nincs bajom a rozsdaszínre aszott erdővel, szép. Szép. Valahogy mégis üres minden. Úgy vagyok, mint akinek hitelezői kiürítették a lakását, s a meghitt otthoni miliőt felváltotta a négy üres fal rideg és metsző némasága. Valahova eltűnt mindenem és mindenkim. Tegnap még megvoltak a könyvespolcaim, a tűzhelyem, a csecsebecséim: tizenkét, tizenhárom évvel ezelőtt megváltott, de fel nem használt vonatjegy, jegyzetlapok, széttaposott tornacipő, a korondi bögrék, a cserge az ágyon - nézem a tájat és nem látok semmit. Nincs bennem semmi. Se fagy, sem hév - semmi. Furcsa állapot. Már reggel az estét várom. A paplan alatt átmelegszem egy kicsikét, a paplannak (legalább) otthonillata van. Olvasni is odakucorodom, a paplanra. Valamelyik este Karácsony Benő (1888-1944) Dinnyebefőtt című novelláját olvastam. Megnevettetett. Hangosan fölolvastam Szaminak is. Fuldokoltunk a nevetéstől. Ez jó. Mert mégiscsak van valami, vannak valamik, ami/amik segítenek átvészelni az ilyen üres, meddő időszakot. Filmekkel is próbálkozom, persze. Tegnap este a Száll a kakukk fészkére című filmet néztük meg, én nosztalgiáztam, Szami csak a regényt olvasta, irigyeltem is amiatt, hogy kíváncsi volt, lehetett a filmre. Erről eszembe jutott, hogy ritka, amikor jó könyvből jó filmet készítenek. A Száll a kakukk... ilyen, s még ilyen talán Bódy Gábor Psziché című filmje. Gondolkodom, hogy a Virágot Algernonnak filmesített változatáról mi volt a véleményem, de már nem emlékszem a filmre. A regényre sem tulajdonképpen. Az Éjjeli menedékhelyet egy provinciális, tökmaghéj-szőnyeges moziban láttam, oroszok filmesítették, az is jó volt tulajdonképpen. Most, hogy így sorolom, jut eszembe, hogy a Dr. Jekyll... is tetszett. Borongós hangulatomban már majdnem arra a megállapításra jutottam, hogy jó könyvből eleddig nem készült jó film, de ez nem igaz.
    A karámban naphosszat a pocsolyákban tocsognak a lovak. Hétfőn velük voltam álló nap, tegnap, kedden nem tehettem, mert ügyes-bajos, inkább bajos dolgaim Pestre szólítottak. Nyolckor már terített asztal mellett ültem egy cég elnökével. Herendi porcelánra tálaltak. Szendvicseket és croissant-t. Kaviár, camambert sajt dióbéllel, lazac: árakról, a világpiac és Magyarország energiaellátásának helyzetéről, ukránokról, oroszokról volt szó. A tekintetem üres lehetett. Igyekeztem némi érdeklődést tanúsítani, de két óra tárgyalás után már erősen lankadt a figyelmem, s attól tartok, hogy végül képtelen voltam már leplezni ellenszenvemet. Nem a személlyel és a hellyel volt bajom, hanem a helyzettel. Arra gondoltam, hogy glédában szállíthatnák nekem az ilyen, s az ehhez hasonló szendvicseket, nem cserélném el egy tenyérnyi húsos szalonnáért. Narancslevet ittam inkább, mint teát.
    Előző nap, hétfőn fröccsöztem kint az istállónál, fehér borom volt, már nem emlékszem, hogy milyen, enyhén fűszeres, félédes lehetett, Démon bele is nyalintott a bögrémbe, ízlett neki. Én is bokáig álltam a sárban, a lovak körém sereglettek, először Donna kíváncsiskodott bele a bögrébe, de hamar odébb is állt, őt nem csigázta fel a fröccs illata. Démont igen. Nem is tágított mellőlem, emiatt a többiek nem mertek odakotnyeleskedni. Pedig tudom, hogy Tulipán él-hal a borért. A sört is szereti. Tulajdonképpen Tulipán mindent szeret, olyan mint a csecsemők: mindent megnyal, megízlel, megrág... A sáros csizmám és nadrágom, a kigombolt, lógó és rojtossá feslett ingem, a koszos waxos kabátom járt az eszemben, az átizzadt pólóm, hiszen kitakarítottam a zabost, átzsákoltam a kukoricát, mert az egerek az összes zsákot megrágták, árpát, korpát cipeltem, a korpa finom pora beletapadt a verítékembe, viszketett tőle az arcom. Az itató körüli dagonya, sár, majdnem lecuppantotta a csizmákat a lábamról, s most itt ülök, a csipkés abroszos tálalóban vasalt arccal, frissen borotválkozva - dicsértem az eszemet amiért előző este szent elhatározást tettem, hogy nem húzok magamra öltönyt. Legalább amiatt nem kellett fanyalognom. Igaz, régi ismerőssel találkoztam, megengedhettem magamnak ezt a kis csorbát.
    Egytől az ügyvédnőnek kellett feljegyzést írnom, bizonyítékokat kartotékolnom egy sajtóper miatt. Mondta, hogy mikorra szól az idézés, de elfelejtettem, ha nem muszáj, nem szoktam elmenni a tárgyalásokra, hiába, hogy miattam fogják perbe a kiadót is. Márpedig tárgyalásra járni nem kötelező - voltaképpen ez is vigasztalhatna, mert mi lenne, ha részt kellene venni? Időpont és helyszínegyeztetés, rohanás a bíróságra, közelharc a főváros forgatagában úton, vagy tömegközlekedési eszközön, ez teljesen mindegy. Nem kell részt venni a tárgyaláson. Hurrá! Voltaképpen úgy is értékelhetném, hogy a szerencse fia vagyok.
    Hétfőn lovaztam utoljára. Tulajdonképpen nem is lovaztam volna, ha nem jelentkezik be három, eleddig általam ismeretlen vendég. Korareggel Nagymarosra mentem, a komphoz vittem Szami unokahúgát, Lucát, akiért odajött érte Esztergomból az édesanyja. Nyálkás, taknyos idő volt a folyóparton. Már a Duna felénél járt a komp, s még csak a körvonalát sem láttuk. A köd ellepett mindent. A komp földi kiszolgálószemélyzete, a jegyárus és a beszállásirányító szakember gyapjúsapka alá rejtette fülét, ez utóbbi cidrizve rejtette két öklét hatalmas, kék-fehér overallja zsebébe. Ez tipikusan az az idő, amikor az ember orra hegyén megjelenik egy könnycseppnyi takony. Félve tapogattam ki a zsebemet, van-e nálam zsebkendő.
    Nem volt. Kellemetlen forróság öntött el. Hülye lépés volt. Mert bár eddig tökéletesen szelelt az orrom, most, hogy kiderült, nincs nálam zsebkendő, biztosan nekiered. És nagyon kellemetlen lesz. Az ilyen csöppeket tudniillik nem lehet egyetlen, feltűnés nélkül végrehajtani próbált szippantással eltüntetni. Makacsok. Nem lehet őket lerázni sem. Vagy ha mégis, azonmód újratermelődnek. Mintha az ember arra lenne predesztinálva, hogy az ősz derekán, a Duna melletti hűs, nyálkás reggelben takonycsöppel az orrán létezzen. Mintha velejárója lenne az embernek az a picurka, orrhegyen himbálódzó, áttetsző gömb. A beszállásirányító szakember is hiába szipogott. Hacsak nem vetemedik valami radikális megoldásra, teszem azt, ha nem viszi harcba a mandzsettáját, nem fog dűlőre jutni! Kajánul figyeltem - volna, ha nem ejt rabul az a rettegés, hogy pillanatokon belül sorstársa leszek a beszállásirányító szakembernek. És sehol egy trafik! Luca ujjongott, hogy már hallja a kompot, valóban, már kivehető volt a sokezer köbcentis dieselmotor dohogása a folyó felől, de látni még nem láttunk semmit. Eldöntöttem: ha támadnak a csöppek, nem habozok. Ingujjal felitatom mindegyiket. Addig itatok, amíg kiapad a forrás. Mákom volt. Már visszafelé tartott a komp Visegrádra, már rég az autóban ültem, mire föleszmélt a csepp. Elkéstél, barátom! - és kárörvendően vigyorogtam a visszapillantó tükörben.
    Ezt követően pakolásztam kint a tanyán. Az Amigótól ajándékba kapott két tábori ágy még mindig ugyanúgy van, ahogy lepakoltam. A Sanyika lagzijára transzportált tábori felszerelésünk még mindig ugyanúgy van, ahogy lepakoltuk. Mintha aknatámadás érte volna a hálókörletet. Eh, nem volt erőm nekilátni a rendrakásnak. Különben is: negyven zsák kukoricát várunk, mindennapos várakozásban vagyunk a kukoricát illetően, annak kellett megágyazni. A maradékot átzsákoltam ép zsákokba, a zabost kisepertem, s egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy fölmosom klórmésszel a helyiséget, de felhagytam ezzel a próbálkozással, majd tavasszal alaposan kimeszelünk mindent. Falat, padlót, plafont.
    A zabos végeztével ténferegtem az udvaron, a karámban. Ragyogóan sütött a nap, körös-körül sárgállt, barnállt a Börzsöny, Királyrét irányában a felhők ráültek a hegygerincre, vakítóan fehérlettek. A lovak fülhegyig sárosak. Idomtalan, mély pocsolyák és már-már mocsár a kiskarámban. Törpe az egyik pocsolyából ivott, holott ott volt előttük a tiszta ivóvíz. Később, amint melegebben tűzött a nap, Törpe meg is fürdött a pocsolyában. Nagyanyó is beleivott az egyik tócsába. A fene sem érti ezeket. Démont kikaptam a csapatból, lepucoltam és felnyergeltem. Elindultam vele a reptérre, mozgassa meg elgémberedett tagjait. Borzasztó illetlenül viselkedett. Illetve viselkedni viselkedett, de miket mondott! Egy jobb érzésű kocsis is belepirult volna. Szidta az anyámat és duzzogott. Démon tud duzzogni. Ha nem tetszik neki valami, akkor duzzog. Ha a duzzogással nem megy sokra, akkor szórakoztatja magát. Ennek általában valaki más issza meg a levét. Démon például nem igazán szeret körbe-körbe vánszorogni futószáron. Ha vezetem, egy idő után a csuklómat csipkedi. Most is, ahogy a vendégeket lovagoltattam, mellette haladtam, mire befalta a waxos kabátom szélét, s azt, a szájában tartva járt körbe-körbe. Amikor ezt megunta, a csuklómat kezdte el harapdálni és egyre nyűgösebb lett. Mondtam neki, hogy tulajdonképpen számomra sem ez a körözés jelenti az élvezet tetőfokát, mégsem harapdálom a bokáját, hanem teszem a dolgom, tegye ő is! Démon nagy jellem. Nem tette. És gondoskodott a saját hangulatáról, ami egyre fokozottabbá vált. Ráültem egy picit, hogy nyughasson. Nem volt egy rossz mozdulata sem, de szemmel láthatóan igyekezett találni bármit, amitől megijedhet. Éreztem, hogy csak az alkalmas pillanatot keresi, hogy összerezzenhessen. Alattam sem igazán higgadt le, szaladhatnékja volt, ezt viszont nem engedtem meg neki, két ok miatt: rendkívül ázott, csúszós volt a talaj a több napig tartó esőzés miatt, ugyanakkor pedig a doki kisfia, Andris lovagolni akart, úgyhogy magam elé kaptam a nyeregbe. Gyerekkel a fedélzeten pedig nem rohanunk. Úgyhogy Démonnak be kellett érne a járóiskolával, amit magam terveztem és legóztam össze akácrönkökből. A helyzet viszont az, hogy Démont a járóiskola sem köti le. Az első alkalommal sikerrel abszolvált minden rudat, a szeme sem rebbent, mi több: olyan unottan baktatott, fordult és tolatott, hogy az én kedvemet is elvette az élettől, pedig majdnem repestem az örömtől, hogy milyen ügyes ez a ló. Ez nyáron volt, de mondanom sem kell, hogy azóta sem kedvelte meg igazán a járóiskolát. Untatja. Démont egy dolog nem untatja: a terep. Arra bármikor kapható, hogy a nyakunkba vegyük a világot, de hogy az istálló területén belül bármit is élvezettel megcsinált volna (a szokásos bunyón kívül), olyan nincs.
    Üresség ide vagy oda, oldotta a hangulatomat kissé a lóval való foglalatosság. Túlzás lenne azt állítani, hogy szívesen lovaztam, vagy hogy szívesen elindultam volna egy kisebb terepre, de ez a két, két és fél órás foglalkozás adott valamiféle tartalmat az életnek.
    Jó időt mond a tévé. Ám mégis, várom a havat. Várom, mert szépnek szép az erdő, való igaz, de ez a szépség, érzem, olyan illanékony, mint egy futó gondolat. Tulajdonképpen az lehet a gondom, hogy merő dacból nem aklimatizálódom az őszhöz, mert mire sikerülne ez a roppant bonyolult művelet, már el is illan. Éppen ezért várom a havat. Jöjjön elő a farbával az ősz, mármint hogy voltaképpen a telet vezeti elő, semmi másért nincs itt, mint azért, hogy egycsapásra elmúljon, átadva a helyét a télnek. Tudom, hogy ez a még csak nem is nyugtalanító apátiámat az első komolyabb hótömeg eltemeti és elfeledteti jövő ilyenkorig. A tavasszal, a nyárral és a téllel tulajdonképpen nincsen semmi bajom. De ez az effemer természetű őszutó kikészít. Eldöntöttem, ha megy, biz' Isten utánahajítok egy-két keményre gyúrt hógolyót.