Mély

    Vannak felszínes hétvégék, kedves, de mégis felszínes vendégekkel. Én jól érzem magam olyankor is. Meg is feledkezem róla, hogy létezik másmilyen. Aztán egyszercsak eljön:
    Pénteken az íjász barátaink látogattak meg minket. Beszélgetni jöttek és meghívtak az esti koncertjükre. Régi lószerszámokról esett szó, majd a honfoglalóink történeteit hallgattuk kerek szemekkel. Egyszerű falusi emberek ők, mégis hatalmas érdeklődéssel vetették bele magukat ebbe a témába. Jó volt hallgatni.
    Utánuk Barbi érkezett. Sokat emlegettük már őt, tudom. Ő az a lovasunk, akivel soha semmilyen problémánk nincsen. Elindultunk a hegyek felé hármasban. Kölyök Démonnal, Barbi Törpén, én pedig Donnával. Este hét óra felé járhatott, de a nap még mindig forrón perzselt. Sorban dobáltuk le a pólóinkat és kötöztük a nyereg mögé. A kirándulók már három füligvigyor, vágtázó, bikinis csajt láthattak. Jobb reklám volt, mint bármelyik hirdetés. Nem igazán foglalkoztunk semmivel, csak mertük jól érezni magunkat. A naplemente a Jászteleki rét szélén ért minket. Összenéztünk és szavak nélkül ugrattuk vágtába a lovainkat, így köszöntünk el a Börzsöny mögé húzódó Naptól. Igyekeztünk lenyergelni és rendbetenni a lovakat, hiszen az íjászok koncertje még várt ránk.
    Szombaton reggel az első lovasomat vártam. A kánikula miatt kora reggelre, vagy késő estére hívtam az embereket. Porfelhő és Kölyök még otthon aludtak. Nehéz hetük volt, nem akartam riadót fújni hajnalban. Na, meg is érkezett a kocsi, de nem a lovasom volt, hanem Kriszti és Laci. Az első öröm után leültek az istálló elé és megvárták, amíg végzek a lovassal. (Mellesleg Őz húga volt az, aki őstehetségnek bizonyult.)
    Krisztiékkel hazamentünk kávézni, na meg felrebbenteni a családom másik felét. Átbeszélgettük a fél napot. Annyira kedves ez a család nekem, hogy próbáltam volna kétmarokra szorítani a perceket, hogy ne rohanjanak annyira.
    A délutánt a bánki tóparton töltöttük. Volt aki ruhástól, törölközőstől ugrott a vízbe, mások csak a parton hűsöltek.
    A lovakhoz visszaérve a fiúk nekiálltak vacsorát főzni, a lányok pedig nyergeltek. Már akkor éreztem, hogy ez az este Krisztié lesz. Próbáltam egy-két tanácsot adni Törpéhez, de teljesen felesleges volt. A kis telivér csoda volt. Ló és lovasa tökéletes összhangban közeledett a Börzsönyhöz. Ilyet csak az ért meg, aki már átélte. A fél szemem végig rajtuk volt. Szerettem volna, ha tényleg örömmé teszi a telivérünk ezt az utat Krisztinek, hiszen nemrég veszítette el a lovát.
    A naplemente elbújt a felhők mögé, pedig legszívesebben azt is Krisztinek ajándékoztam volna. Törpét ilyennek még nem láttam. Általában elengedi fülét-farkát és a legnagyobb nyugalommal baktat át mindenhol. Nincs is ezzel gond, inkább nyugodt legyen, mint szórja a kezdő lovasainkat. Most egyfolytában Krisztit figyelte, a legapróbb jelre is azonnal reagált. Miután bemelegedett, olyan támaszkodásban ment végig, amilyet még nem láttam tőle. Tökéletesen elengedett volt. Lengett a háta, maga alá lépett és tarkón át ment. Nagyon könnyed látványt nyújtottak.
    Az első vágtaszakaszhoz értünk. Beálltam leghátra mikor Kölyök jelt adott és beemelte Démont. Törpe követte. Egyenesen a hegy felé tartottunk. Mikor Kölyök egy éles kanyarnál lassított, kitört belőlem a nevetés. Láttam, hogy Törpe hihetetlenül jól ment. Könnyedén, egyensúlyban. El is kezdtem csacsogni, hogy mennyire örülök, meg meséltem, hogy nem volt ám ez mindig így, mert Törpe... stb... stb...
    Semmi válasz. Melléjük ügettem, hogy minden rendben van-e és láttam, hogy Krisztinek patakokban folynak a könnyei.
    Én állat! Én normálatlan!
    Csak mondtam és mondtam, nem vettem észre, hogy ez a lány valami olyasmit élt meg, ami Mirzára emlékeztette. Annyi minden volt azokban a percekben. Elhittem, hogy velünk vannak az égiek, mert a Nap felküldte nekünk az utolsó sugarait a hegy mögül és valószínűtlenül narancsszínűre festette a felhők szélét. Elfogytak a szavak. Kölyök is mellénk fordult, így sétáltunk hármasban egymás mellett közrefogva Krisztit. Nehéz volt visszanyelni a gombócot.
    Az út hátralévő részén bejártuk a környék legszebb részeit. Törpe nem engedett a támaszkodásból. Tökéletes volt az összhang.
A párjaink vacsorával vártak, a gitárszót hajnalig kísérte az ének.
    Reggel korán búcsúztunk. Sajnáltam, hogy véget ér ez a hétvége, de tudom, hogy a szombat este örök lesz. Ezt már senki nem veheti el tőlünk.
    Most pedig, ha ezt megírtam, kimegyek a tanyára és homlokoncsókolom azt a lovat, mert büszke vagyok rá. Büszke vagyok rá, hogy tudott ilyen lenni.