Ménes- és gondolatterelés

    Ez így - mondjuk - enyhe túlzás. Tárgyszerűbben arról lenne szó, hogy három ló, az ebadta Tulipán és a két csikó, Kata és Vezér télakoltak, az istálló zordon miliőjét fölcserélték a néhai harckocsi lőtér - nem kevésbé sivár - klímájára, ami magyarán annyit tesz, hogy megszöktek legelni. Már rég leszoktam arról, hogy gyanútlanul közelítsek az istállóhoz, mert újabban mindig előáll valami rendkívüli helyzet, kezdve attól, hogy elfagy a víz eladdig, hogy egy-két (esetenként három-négy) ló megszökik. Ennek folyományaként mindig a kellő óvatossággal közelítek a tanyához. Így tettem a jómultkorjában is, amikor valahol az Alsó-erdő nyugati, és a Jászteleki-erdő keleti mezsgyéjén megpillantottam valami szerfelett gyanús, fehér foltot. Első látszatra olybá tűnt, mintha egy paplanernyő terült volna el a dérlepte tájon, ám nem hiányzott sok a felismeréshez, hogy rájöjjek: Tulipán cimboránk télakolt a lehető legtávolabb az istállótól.
    Rögtön feléjük kanyarodtam azzal a szándékkal, hogy autóval hazaterelem őket. Igen ám, csakhogy az út - a lovaktól nagyjából ötszáz méternyire - véget ért. Az aknák, a gránátok, a harckocsilövegek viszont olyan mély és gyógyíthatatlan sebeket ejtettek a tájon, hogy út híján még egy terepjáró sem képes végighaladni rajta. Mit volt mit tennem? Fölmásztam egy dombocska (bukkanó) tetejére a távcsővel, becserkésztem a látómezőbe Tulipán fejét, és torkomszakadtából elüvöltöttem magam, hogy: - Mög.... a te jó édes, ..., potrohos, ..., sunnyadvány, ... anyukádot, tolod ide azt a ..., pókhálós, ..., ötven köbcentis, ... fejedet?
    No mi történt? Lássatok csudát: Tulipán fölnézett. Hadonásztam felé, hogy lucskosra verlek, te szemérmetlen, katlanbajszú, ormótlan féreg, azonnal gyere ide, mert a hasadra varrom a füledet!
    No mi történt? Lássatok csudát: Tulipán visszahajolt a földre. Evett tovább.
    Akkor és ott szó szerint valami olyasmit mondtam, hogy jó Sancho bátyánk bokáig pirult volna szégyenében, ha hallja, de hát nem hallotta, úgyhogy a feledés jótékony homályába vész minden, pusztába kiáltott szavam.
    Aznapra kifejezetten pionírfeladatot szabtam magamnak és Démonnak. Mivel tönkretették az egyetlen kijáratunkat az Alsó-erdő felé, új utak után voltunk hivatottak nézni. Démon, amikor megtudta, hogy mire készülök, közölte, hogy ő már - engedelmemmel - nézett új utak után, ilyenek nincsenek, hagyjam békén. Erre mondtam neki, hogy azt majd én eldöntöm, meg különben is, előbb haza kell terelni a csikókat és Tulipántot, akik már-már veszélyes távolságra voltak az istállótól. Nem tudom, hogy lovak esetében ez a veszélyes táv pontosan hány kilométert jelent, gyanítom, legalább harmincat, de kénytelen voltam Démonnak túldramatizálni a helyzetet, hogy jobb belátásra bírjam az indulás tekintetében. Végül abba maradtunk, hogy nyergeljem, induljunk, csak hagyjam a rizsát, mert kár a gőzért.
    - Megyünk a többiekért, a három szakadárért! - adtam ki a parancsot és neki is vágtunk a lőtéren átlósan keresztbe arra, amerre az Alsó-erdő nyugati, a Jászteleki-erdő keleti csücskét sejtettem. Valahol a távolban föl is rémlett a három vánnyadék sziluettje. A látvány ismételten hanghatást váltott ki belőlem: - Tulipán, te tetű! Ha elkaplak, szilikről-szalakra szaggatlak, de úgy, hogy még kávézaccból sem idézi fel az utókor, hogy milyen lehettél valaha, mielőtt pozdorjába zúztalak.
    Irtó mérges voltam. Volt vagy mínusz tíz fok kint, nekünk Démonnal dolgunk lett volna - merőben más irányba -, de nem mehettünk dolgunkra, mert be kellett cserkészni a szakadárokat. No de alighogy meghallották a hangomat, izibe odavágtáztak. Tulipán nem jött ugyan közel, mert fél Démontól, mint tömjénárus az ördögtől (aki tudja, hogy nem használ ördög ellen a tömjén, mert az csak duma), de a két csikó körbeugrált nagy boldogan, hogy jééé, ezeket ismerjük valahonnan. Persze, hogy ismertek - mondtam Vezérnek -, hiszen ez itt az anyád! Én meg az apád vagyok. Na jó, hát azért nem úgy konkréten, csak úgy képletesen értettem - korrigáltam a csikók meg Tulipán rendkívül kérdőjeles tekintetére. Majd ezek után Démonnal jól megkergettük az istálló felé a renitenseket, még a maradékszárat is megforgattam, hogy hatásosabb legyen a tolóerő, amivel elpateroltuk magunktól az ovit. Nem akartam ugyanis, hogy velünk jöjjenek a felfedező útra, mert a lőtér tele van rozsdás fémhulladékokkal, szétkorhadt, lőszeresládákkal, és nem utolsó sorban betonozott lövészárkokkal. Kinek hiányzott, hogy valamelyik csikó vasba lépjen, vagy Tulipán beleessen egy harckocsik tömegére hangolt betonteknőbe? Csikóvarratásra sincs pénzem, meg arra sem, újrabetonoztassak egy lövészárkot, amit Tulipán tönkretett. Szóval az óvoda nagy lendülettel elnyargalt hazairányba. Utánuk ordítottam még, hogy eszükbe ne jusson mögénk lopakodni, mert taknyán tenyerelem őket, de erre nem mondtak semmit.
    Démonnal tehát új utakra tértünk. Kérdeztem tőle, hogy fél-e, mondta, hogy fél a fene, ezt közvetlenül az előtt mondta, hogy egy, a lőtéren felejtett hűtőszekrény-karosszéria mellett megtorpant. Akkor jó, mondtam és haladtunk tovább.
    Ónszürke volt minden. Inkább ólomszürke. Vagy ez mindegy? Fagy volt. Cakkosra fagyott a fülem. Az ég felettünk mint egy hatalmas, amorf ólomtömb. Vagy óntömb. A föld alattunk szintén. Deres volt minden, de ez a dér valahogy szürke volt. A szél a bordánkig hatolt. Az erdő zúgott. És az is szürke volt. Ja, meg a szél is szürke volt. Meg Tulipán is szürke, de ez most nem érdekes. Szürkére fagyott kezem-lábam.
    És akkor elmerengtem emlékeim óceánján ringva, felidézve a szülői házat, a szegénysor feletti temetőt, ahol megannyi szegény paraszt között nyugszik sok rokonom (Fanny néném amúgy ritka nagy paraszt volt, kaptárba temetkezett végül. Vagy kriptába?) Nem éreztem sem hideget, sem fájdalmat sem félelmet. Végestelen végig csak az járt a fejemben, hogy honnan jöttem és hova tartok. Hogy honnan indultam és merre a célom? Az istálló felől tartottam nyugatnak, délnyugatnak, amerre Diósjenőt sejtettem. Ez ritka gyorsan eszembe jutott memóriám végeláthatatlan óceánján, úgyhogy éppen más gondolatok felé irányítottam elmém katamaránját, amikor azt hittem behugyelok (by Sancho) az ijedelemtől.
    A bokrokból két zöld rém toppant elém. Majd szívinfarktust kaptam, annyira megijedtem. Mert Démon is szeret ám verekedni, mondom neki, hogy pampula, le ne edd a vadászbácsik fülét nagy ijedtetbe', lelkem! Oszt' a vadászoknak is odaköszöntem illedelmesen, ahogyan még a szülői házban neveltek, hogy: - Mi a'? - Semmi - mondták, majd e rendkívül körmönfont és igen magas ívű interdiszciplináció nyomán szóba elegyedtünk.
    - Honnan gyösz, gyerek?
    - Arrúl, e'! - böktem egész jobb alkarommal a bal vállam mögé, majd amikor visszalendülőben volt a jobb alkarom - ha már arra járt -, az orromhoz irányítottam, törlés végett. Ebből a vadászok láthatták, hogy nem vagyok puruttya gyerök, helyén van a szívem és az eszem, amit az is híven tükrözött, hogy a vadászok tökkel rogyásig megrakott platós autóját látván, megkérdeztem serényen, hogy: - Tököt hoztak, keeendéééék? Az e-t és az é-t marha ügyesen meg tudom ám srófolni, Gyergyóremetén tanultam (Hargita megye). - Azt há'! - mondták komáék, majd egy jót beszélgettünk. Kiderült ám az egyikükről, hogy jóféle lovasember.
    Mesélte, hogy volt egy félarab ménje, na, az ecsém, az úgy ment, mint a parittya! Igaz, pálcát használt hozzá, igaz, ami igaz, de annak (mármint a lónak - a szerző megj.) aztán volt húzása. Egyszercsak mélyen a szemembe nézett a zöld ember és ekkor én éreztem, hogy majdhogynem fiává fogad. Végtére is, egy vérből valók vagyunk itt az erdő közepin, vagy mi a szentjánoskenyér? Elárul nekem egy nagy titkot - mondta olyan hangsúllyal, hogy óhatatlanul körülnéztem, rajtunk kívül nehogy más meghallja, mert akkor vége lesz a világnak. Igaz, hogy pálcát használt a ménhez (azért mén, hogy mutasson is valamit, ha már rája ül - a szerző kieg.), de nem akárhogyan használta azt a pálcát, kérem alássan! Mert úgy használta, hogy leszedte a drótcsapóról a vászonborítyástot, s a puszta dróttal úgy csapott a mén véknyára, hogy a dróttal megrittyencse a ló tökejit. Ez vót a nagy titok, amitől úgy ment a betyár anyja úristenit, mint a szélparipa!
    Ezt rakd össze, koma! - mondikáltam magamban, aztán kinyögtem, hogy hű, de cudar és istenes fortély ez, hogy ez eddig nekem eszembe sem jutott! Végül, mentséget keresvén, kiböktem, hogy hát a magamfajta egyszeri halandó, hogyishíjják: szóval én kancákat lovagolok többnyire. Mireföl megkaptunk egy maliciózus bólintást, hogy hát az is valami?
    Démon legelt. Ismét elárult egy fortélyt a nagy titkokat tudó lovasember. Ne hagyjam sose legelni a lovat, ha a hátán ülök. Neki volt egy lova, amelyik fogatban feszt evett volna, ha tehette, de egyszer, amikor tehette, hátulról odaóvakodott a fejéhez és akkorát rúgott bele, hogy a lónak eszébe nem jutott még egyszer befogott állapottyában legelni.
    Hát így állunk. Mondtam az embernek, hogy mi a magunk részéről nem igazán ütjük a lovakat. Egy év alatt ha három pofon elcsattant a hét lovunkon, akkor talán túlzásba bocsátkozom. Vettem egy nagy levegőt és kibögtem: mi suttogjuk a lovakat. (Úgy undorodom ettől a kifejezéstől, hogy ihaj, de az egyszerűség kedvéért muszáj volt ehhez folyamodnom.) Legnagyobb ámulatomra bölcsen bólintott a zöld ember és közölte, hogy erről olvasott. Megkérdezte, hogy van ennek eredménye? Leszálltam a már igen hevesen toporgó Démonról és elindultam. Démon szó nélkül követett. Minden irányba tettem pár lépést, Démon követett. Majd megállt mögöttem és onnan értékelte a történéseket. Mondta a zöld ember, hogy neki van egy lipp félvére, két éves, ha gondolom ugorjak el hozzájuk, van karám is, és "suttogjam meg".
    Mondtam neki erre, hogy én ehhez nem értek, örülök, ha a mieink nem szórják le a lovasokat magukról, meg megállnak, ha kell, de mondta, hogy egyet se búsuljak emiatt, aztán végül abban maradtunk, hogy majd valamikor jól ellátogatok hozzájuk. (.kogof meN)
    Hát itt tartunk tulajdonképpen. Illedelmesen elköszöntünk egymástól, ők ledobálták a tököt az autóról (a magaslestől maximum ötven méterre), mi pedig Démonnal elindultunk hazafele.
    Nem sokat beszélgettünk. Néztünk ki a fejünkből, mint a hülyék. Mondom Démonnak, hogy nehogy szívére vegye a hallottakat, mert a kancák is mutatnak annyit, mint a mének, csak ők másképp mutatnak, meg különben is és egyáltalán, de eléggé lezsibbadt Démon, alig bírtam lelket verni belé. Leszerszámoztam, s minthogy a fagy miatt nem lehet kárt tenni a reptérben, szabadjára engedtem, menjél legelni - mondtam neki. De nem ment. Ott álldogált mellettem, olyan hihetetlenül bamba fejjel, ilyet csak ő tud vágni, amikor nem érti a világ legegyszerűbb dolgait.