A munka dandárja

    Szombaton nem érkezett meg az a harminc gyerek, akit a hét elejétől fogva epedve vártam, minthogy nincs is szebb, mint harminc eleven gyerkőcöt felügyelni egy istálló területén - egyedül, merthogy Szami az országos ballagási ünnepségek örve alatt lelépett Vácra. Szóval ott tartottam, hogy a szombatot munkára fordíthattam. És ekkor megfigyeltem bizonyos tevékenységek bizonyos rejtelmeit, egynémely rejtelemben fülig elmerültem, ilyen rejtelem volt például a diszperziós falfesték is, na erről mesélek, kevés ilyen trükkös dolgot láttam, mint a diszperziós falfesték.

Festőnek lenni jó

    Amikor A lovarda működtetésének ábécéje című könyvemet írom, a következő mondattal kezdem majd ismeretterjesztő gyakorlati kézikönyvemet: A jó lovarda működtetéséhez elengedhetetlenek az alapok, tehát üstvöllést szerezzél be magadnak szép öcsém néhány telihengert egy kihúzható acélrúdval, az melynek egyik végibe frankón fölrittyentheted a néhány darab telihengerek egyikét.
    Mert és tényleg: meggyőződésem, hogy telihengerezés nélkül nem lovarda a lovarda. A telihengerezés alapjait megfigyelvén több dologra jöttem rá. A teljesség igénye nélkül sorolom. Eszerint: képtelenség a telihenger mellé mintegy bónuszként értékesített festéklehúzó rácsot a diszperziós falfestéket tároló vödörre precízen fölbiggyszteni. Ez azzal jár, hogy amikor az emberfia a telihengert végighúzza a diszperziós falfestéket tároló vödör oldalán fixen rögzíteni képtelenség rácson, akkor a rács kifordul a vödörből, s mint ahogyan a népkantinokban játszottuk anno a rakott krumplinak látszó, valójában azonosíthatatlan anyaggal, mintha villahegyről parittyázódna ki a diszperziós falfesték a vödörből. És aztán loccsan.
    Loccsan, igen, de nem akárhogy! Mert az emberfia igényes ugyebár és nem egyszerű diszperziós falfestékhez juttatja önnönmagát, hanem úgynevezett intelligenshez. Úgy ám! Az én diszperziós falfestékemben olyan intelligens enzimek és aktív nitrátszármazékok vannak, hogy a 30 Celsius fokon pihepuhahófehérre mosó porok a fasorban sincsenek. Az én diszperziós falfestékem (a továbbiakban: katyvasz) intelligens enzimei és aktív nitrátszármazékai éppen a csizmám fejére toccsantják a csekély adag (usque másfél kiló) katyvaszt. Ekkor, bizonyos sajátos megfogalmazásban közzé tettem gondolataimat az intelligens falfestékekről, az azokat tároló vödrökről, a telihengerekről, a diszperziós falfestéket tároló vödör oldalán rögzíteni lehetetlen telihengerlehúzó rácsról, s néhány finom utalást tettem az egész világra, ám tartok tőle, hogy a relatíve finom utalás nemhogy finomabb körök teadélutánján, de a Bernecebaráti Irodalmi Kávéház törzstagjai között is megbotránkoztatást váltott volna ki. Lényeg a lényeg, hogy utána sürgősen hálát adtam az égieknek, hogy nem ejtette utamba akkor és ott az eredetileg várt harminc kisiskolást.
    ... és azt hittem, ezzel a dolog el van vacsorálva, de mint arról a közeljövőben szólok pár szót, egyáltalán nem volt elvacsorálva semmi, hanem éppen ellenkezőleg!

Ég és föld között

    Kerítettem egy létrát, minthogy az irgalmatlanul hosszú acélrúd végére rögzített telihengerrel a karámok felé néző, azaz hátsó homlokfalat vettem célba. A létra a legalább hat méter magasan lévő tűzfal csúcsához kellett. Kicsikét elgondolkodtam, hogy van-e festőmester a közeli ismerősök között és a telefonkönyvemben, de nem volt, ám emiatt nem lettem vigasztalan. Festeni könnyű. Pláne telihengerrel. Pláne létráról. Gyerekjáték az egész. Tartok tőle, hogy ezt most mindjárt el is mesélem. És tényleg.
    A kihúzott acélrúd végére applikált telihengerrel a kezemben elindultam fölfelé a létrán, ügyesen, hogy Darvin evolúcióelméleti alanyainak legékesebb példányai sem tették különbül anno, amikor nem volt más dolguk, minthogy le-fölmászkáljanak fára, trafóházra, tűzfalra, mikor mi került az útjukba. Megyek, megyegetek fölfelé, közben igyekszem játszi könnyedséggel egyensúlyozni a grádicsokon, amelyeken (s ez szilárd meggyőződésem) még maga Sisa Pista börzsönyi betyár is lépdelt valaha, amikor stabilizálom az állapotomat a létra felénél mondván, hogy innen kényelmesen elérem a tűzfal csúcsát is akár a kihúzható acélrúd végére rögzített telihenger segítségével. Óvatosan kihajolok (kilengek) a létráról, hogy lenyújtván az acélrudat, a végén lévő telihengert jó alaposan megmártsam a diszperziós falfestékben.
    Hol a vödör? Nézek jobbra: nincs. Nézek balra: ott sincs. Nézek hátra: mindhiába. Akkor ütközött bele a tekintetem, amikor előre bámultam. Éppen a létra alatt volt. Kinyúlok az acélrúddal jobbról, megölelem a létrát, hogy majd olyatán megmártom a telihengert a festékben. Nem érem el, a bal kezemhez van közelebb. Mintha egyensúlyozó pálcával illegnék ég és föld között, átveszem az acélrudat a bal kezembe. A recept ugyanaz: megölelem a létrát a bal kezemben lévő acélrúddal, de ekkor mintha olybá tűnne, hogy a jobb kezemhez esik közelebb a vödör.
    Lekászálódtam a létráról. Megfogtam a vödröt, odahúztam a létra mellé, hogy jobb kézre essen, ráripakodtam, hogy itt maradsz, te beste fíreg! - majd visszamásztam a létrára. Bátor és elszánt tekintettel végigmértem a festendő falfelületet, majd kihajoltam, hogy megmártsam az immár jobb kézre esően pozícionált festékes vödörben a telihengert. Nem sikerült. Arra jutottam magammal, hogy hülyeség volt visszarakni rá a tetejét.

Húzom a csíkot

    Hosszas előkészület után végre minden készen állt ahhoz, hogy megmártsam a telihengert a festékben, majd alaposan megmártván, végighúzzam azt a festendő falfelületen. Ekkor egy szerfelett izgalmas és érdekes jelenséget figyelhettem meg, amelyet a Prflh-féle füvészkönyve is bejegyzek a Nagy Alapigazságok című fejezetbe, jelesül ekképpen hangoznék: Az intelligens enzimekkel és nitrátszármazékokkal felvértezett falfesték, ha és amennyiben telihengerre vesszük és égi magaslatokat óhajtunk agyonpacsmagolni véle, hajlamos arra, hogy milliméterről milliméterre végigfolyjék a telihenger nyelén, onnan áttérvén a kihúzható acélrúd felső végére, rákanyarodik a kihúzható acélrúd alsó végére, majd annak műanyagnyelén át hatol az áldozat öklére, ahol a hüvelyk- és a mutatóujj által képzett csatornán távozik a csuklóra, innen pedig egyenes út vezeti az emberfia hóna aljáig, ahol megpihen. Ilyen egy büdös ragacsot még az életben nem láttam, de ezt nem írom bele a Prflh-féle füvészkönyvbe, csak kissé indulatosan elragadtattam magam.
    Sokat gondolkoztam, hogyan lehetne túljárni az intelligens enzimek eszén, de a XXI. századi festékipar remekét nem lehet lemosni a pályáról. Úgyhogy beletörődtem a jelenségbe és pacsmagoltam ezerrel a hátsó homlokfalat.
    Namármost. Ez a festék csak addig intelligens ám, amíg csizmára, hónaljba be kell folynia. Mihelyst munkája akadnék, rögtön hülye lesz. Mondom miért. Bármennyit is szuszakoltam a falra, sohasem lehetett elfedni a telihenger széle által előzőleg kreált vastag kontűröket. Olyan lett a homlokfal, mintha 30 centiméterenként egy borjúkötél lenne ráragasztva vízszintesen, de legalább párhuzamosan. Ez vigasztalt. Az már kevésbé, hogy fenemód fogyott a festék. Az már mellékkörülmény, hogy este konstatáltam, amikor fürdés előtt tükörbe néztem, hogy a festék zöme rajtam leledzik a tetőmtől a talpamig. Szépen, egyenletesen takart, nem hagyott csíkot - kifehéredtem.

A munka hősnői

    Csoda-e, ha ezek után a délután megérkező Szami-Annácska-Szege triászra hagytam a belső szoba kifestésének örömét? Nem csoda. Szege igen rafinált lélek, vetett rám egy pillantást, kiröhögött, majd közölte, hogy szerinte éppen elérkezett az ideje a trágyalapátolásnak, úgyhogy - engedelmünkkel - ő személy szerint a trágyalapátolást kultiválná nagy alázattal, de lélekben mindvégig velünk lesz, erről biztosított. Annácska, na ő nem sokat tökölt. Kimarkolta a kezemből a telihengert acélrudastól, s azon melegében nekiállt sikálni a plafont. Szami egy nyeletlen hengerrel a falakat támadta meg, s mire kettőt pislogtam, hipp-hopp, ki is festették a szobát. Nem győztem dicsérni őket, mondtam olyanokat, hogy a nők a világ megmentői, meg mivé lenne nélkülük e Föld a Rák- meg a Bak-térítőivel együtt, az Isten áldja meg őket szorgos kezükért, gyöngéd és jóságos lelkükért, szóval ehhez hasonlókat mondtam és közben egy agonizáló etióp bozótharcoshoz méltó halálhörgések közepette előadtam azt is, hogyha nem hoznak azonnal egy sört a minibárból (hah!), összeesem és meghalok, amit ugye nem akarnak. Dehogynem - mondták, úgyhogy dzsalhattam én szegény árva vagy hetven métert a sörömig. Időközben belebotlottam egy polgármesterbe... júj, na ezt elmesélem, mert mifelénk hemzsegnek a polgármesterek! De úgy ám!

Elöljárók

    Valamelyik nap a rétsági "polgármesterünkkel" beszélgettem egy sort, ami miatt másfél-két órával később kezdhettem el az aznapra tervezett munkámat. Kiérkezvén az istállóhoz én piszmogtam még az autóban, Szami kiszállt, de kisvártatva irgalmatlan sebességgel sprintelt vissza gólyalábain, hogy azt mondja, hogy: - Gyere már ember, annyi polgármester van az istállóudvaron, hogy fele is sok lenne! - mireföl mondom neki, hogy na és, állatsimogatót is tervezünk, akkor mi a baj, szépen kötőfék, elkapni, körbekarámozni, oszt' jól van, marketingommunikációs szempontból milyen jól hangzik majd a simogatható lények között meghirdetni a teljes prefektúrát, de csak mondja ez a lány, hogy nem hülyéskedik, csipkedjem magam, mert nagyon nézelődnek ide-oda.
    Megnyugodtam, mert nem az istálló maga, hanem csak a "rálátás" érdekelte az urakat, tudniillik valamiféle víztározó megépítésében gondolkoznak nagyon. Megbeszéltük, hogy a víztározó legalább annyira fontos dolog, mint egy lovarda, majd az egyik polgármester úr szívélyes invitálására megígértem, hogy meglátogatom egyszer hivatali környezetében. Azt nem mondtam, hogy lóval megyünk majd, meg egy kisebb ármádiával, de szerintem ő is úgy gondolta, hogy majd leparkolunk négy lovat a hivatal előtt.
    Nem is ez az érdekes, hanem az, amikor egy csokor öltönyös-nyakkendős úriember mászkál a még kissé elhagyatott környezetben, egyik trágyahalomtól a másikig.
    Végül búcsút vettünk egymástól, s a tolmácsi (szomszédközség, mondhatni határközség) polgármester urat megkértem, hogy a tolmácsi általános iskola évzáró ünnepségén legyen olyan kedves átadni a legjobb eredményt elért diáknak a Trapper Farm egy hónapra szóló ingyenes bérletét, amit nagy-nagy szeretettel kínálunk. Megígérte, én tudomásul vettem, aztán elment mindenki a saját dolgára.

    Csak ezt akartam közölni, mintegy vázlatosan, hogy miként is vagyunk mi mostanság nagy békében Isten ege alatt a rétsági impériumban.