Pár csepp napfény

    Majdnem kurjantottam egyet örömömben, amikor megláttam a szúnyogot a hálószobában. Kicsit satnya, kicsit vézna, kicsit minimálszúnyog volt, mégis megörültem neki. Elkereszteltem Félixnek. Tavaszhozó Félixnek.
    Már nagyon várom a tavaszt. Ez az idei tél mélységesen kiábrándított. Ha volt is hava, csak egy-két napra. Nem lehetett számolni vele. Megbízhatatlan volt december óta. Pedig milyen szép reményeket fűztem hozzá! Mígnem január derekán azon kaptam magamat, hogy szívem szerint, már ha tehetném persze, előrehajtanám az idő kerekét március derekáig, csak múljon, felejtsem, s többé a legrosszabb álmaimban se jöjjön elő.
    Ilyen rossz telem még nem volt. Nyilván megörültem a szúnyognak.
    Múlt szombaton verőfényes napsütésre ébredtünk. Magától értetődő gondolat volt, hogy megmozgatjuk kissé a lovakat. A két csikót is magunk mellé vettük, s elhagytuk az istállót Nyugat, azaz Diósjenő felé.
    Tarlókon kalandoztunk. Éktelenül süvített a szél, de nem érdekelt. Beláttuk a teljes Jenei-völgyet. Átellenben, Délen, a Nógrádi-vár emelkedett a táj fölé, mint egy őrszem. Nyugatra a Börzsöny magaslott mindenek fölé. A sárga tarlók végén, a méregzöld Börzsöny lábánál kis, piros vicinális araszolt valahová, "fedélzetén" szombati utasokkal; a kis falvakból a városba járó piacozókkal, munkavégezte vasutasokkal, s talán még kirándulókkal is.
    Hosszan néztem a döcögő, füstölgő vicinális után. Kamaszkorom jutott eszembe, amikor tehervagonok őrfülkéjében jártuk a világot Szentgyörgytől Konstancáig, Csíkszeredától Nagyváradig, Máramarosszigettől Brassóig... Minden felszerelésünk egy csővázas hátizsák volt némi elemózsiával és tiszta zoknival, térdig érő kockás flaneling éjszakára, feslett-foltozott farmer és bakancs állandóra. Abban a korban minden városban volt valakink. Akiről semmit sem tudtunk és azóta sem tudunk semmit. Talán egy-két becenév, ha megmaradt. De mindig volt hol meghúznunk magunkat éjszakára, mindenhol buliztunk, s én nem tudom, hogy a kor szelleme-e, vagy a divat lopta be, de minden második házban találtam egy Allan Ginsberg kötetet. Miután 71-szer hallgattuk meg az Álomarcú lányt, s már undorodva fordultunk el az öt literes műanyagballonba kimért "konyaktól", megnyikordult egy kezdetleges videólejátszó, s megcsobbantak a Hair kezdőhangjai a dobhártyákon.
    Ginsberg és a Hair a korral járt. Aztán elszálltak, mint dieselfüst, még csak azt sem mondhatom, hogy szagot hagytak maguk után. Valami kis nyomot.
    A lovak olyanok voltak, mint azok a lovak általában, akiken egy hónapja nem ült ember. Süvített a szél, éktelen jókedvük volt, mintha egy-egy föld-föld rakétán ültünk volna. Most elmondom, de ha valaki továbbadja, letagadom: több ügetés és egy rövidebb vágtaszakasz után ráfordultam a dűlőútról egy hatszáz-hétszáz méter széles és nagyjából ugyanolyan hosszú tarlóra. Nem volt veszítenivalónk. Szami volt a "másik" lovas. Donna nem sok újat tud már neki mutatni. Ugrált, csavargatta a nyakát, majd kifeszült nagy kedvében. Szami ráugratott a tarlóhosszra. Én megfogtam Démont, de csak azért, hogy gyönyörködjek a látványba. Aranyszínű tarlón, királykék ég alatt, ló és lovas és két csikó suhant a semmibe.
    Fergeteges iram volt. A szívem belesajdult a gyönyörűségbe. - Menjél! - dobtam oda a szárat Démonnak. A fülembe mosta könnyemet a szél, ahogy süvítettünk a többiek után.
    Megcsapott a felhevült ló illata - itt a tavasz, mondtam Szaminak, visszatér az élet. Csalhatatlannak éreztem magam. Hideg volt, a szél csontig metszett, de megfellebbezhetetlenül éreztem, hogy eszement rohamunkkal elkergettük örökre a telet.
    Jucusnál melegedtünk a Stexasban, mire kiengedtek elgémberedett végtagjaim. Valami újfajta kukoricasört teszteltem, szintén mexikói, akárcsak a Coronita, de egy lapon sem lehet említeni a két sört. Hmmm..., finoman szólva: gyengus. Lanyha, jellegtelen az íze, hamarabb gondolnám valami gyógyszerízű limonádénak, mint sörnek. Il Sol. Talán így hívják. A Nap? Gyenge, tünékeny és múlandó élmény volt. Csalóka pedig, hiszen küllemre vonzó itóka.
    Miként enyhe, múlandó volt és csalfa az igazi Nap is, ami felébresztette aznap téli álmából Félixet, a szúnyogot és engem is. Átverés volt az egész. Másnap ónos eső hullt mindenre, elillant a tavasz illúziója, s most ismét úgy érzem, mint december derekán éreztem, jelesül, hogy sosem lesz már nyár.
    Majdnem elpityeredtem végtelen bánatomban. Mire volt elég az a pár csepp napfény tegnap? Elbódított. Átvert.
    Nekem nem elég két-három cseppnyi napfény. Napfényfürdőt akarok venni! Napfényzuhanyt! Hogy lemossam magamról életem talán legvisszataszítóbb telét.