Nyitra, 2003. augusztus 23.

    Pénteken este három csaj lepte el a Trapper Farmot. Aggie, WinchEszter és Ambrus Pisti. A sötétség miatt hibáztam el. Mármint a lövést. Két fattyat a duflacsövűvel akartam leteríteni a maradékot meg revolverrel. Mellément. Túlélték, no sebaj. Bosszúból fölették a hatalmas vájdling rakottkrumplit, nem tudtam megvédeni egyedül hármójuktól. Nekem maradt a lótáp vacsorára, kis híján bekólikáztam tőle. Elképzelni nem tudom, hogy a lovak mit szeretnek ennyire azon az ótvaros tápon, de hát ilyen ez a világ. Démon allónak sem tudom megmagyarázni, hogy nincs jobb dolog a Földön a vörösboros marhapörköltnél, illetve van, de arról az allóval nem igazán szoktunk csevegni, mert mindketten kellőképpen prűdek vagyuk. No sebaj.
    Másnap hajnali hat-negyed hét közé tettük az indulás időpontját, hogy időben odaérjünk nyitrára, ahol a szlovák westernlovas szövetség, valamint a szintén szlovák rodeo szövetség az éppen aktuális versenyfordulót szervezte. Szami, Aggie és jómagam viszonylag korán fölkeltünk, Ambrus Pistit és WinchEsztert viszont nem sikerült kirobbantani az ágyból. Már-már éppen rájuk akartam gyújtani a menedékházat, amikor mintha-mintha WinchEszter megmozdult volna... Fölébredtek. No nem cifrázom - fogmosás a lóitatóból, mosdás ugyanonnan, virsli, kávé, indulás. Hétkor, negyed nyolckor sikerült is nekilendülnünk nyolcan Nyitrának Gigivel, Kornéllal és Mohos Tomival kiegészülve útközben.
    Balfékek ezek mind! Én vezettem a konvojt. Ebből kifolyólag frankón betévedtünk néhány szlovák lakótelepre, amint éppen Nyitrával ellentétes irányba haladtunk. Most legalább megtapasztalhatták, hogy mit tudok! Végül megérkeztünk Nyitrára. Legelőször a DD Ranchot látogattuk meg, itt bizonyos Péter kalauzolt végig, ő volt hivatott a későbbiekben becsempészni bennünket autóstúl a verseny helyszínére, ami a legnagyobb szlovák agrárvásár kellős közepén volt. Illetve nem a kellős közepén, mert ha a kiállítási terület információs központját tekintjük a középpontnak, akkor a kellős középtől kissé Északra, Észak-Nyugatra volt a versenyhelyszín.
    A DD Ranchon nem sokat időztünk. A lányok elszaladtak bepúderezni az orrukat, helyreállítani a sminkjüket, de nem előtte, hogy végigjártuk volna az istállót. Itt volt egy pej kis póni, éppen Péter nevű kalauzunk volt a gazdája, megtudtuk tőle, hogy a csikó nem más, mint Ontarionak (Majer Sanyi lovának) valamiféle távoli családtagja, Péter kalauzunk úgy mutatta be nekünk, mint a jövő bajnokát. Hát, lehet igazság benne, ha tekintetbe vesszük, hogy Majer Sanyi Ontarioval (Szlovákiában bejegyzett versenynevén: Nipon) még Kastély Attilát is képes volt megszorongatni, pontosabban Kastély szlalom Európa-bajnok CD-jét. Mondtam is Péter nevű házigazdánknak, hogy jó, jó, az hogy sovány, még elmegy, de a kehességet és a veleszületett sántaságot mivel próbálja orvosolni, hogy esélye legyen a lónak, ha nem sok sikerrel folyik a kuruzslás, úgy szíves-örömest megszabadítjuk őt a további költségektől olymódon, hogy elvisszük a lovat onnan és nem lesz vele gondja a továbbiakban - ekkor akart a házigazda fejbelőni. Hogy ezek a szlovák lovasok milyen marha ideesek bírnak lenni...
    Már nagyon vártam, hogy megérkezzünk a verseny helyszínére. Egész álló héten arra gyúrtam, hogy malacpörköltet eszem knédlivel, ami mellé pilseni típusú, kesernyés Arany Fácánt kortyolok majd. Persze. Örültem, hogy jutott egy falatka kolbász. Csak Gigi, Kornél, Szami és én reggeliztünk, Tamás és a három csaj (Ambrus Pisti, Aggie, WinchEszter) elmentek pleasure-t nézni. Élmény lehetett!
    Ne de, a verseny maga. Az első tapasztalatok nem voltak túlságosan fényesek. Rengeteg feltört marú lovat láthattunk egy helyen. Az sem volt túlságosan szimpatikus, hogy a versenyre előállított lovak zöme egyáltalán, vagy csak alig volt leápolva. A lovak kondíciója - hát, az is hagyott némi kívánnivalót maga után, de ez lehet akár az anyagiaknak is a következménye éppúgy, mint a szedett-vedett felszerelés, ergo ezen túl lehetett lépni.
    A magyar versenyekkel szembeni legfeltűnőbb jelenség Nyitrán az volt, hogy az ott versenyző lovasok nem elitisták. Tulajdonképpen egy nagy létszámú vetélkedőre hasonlított a verseny egésze. A lovasok szemmel láthatólag pont tettek arra, hogy most csúszik-e a stopnál a lovuk, vagy elmozdul-e a spinnél a belső hátsó láb; mondom, vetélkedő jellege volt a rendezvénynek. Ez kitűnt abból is, hogy elsősorban a gyorsasági számok vonzották a nagyérdeműt; a reining-re Péter kalauzunk azt mondta, hogy az nem sport. Nincs benne adrenalin - ezt mondta és fütyült a trail.re, reining-re.
    A trail. Nehéz pálya volt. Két igen huncut gyakorlatot tartalmazott, egy nagyon éles, U-betű alakú fordulatot előre, majd hátra, illetve szlalomot, de hátraléptetésben. Na meg legalább két stopot vágtából. Ez a három pályagyakorlat volt az, ahol a versenyzők többsége vétett.
    A reining. Mindenekelőtt egy hóbort tűnt fel. Olyan szárat használt a lovasok legtöbbje, ami a zabla előtt úgy 30 centivel nikkelláncból állt. A lánc önálló életet élt, csapkodott ide-oda, illetve csapkodott volna, ha nem száron lovagolnak a versenyzők. De azon lovagoltak, ami szintén furcsa volt. Megítélésem szerint itthon finomabban és szebben lovagolnak a reining-ben - persze az a hat-tíz ember, aki indul. Nyitrán az volt roppant szimpatikus, hogy rengetegen indultak. Mondhatni, szinte mindenki. Abszurd dolog a versenyt magát tekintve, de a lelkesedést minősíti, hogy nagyon sok ló, szerintem a szereplők kétharmada elindult minden számban. Trail-ben, pleasure-ben, szlalomban, hordókerülésben, reining-ben. Szerencsés? Nem szerencsés? Nem érdekelt senkit. A világ legtermészetesebb, leg magától értetődőbb módján álltak rajtvonalhoz minden versenyszámban egyazon lovakkal a versenyzők.
    A gyorsasági versenyek. Hát azok olyanok, amilyenek. Nem ítélem el, viszont meggyőződésem, hogy azt csakis nagyon jól lehet művelni, különben hihetetlenül ronda látványt nyújt ló, lovas egyaránt. Itt a döntő többség randa látványt nyújtott. Viszont volt pár igen magas szinten kvalifikált versenyző, szerény véleményem szerint a magyar mezőnyben is szereplő Majer Sanyi volt a legjobb. Aggie véleménye szerint a szlovák rodeo szövetség elnöke, vagy alelnöke, de ez már csak ízlés kérdése, hiszen az eredményt tekintve jobbára egyforma kaliberű versenyzőkről van szó. Az elnök (vagy alelnök) szlalomban, és hordókerülésben is közvetlenül Sanyi után végzett, szerintem ezredmásodperces differenciával, amit nem láthattunk, mert nem volt időkivetítő.
    Nem tudok egységes és sommás véleményt alkotni a versenyről, de gyanítom, hogy nem is szabad. Ami nagyon kedvező, az a versenyzők lelkesedése, az a természetesség, ahogyan lovagolnak, ami visszás, a lovak állapota, illetve a látványosan nem túlságosan képzett lovascsapat. De végeredményben ez mindegy is, nincs jelentősége, az a lényeg, hogyha módomban áll, máskor is szívesen ellátogatok Szlovákiába megnézni az ottani versenyeket, és nem csak azért, mert abban reménykedem, hogy előbb-utóbb mégiscsak hozzájutok egy kis friss malacpörkölthöz knédlivel, ami mellé ízletes, kesernyés Arany Fácánt kortyolhatok.