Az ördög éber, de nagyon satnya!

    A Trapper Farmon nincsenek kőbevésett szabályok. Kettő van, ám azt mindenkinek messzemenően szem előtt kell tartania, sorolom őket:

• az első a ló, csak a második a vendég
• rajtam kívül senki nem eshet lóról

    Az első törvénnyel nem is volt hiba, s sokáig úgy tűnt, hogy a másodikkal sem lesz. Kellemes szombat délelőtt köszöntött ránk, még a sör is hangulatosabban szisszent nyitáskor, amikor végignéztem a láthatáron és arra gondoltam a rozsdaszín, friss őszi reggelen, hogy ide, s tova lassan mögöttünk áll egy teljes szezon. Elégedetten csettintettem, amikor végigpásztáztam a drágaságokat a karámban (az árva Démon éppen egy csikót ütött-pofozott), még alig pitymallott, a Nap éppen azzal foglalatoskodott, hogy - akár ovis a kifestőst - kiszínezze nekünk a szeptemberi hajnalt. Nem, mégsem ovis. Be kell látnom, hogy virtuóz. Hihetetlen színorgiát kotyvasztott a felhőkre, a szemközti erdőre, a kopár csúcsokra.
    Hiába, a Nap profi.
    Kapva kaptam ezen a felismerésen, és Nap koma tiszteletére is kortyoltam egyet a már korábban, a náthám első támadásainak egyikén kotyvasztott mézes szilvapálinkából. Nekilendítettem a butykost az égnek, s mondtam is a Napnak, hogy betyáros égitest vagy te, Nap koma, hogy vinne el az ördög! Szamibaba a lovak között tett-vett (ilyenkor Démon allónál szorul a kapca, meghúzza magát, mert Szami nem szereti, ha bunkózik másokkal, hiába mondom neki, hogy ne bántsa szegény árva Démont, mert ő csak azért verekszik, mert elhagyatottnak érzi magát, s a verekedéssel próbálja elérni, hogy foglalkozzanak vele, Szami ezen csak nevetni szokott, s továbbra is úgy néz Démonra, hogy szegény, szerencsétlen állat már nem is mer nagyokat harapni a többiekbe, csak kicsit odacsippent, vagy odarugdos), szóval Szamibaba a lovak között tett-vett, párállt a harmat, s csupa világ volt a világ.
    Mireföl megérkezett a korpa.
    Korpa rulez. Mondtam is Szaminak, hogy odaadó és önzetlen szerelmem jeléül megengedem neki, hogy egyesegyedül kapkodja le a zsákokat a terepjáróról, de végül a Doki (akivel jött a korpa is) segített neki. Bánatomban ittam egy sört. De mire a pohár fenekére nézhettem volna, egyik percről a másikra megtelt a tanya. Emberekkel! És gyerekekkel! Kis híján cigányútra mentek az utolsó kortyok. Mondtam is rögtön, hogy... Illetve nem mondtam, csak gondoltam. Mire észbe kaptam, már Démon és Donna is vitt egy-egy lovast a hátán. Démon engem, mert azelőtt vagy három napig pihengetett, s ilyenkor azért előbb szeretem megkérdezni tőle, hogy, s mint érzi magát ebben a ragyogó világban.
    Nem tudom, hogy említettem-e már, hogy az aligátor a kedvenc állatom. És Démont is szeretem. Démon is szeret engem. Mondta, hogy neki én vagyok a kedvenc aligátora.
    Szó, ami szó, Démon alló roppant pedánsan közlekedett velem a karámban, nem is volt benne semmi hiba. Mondtam Giginek (aki valamiért aznap nem volt jó passzban), éppen elérkezett az ideje annak, hogy bátorságot vegyen magán, s egyes-egyedül közlekedjék a karámban a ló hátán. De Démont mintha kicserélték volna. Éppen egy kolléganőm és lánya elé siettem, akik Pestről érkeztek lovazni, amikor visszatérvén a karámhoz mit látok: Gigi nincs Démonon. Kérdem Szamitól, hogy mi a baj? - Semmi. Gigi leugrott a lóról és elment.
    Gyanakvóan néztem Démon szemébe, aki olyan ártatlan tekintetet vetett rám, mint egy ma született bárány. Nagyon esendőnek tűnt szegénykém. A kétségbeesés határán állt, hogy legnagyobb igyekezete ellenére is otthagyta őt a lovasa. Megesett rajta a szívem. Nagyon sajnáltam szegény lovat, aki nem értett semmit a történtekből, csak azt tudta, hogy legjobb indulata dacára is otthagyták a világ közepén, elhagyatottan. Kérdeztem Szamit, hogy tud-e valami konkrétumot arra vonatkozóan, hogy Gigi miért hagyta faképnél ezt a szende kis jószágot, mire mondta Szami, hogy egészen véletlenül tud valami konkrétumot. Kérdőn és fájdalmasan néztem Szamira, felkészülve a legrosszabbakra, hiszen kis híján megkönnyeztem szegény Démont, aki esendően és mit sem értve a világ folyásából ott állt mellettem szűzi tekintettel. Halványan rebegtem: - Mi történt? Szami igen határozott volt. Már-már katonás. - Az, hogy köncsög volt a lányod!
    Jaj, ne! Ez nem lehet igaz! Ó, szegény Démon, világnak árvája! Mit el nem kell tűrnie egy szegény jószágnak ebben a csontszikár és pengerideg valóságban! Őt hibáztatják, pedig ő lelkiismeretesen dolgozott.
    Lelkiismeretesen, de sajátosan. Ha balra akart fordulni a lovas, ő tuti, hogy jobbra, ha pedig a lovas úgy gondolta, hogy hát legyen neki igaza és jobbra kanyarította a lovat, hétszentség, hogy balra hajlott. Megsimogattam az üstökét és mondtam neki, hogy ne búsulj, ló koma, nem voltál te söpredék, csak biztos félreértettétek egymást a lovassal. - Az emberek is félreértik egymást, pedig csak két lábuk van!
    Démon megnyugodott, mert Szami voltaképpen mosolygott, amiből egyértelműen kiderült, hogy nem is volt olyan nagy az a félreértés. Csak kis félreértés volt. Alapos, de kicsi. Ennek örömére a kolléganőm lányával, Vikivel, aki már több mint nyolc éve lovagol, elmentünk terepre.
    Na, és itt szegődött meg két alapszabályunkból a második. Elmesélem, tartok tőle.
    Az Alsó-erdő felé indultunk, oda, amelynek gerincéről szinte a teljes Ipoly-völgy belátható lenne, ha nem lenne olyan marha távol. De azért az ártér és a medence is gyönyörűen hat a szívre, s azon emberekre, akik nem mulasztják el minden reggel bevenni a szépérzék-fejlesztő és -karbantartó pasztillákat. A gerincről a Zöld Pokolba tartottunk. Itt dúdoltam egy keveset abbéli örömömben, hogy ifjú lovasunkat előbb-utóbb halálra marcangolják a Zöld Pokol karmai, a mérges és borzasztóan agresszív akáctüskék. Azt dúdoltam, hogy:

Zöld az erdő, zöld a hegy is,
a szerencse jön is, megy is.
Gondok kése húsomba vág,
képmutató lett a világ.

Isten könyörülj meg nékünk,
ne szenvedjen tovább népünk!
Nem loptunk mi csak egy szöget,
Jézus vérző tenyeréből."

    Azt hiszem Démon is velem dudorászott egy keveset, míg akkurátusan és zokszó nélkül szelte a pokol folyosóját, de végül torkomra fagyott a hang. Viki lovasunk még csak föl sem szisszent. A bánatba! Így legyen jó az ember a vendégeihez! Beviszem a Zöld Pokolba, mihez fogható kínokat legfeljebb a Purgatóriumban élhet át egynémely nagyon-nagyon elkárhozott lélek, mireföl szó nélkül végigcaplat a kedves vendég, és azt sem mondja, hogy: szisssssssz. Hiába, nem vagyok már a régi.
    Kiérvén a tüskés akácágak fésűjéből, az Alsó-erdő nyugati lábánál lassú vágtába kezdtünk. Kellemes volt nekem is, Démonnak is kinyújtózni, megmozdulni kicsinykét a tötyörgős, tüskés ösvény után, friss volt a levegő és gömbölyded a világ! Igen, csakhogy balról egy szarvascsorda megiramodott közvetlenül mellettünk. A két ló egy emberként (MUHAHHAHAHA! - ezen most jót röhögtem) ugrott ki jobbra. Nekem nagy mázlim, hogy mire Démon megmozdul, úgy nagyjából pont hogy lemegy a Nap. Vikinek kicsit gázosabb volt, merthogy Donna rendkívül gyors, úgyhogy egy bakugrással ki is ugrott Viki alól. Viki pedig belepottyant a térdig érő fűbe. És kérem, ezennel szezonvégre megdőlt a második törvényünk. Mondjuk azt is beszédesnek találtam, hogy rutinos, profi lovassal fordul elő ilyesmi. Akinek semmiség az egész. Hopp vissza a lóra, s azonmód baktattunk tovább, egy széles és tiszta erdei úton vissza az Alsó-erdő keleti fertályába.
    Vágtáztunk itt is, meg az erdő túloldalára érve le, Délnek is. Danolásztam, fütyörésztem, örültem az életnek.
    Hazaérvén Viki mamája és Szami nem voltak a tanyán. Mint kiderült, elsétáltak kávézni a Stexasba. Nézem Viki karját, nincs-e valami komolyabb gond, de olyan aprócska horzsolás volt rajta, hogy még Betadine-nal sem volt érdemes lelocsolni. Pedig mennyire bíztam benne, hogy a helyszínen amputálni kell majd a karját! Van egy frankó késem a nyergemen, igazi Pirates pengével, marha éles (Sancho fente meg!), gondoltam, hogyha a beafsteket, szalonnát képes elnyesni, akkor egy 17 éves, madárcsontú lány jobb karját is hipp-hopp lemetszi, de á... Vicc volt az egész.
    Visszaérkezett Viki mamája és Szami, így levezetésképpen váltottak még néhány szót, míg szerénységem - szintén levezetésképpen - Isten dicsőségére magamhoz vettem egy-két-három korty hűs, habzó sörnedűt, melynek nyomán elégedetten, hosszan és öblösen böffentettem - jól esett ez a kis lovazás!
    Vikiék hazautaztak. Másnap tudtam meg a mamájától, hogy alig gurultak ki a tanyaudvarról, mikor Viki máris álomba szenderült. Merthogy: két év után aznap ült először lóra! Nem tudom miről álmodott, száraz, szikkadt gallyak között, nagy recsegés közepette menekülő szarvascsordáról-e, vagy illatos rózsakertről, de ahogy megismertem, tuti, hogy az előbbi volt az az édes álom. No de nem baj, mert majd Sanyika lagziján, október 25-én megkérdezem tőle. Hiszen megállapodtunk: eljön velünk és kalap!