Szép, szép, szép!

    Föltettük az i-re a pontot rendesen! Pontosabban megkoronáztuk a hétvégénket egy kiadós fölfedező úttal. Ha hajlandó lennék kézből csemegéztetni a lovainkat (nem vagyok hajlandó!), minimum fél tonna sárgarépát toltam volna a két csaj képébe példás magatartásukért.

Az orkán lányai

    A szombat áthúzta a számításainkat. Pontosabban nem is a szombat, hanem az orkán, amely szombaton tombolt a Világ Csúcsán. Hogy-hogy mi van a Világ Csúcsán? Hát a Trapper Farm, mi más? Eh, de nevetséges: evidenciákra rákérdezni...
    Szóval orkán tombolt, s tomboltak a lovak is. Pontosabban játszadoztak. De hogy! Száguldoztak körbe, kereken a nagykarámban, Donnalányon leesett az állam. Bakolt, kifordult jobbra, kirúgott, s ugyanazzal a lendülettel balra fordult át és balra is kirúgott, mindezt egyetlen ugrás alatt! Hihetetlen cirkuszt műveltek a szívem nagy-nagy gyönyörűségére, elhiszik már nekünk végre, hogy szépek, okosak és aranyosak, ezt bizonygatjuk nekik már egy jó ideje, amint látszik, nem haszontalanul. Néha meg-megálltak mellettem, végigsimogattam csaknem az összest, mondtam, ne csintalankodjanak, mert osztás lesz, hagyják abba ezt a hancúrozást, legelésszenek szépen, ügyesen, ahogy a jól nevelt lókislányokhoz méltó, de hát nagy ívben le voltam nyerítve, miután szépen beinkasszálták a kötelező simogatásokat, ismételt örömvágtába fogtak, a fene a pofájukat, repesett a szívem a látványuktól.
    Excellenciás uram állapota is napról-napra javul. Fényesedik a szőre, javul a hangulata, ő is ott tombolt a csajokkal eszement iramban körbe-körbe a karámban. Excellenciás még csak hagyján! De a kisnyugdíjas! Képzeljétek, pocakot eresztett, s maga is bekapcsolódott a fergeteges orkánfutamba. Győztem kapkodni a fejem, hogy jó helyen járok-e, vagy valami szomszédos lovardába tévedtem be... Csakhogy nincs szomszédos lovarda. S a monopolhelyzetre való tekintettel arra jutottam, hogy hát bizony ezek a mi lovaink. A farkas enné ki a bendőjüket, egy percre meg nem álltak, örömködtek, legközelebb majd jól felképelem az összeset, oszt' akkor majd nézhetnek.

Office

    Szege és Annácska kijöttek segíteni, közösen tüsténkedni. Szege (aki korábban hófehér nadrágban és templombajárós cipővel állt neki trágyát lapátolni) ezennel munkásgatyában és -bakancsban volt, ellentétben Annácskával, aki törtfehér nadrágban, elegáns pulóverben és blézerben gondolta végigélni a napot.
    Szami és Annácska az irodát (hah!) álltak neki kipucolni, mi Szegével pedig a vele átellenben lévő helyiségből hordtunk ki mindennemű antikvitást és természeti kincset, az Idő hosszú-hosszú folyamának hordalékát. Úgymint: vastagon szurkozott antik póznadarabot. Lőtérsarkot jelző, föl piros- és sárgazászlócskázott antikkarókat. A második világháborúból visszamaradt, s további parancsra váró japán antik lövészdandárral különösebben nem szarakodtunk, simán hazaküldtük őket. Majd, miután kiürült a helyiség, vastagon megtrágyáztam klórmésszel, majd ezek után vegyifegyvereset játszottam, azaz szinte megfulladtam, viszont nyugtatott a tudat, hogy sterilizált szobában fulladok meg, ami az álmoskönyv szerint nem utolsó dolog.
    Nyerges lesz ebből a szobából, miután kinyalódott - döntöttem el, s milyen frankó, hogy a fölcsempézett irodából (hah!) éppen a nyergesbe léphetek át, amikor Annácska átellenben, az irodában fölkurjantott, hogy: - Jéééééé, ez kék!!!
    És tényleg! A helyiség csempéje, ott ahol Annácska megtáncoltatta a fölmosórongyot, kék volt. Pedig meg voltunk róla győződve, hogy feketésbarna. - Hogy mik vannak - ezt mondtam, amikor Annácska szólt, hogy de jó lenne felmosni a kb. ötven darab árpászsák alatt is a csempét, amikor én már tudtam, hogy a sorsom megpecsételődött. Egy ideig még ellenálltam, hogy az az árpa ott van jól, ahol van, de Szegével fél perc múlva azon kaptuk magunkat, hogy mint a kisangyalok, úgy hordjuk az árpászsákokat egyik helyiségből a másikba! Tudom, nem igazán hihető, de lucsogtunk a verítéktől. Csakhogy nem lehetett abbahagyni. Tudniillik már éppen elkezdtük volna a lankadást némi petyhüdtségből kifolyólagosan, amikor a 40 kg-os Annácska és az 50 kg-os Szami is megragadtak egy-egy zsákot, s beálltak a tömegbe (kettőnk közé) abrakot hordani. Ebből kisebb vita fajult, hogy tudniillik azonnal tegyék le a zsákokat, ez klasszikus férfimunka lenne vagy mi. Ezt Szege forszírozta, én kifejezetten másként látom a munkamegosztás kérdéskörét, de mivel marketing szempontból szerencsétlen lett volna a divergens kommunikáció, ezért csatlakoztam Szegéhez, akit ezért a durva és minősíthetetlen tévedéséért egyszer még lelövök. Méghogy tegyék le a zsákot.
    Voltaképpen nem is értettem mi a bánatot cirkuszol. Egy-egy ilyen zsák nem súlyosabb fél mázsánál. Na most ott eszi meg a fene azt a nőt, aki nem képes 50xfél mázsát pár méterrel arrébb pakolni. Ráadásul ketten voltak (lettek volna) az 50 zsákra, ami ugye testvérek között is csak 25 zsák, de eh... Nem, Szege kiveri a grand hisztit, hogy eltöri a csajok kezét, ha zsákot lát valamelyiküknél, a két lumpen (a csajok) meg, kapva kaptak az alkalmon és komolyan is vették az ultimátumot, úgyhogy tengernyi teendőim közepette pakolhattam az árpát, miközben a H₂O-típusú minibárban lassan poshadt megfele a söröm.
    Mit is akartam ebből kihozni? Ja igen, már emlékszem, hogy pontos tervezés a siker záloga. Mi is terveztünk. Elterveztük, hogy az aznap kitakarított helyiségből nyergest alakítunk ki, a korábban barnafekete járólaposnak gondolt, de voltaképpen kék járólapos szobát meghagyjuk irodának. Nem így történt, mint az már látszik a fentiekből is, de az eredmény nem rossz. Ja, azért nem így történt, mert az eredetileg nyergesnek tervezett szobába került át az árpa, a nyerges meg visszakerült az irodába, szóval világos, nem?

Karika-túra

    Szombaton tehát nem lovagoltunk, vasárnap ellenben de. Mint az istállópofozgatásban, a túrák előkészítésénél is nagyon fontos a tervezés. Elterveztem hát, hogy Nyugatnak indulunk. Így is történt, azzal a kis distinkcióval, hogy Északnak mentünk. Mit tesz Isten, hát nem a Jászteleki erdő esett az utunkba? Dehogynem. Csakhát ho-hóóóó! Vicces kedvemben voltam tegnap és elkanyarodtam az erdő előtt. Velem ne kukoricázzék egy erdő!
    A lovak fantasztikusan jól mentek. Démon egyre magabiztosabban közlekedett, nem ijedezett annyit, mint annakelőtte, hihetetlenül kezelhető volt. Szami is igen elégedett volt Donnával. Rájött valamiféle trükkre, amivel kordában tudja tartani azt a csoroszlyát, egészen használható dolognak látszik. Nekem is elmondta, hogy mivel fékezi a nyárifekát, de elfelejtettem.
    A patakhoz közeledvén kissé feligazította magát a két andalgó, megérezték a vizet. Végül shimán átmásztak a patakon. Elöl mentünk Démonnal, aki prüszkölt kicsikét a víztől, majd átugrotta. Szami leszállt Donnáról, aki teljesen nyugodtan csatlakozott Szamihoz - át a patakon.
    Borsosberény irányába haladtunk tovább. A patak árterén elég hosszú távon ügettünk. Arra gyanakodtam, hogy Démont titokban beszedálták, mert nem kellett fognom. Lassan, de annál kényelmetlenebbül ügetett. Mögöttünk Donna is ugyanilyen iramban jött Szamival. Végül jobbra kanyarodtunk egy enyhébb kaptatón és fölvágtáztunk rajta. Lótól, tájtól leesett az állunk. Bizarr völgy tárult a szemünk elé a dombtetőről, ahová úgy vágtáztunk fel lassan, kényelmesen, hogy ezenközben egyetlen egyszer sem kellett hozzányúlnunk a szárhoz.
    Vonzó a koraesti Börzsöny, mit ne mondjak. Kellemes a szemnek. A hegycsúcsfüzérek mögött bukdácsol lefeleirányba a Nap, a hegyek teste koromfeketének hat az ellenfényben, viszont verőfényben sziporkázik a gerincek profilja. S ahogy a verőfényes csúcsoktól a sötétlő hegytesteken át a lankába hajló dombokig viszi az ember a tekintetét, úgy válik ismételten színessé a völgy - az emlékképbe is képes vagyok beleborzongani. Szami idült arccal ámulta a tájat, s lépten nyomon felkiáltott, hogy erre, meg arra, meg amoda nézz! - gyönyörű, gyönyörű!
    Mondom, mit örömködöl itten, a torkodat elvágom, ha szólsz még egy szót, mi szép van ebben? Zöld minden oszt kész, toljad a lovat, dzsa', menjünk, kopog a szemem az éhségtől, de csak sikongott, nevetgélt a látottak miatt, engem meg a guta ütött meg, mint rendesen, amikor valakinek jó kedve kerekedik.
    Találtam egy vetést, amelybe két keréknyom vezetett. Ráálltunk a keréknyomra és ismételten vágtáztunk egy kiadósat. Semmi meglepetés a korábbiakhoz képest. A nyílt, sík tér miatt egyszer-kétszer rágyorsított Démon, viszont egy szármozdulattal vissza lehetett fogni. Miután megálltunk, Szami mondta, hogy mégiscsak furcsa, hogy még nem ült Démonon, mondom, akkor gyere oszt' űjjé, s már előre örültem magamnak az eszemért, amivel hirtelen kitaláltam, hogy rengeteget fogunk ügetni, hadd tudja meg, mi a magyarok istene. Örömködünk, vidámkodunk, tájat csodálunk? Igen?! Figyi! Ügetünk.
    Aztán megsajnáltam és megálltam. A fene se érti, mi volt velem tegnap. Lehet, hogy mégiscsak aranyból van a szívem? Igen. Aranyból van a szívem. Mert hátranéztem és nem láttam Szamin, hogy különösképpen zavarná őt Démon ügetése, ugyanúgy virult az arca, mint annakelőtte, úgyhogy lemondóan legyintettem: hagyjuk. Lépés. És nagyon egyedül éreztem magam innentől kezdve a világban.
    Tettünk egy kört a vetés körül, majd rákanyarodtunk a hazaútra. Egy domb alatt visszacseréltük a lovakat és nagy békességben andalogtunk hazafele. Volt, hogy leszálltunk, vezettük a jószágokat, volt, hogy csak úgy álldogáltunk. És volt, hogy a visszaúton is átmentünk a patakon. De hogy? Nem ugrottunk ám, mint idejövet, s eddig mindig. Hanem beleléptünk. Persze nem egyből. Lehajoltunk, egy horkantással halálra rémisztettük, majd amikor összerezzent a patak, akkor egy erőteljes kapáló mozdulattal ráléptünk a nyakára, s amikor konstatáltuk, hogy nem él, a biztonság kedvéért ismét ráhorkantottunk, majd átsétáltunk rajta. Nagy-nagy puszi Démoncicának, mondtam és úgy is lett. Csak többre jutottunk a türelemmel, mintha átvertük volna a patakon rögtön az első megtorpanásánál. Rá kellett jönnöm egy ismételten örökérvényű okosságra, amit azonnal axiómába is öntöttem, s tegnap óta benne foglaltatik a Prflh-féle nagy-nagy füvészkönyvbe, miszerint: A türelem jó csel. És tényleg.

Sunset-rally

    Amint kiértünk a völgyből, ismét telibe találtuk a Napot. A hegyek között az a jó, hogy vagy nyolcszázszor van naplemente 24 óra leforgása alatt, mert valamelyik csúcs mögé mindig bezúg a nap, s akkor alkonyi fény lesz jól. Namármost itt is az volt, hogy a 25. naplementét láttuk. De jól van ez így, mert elmondom miért. Szami azt mondja nekem, hogy meglátása szerint pompázatos naplementében lesz részünk. Basszus, én már úgy unom őket, mint Szent Pál a macskát szarni, de közben oda-odapislogtam, hogy hadd lám, milyen lesz, tényleg. Nem láttam semmit és a Nap már sehol sem volt. Huzzszsvugggy - így húzott el az éjszakába. Ezért jó, hogy van vagy ezer naplemente mifelénk, mert buzi gyorsak, de egyet csak elkap az ember, ha mákja van. Meg ha egyáltalán érdekli, mert felőlem az összes ott rohadhat meg ahun van, annyi itt a naplemente, hogy veri le az embert a lábáról.

    Mindegy, csak azt akartam nagyon röviden elmesélni, hogy így vagyunk mi mostanság Isten, a Világ és a mi dicsőségünkre a Börzsöny lábánál.