Sziszikígyó

    Azzal a feltett szándékkal caplattunk ki szombaton az istállóhoz, hogy megkezdjük a tavaszi nagytakarításhoz nélkülözhetetlen előkészületeket. Fel is bontottam rögvest egy sört, de nagyjából ennyiben maradtunk. De nem! Tévedtem. Nem maradtunk ennyiben, ennél azért jóval többre is sort kerítettem, minthogy megérkezett családostul a Doki, kiegészítve két kisgyerekkel (Andrissal, akiről már többször szót ejtettem, minthogy őt veszem az ölembe, amikor Démonon ülök, valamint a polgármester kislányával, akiről eleddig nem esett szó, de most fog esni), úgyhogy - mint mondtam volt - egy sörnél azért többre is sor került, ám mentségünkre legyen mondva, vakítóan sütött a nap, sziporkázott a táj, s térdig érő tócsává olvadt a jég a karámban. Ember legyen a talpán, aki ezt sör nélkül elviseli. (!knutti si táknilápavlizS)
    Szamival kivittük a reggelinket, hogy majd a munka hevében szakítunk időt evésre, s evés közben szerelmetes pillantásokat vetünk egymásra, a lovakra, s részemről a butykosra is, aminél vonzóbb tárgyat az életben ritkán láthat az ember. Persze, nem idealizálom én a butykost, félreértés ne essék. Abban is van hiba. A butykosban hiba akkor van, amikor más nincs benne.
    Javaslatomra prolongáltuk a munkakezdés időpontját. Azzal az ötlettel álltam elő, hogy együnk. Szami megkért, hogy hozzak ki egy tábori asztalt a nyerges elé, hiszen Isten és ember ellen való bűn és vétek, ha e szikrázó, verőfényes napsütés elől elbújunk. Beleegyeztem Szami indítványába, úgyhogy - engedélyem birtokában - kihordott asztalt, széket, mindent, ergo nekiláttam falatozni.
    Éppen az első falatnál tartottam, amikor megérkeztek a Dokiék. - Hahó! Egy szekérderék gyerek borult ki a terepjáró hátsó fertályából, Szami, megesküdött, hogy csak kettőt látok, de akárhogy olvastam őket, hétnél kevesebb sosem jött ki. Úgy cikáztak az istállóudvaron, hogy mindjárt megtriplázódtak ott nekem, mondtam is, hogy, hej gyerekek, gyerekek, még nézni is fárasztó titeket! Tényleg, kísért már valaki tekintettel öt percnél tovább egy elemében lévő gyereket? Még másnap is izomlázam volt és hasogatott a derekam. Borzasztó, mennyi vitalitás szorul ezekbe a kis krapekokba, pedig jószerével még azt sem tudják, hogy hol lakik az úristen! Micsoda?! Olyan picurkák, hogy ennél sokkal egyszerűbb dolgokat sem tudnak: a Bolyay-Farkas féle végtelenelméletről lövésük sincs, hogy a jóval nép- és közszerűbb relativitáselméletről már ne is beszéljek. És mégis. Egy percre meg nem állnak.
    Andris és Zsófi, mihelyst megérkeztek, csípőből visszautasították a jó kis főtt császárszalonnát azzal, hogy: - Már reggeliztünk, nem kérünk! -, s ezzel a szuflával benyargaltak a kiskarámba, amelyben, mint már vázoltam volt pár sorral feljebb, térdig érő pocsolyává olvadt a jég s a hó. Mit ne mondjak: a Bajkál-tó verébnyál, cinkekönnycsepp, s rigóhúgy a mi kiskarámunkhoz képest, amibe a két krapek belement. Térdig. Az édes- (egyiknek) és pótanyjuk (a másiknak) előbb vágott egy kétségbeesett arcot, majd rezignáltan nyugtázta, hogy a gondjain lévő kölkök a fülük tövéig vizesek.
    Odarohantak hozzám, hogy Sziszikígyó van a jég alatt. Mondtam, hogy akkor reggeli ide vagy oda, azonnal főttcsászárt kell enni, mert a Sziszikígyót energia nélkül nem lehet legyőzni, ugyanakkor a Sziszikígyó legyőzéséhez nem más biztosítja a megfelelő energiát, mint éppen a főtt császárszalonna finom, friss kenyérrel (hagyma nem volt nálunk). Ez hatott. Lenyúltak a kölkök egy-egy katonával és roham alá vették azt a tócsát, amelynek legmélyén ott fenekedett a világra Sziszikígyó, s csak azért nem mozdult meg, mert ármánytojásait költötte kifele irányba. A gyerekek egy katonával a bendőjükben hasztalan zaklatták az ármánytojásain székelő Sziszikígyót, nem tudták előcsalogatni a tócsa mélyéről. (Mély tócsáról van ám szó! A mélysége centire megegyezett a tócsafelszín és az ég között lévő távolsággal. Mondhatni olyan mélyen volt a feneke, mint amilyenre az égtükör magaslott felettünk. Borzasztó még elgondolni is!) Ezért újabb katonákért jelentkeztek a gyerekek. Majd újabbakért. Majd megint újabbakért. De Sziszikígyó csak nem bújt elő a feneketlen mélységből. És tudjátok, hogy miért nem bújt elő? Mert akkorra már félt. Valósággal rettegett! Hiszen annyi, de annyi császárszalonnát ettek (főttet, sajnos, hagyma nélkül, nem kaptunk hagymát a boltban), hogy kis híján szétvetette őket az energia.
    Ezek után lovakat simogattak a deli huszárok. Mustrát tartottak az istállóban, a zabosban, az etetőkben, az itatóhordóban, a csapnál, mígnem e két rettenthetetlen vitéz föl nem fedezte a szálastakarmány-tárolót. Egy pillanatra összerezzentek a félelmetes szálastakarmány-tároló láttán, de utána nem haboztak. Roham alá vették. Olyan ádáz küzdelem folyt a nagykörbálák ellen, hogy héthatárba elhallatszott a csatazaj. A nagykörbálák sem hagyták ám magukat, nehogy azt gondolja valaki. Csak úgy pattogtak rajtuk a kölkök! Több méteres szabadeséssel vetették rá magukat az alantlevőkre, s zilálástól kísérve markolták, karmolták, taposták föl magukat a magosba meghúzódó, elbúvó bálákra, hogy onnan ismét a legalsókra röpüljenek.
    Már-már úgy látszott, hogy nem bír a két kis hős a nagykörbálákkal. Mentőseregért ordibáltak, mígnem megérkezett. A Doki. Ó, innentől kezdve már nem volt kétséges a csata kimenete. Igába hajtották a bálákat.
    - És Sziszikígyó?
    - Sziszikígyó is elpusztult. Már nem is létezik. Bevetették ellene titkos fegyverüket: a feledést. De újra tudják ám támasztani halott hamvaiból a gyerekek a rettenetes kígyót. És ez a csodálatos bennük. Úgy támasztják fel, hogy legközelebb, no persze, csak ha ők maguk is így akarják, ismételten eszükbe jut Sziszi kígyó.