Szüreti bál - vagy valami. Meg ilyenek

    Nem igazán volt időnk készülődni. Tulajdonképpen pénteken késő este jutottunk el odáig Szamival, hogy kitaláljuk, milyen viseletben menjünk. Ám de belealudtunk a tömény gondolkodásba. Ránkvirradt a szombat. Azt hiszem, én ébredtem korábban. Nem. Szami ébredt. A szüleim nem lévén otthon, a mi reszortunk volt ellátni a majorságot, a kutyát, meg a macskát, akire még a nyáron találtunk rá Szamival egy kellemes, az Ipoly partján töltött óránkban. Pontosabban a macska talált meg minket. Huh, de getvás kis vánnyadék volt. Szamiban föltámadt az anyaösztön, hogy vigyük haza. Szemlátomást meg akartak válni tőle, talán vízbe akarták fojtani, s a testvérei közül egyedül ő menekült meg. A macska nyervogott, Szami esdeklő tekintettel nézett rám, végül beadtam a derekamat, jöjjön az a fíreg! Találunk számára is ennivalót odahaza. Hát így esett, hogy a macska, aki sárga színe miatt kezdetben az Oroszlánszínű Richárd nevet nyerte a keresztségben, majd kandúrosodván átkereszteltetett Oroszlánszagú Richárdra, a mi felügyeletünk alatt volt a tyúkokkal és a kutyával egyetemben szombat reggel.
    Mondom, ránk köszönt a szombat. - Minden állatot elláttál? - kérdeztem Szamit, amikor mosolyogva odaült az ágy szélére. - Ha megiszod a kávédat, igen - mondta. Nem tudom mit értett ez alatt. Hátrasandítottam az ablakra, mondok magamnak, süt a nap, koma, dél tájban indulhatunk lovazni! Hogy az a bánatos cethalpupilla! A szüretibál. No, erről szépen megfeledkeztem. Mit ne mondjak, lekonyult a kedvem izibe'. Visszahúzódtam a paplan alá, mint aki a világon sincsen, de Szami csak kizavart, hogy cihelődjek. Ittam még egy kávét.
    Szami Törpén, Gigi Donnán, én pedig Démon mimózalélekkel megyek - ez volt a felállás. Törpe miatt aggódtam kicsikét, mert nem kifejezetten az a ló, akivel oda lehetne állni bármely díszőrségbe. Puccba vágtuk magunkat. Gigi feketében, hosszú fekete kabátban és mélyvörös nyakkendővel jött, Szami - szokása szerint - csupa nyers színű ruhaneműt válogatott magának, de hiába a lányok pompázatos ruhája, bongyorított hajuk (Giginek), diszkrét, leheletfinom sminkjük (Szaminak), a legszebb mégiscsak én voltam. Erre a felismerésre való tekintettel föl is bontottam magamnak egy doboz sört és bekevertem a butykosba egy kis mézet. Vodkával persze. Mondván, hogy mégiscsak szüreti bálon vagyunk, hadd kortyoljon minden bátor ember és szájtáti, akinek a közelébe érek. (!!!mes toytrok yge keniknes lügév matda meN)
    Szami - szokása szerint - csudaszépre ápolta a lovakat. Őszintén megvallom, a magam részéről szégyellnék ilyen tiszta és ápolt lovakon közlekedni, de Szami fenekestül felforgatta az értékítéletemet. Igaz, hosszas érvelésébe tellett. Na ezt elmesélem. Fölmarkolta a kis ápolócuccos dobozát (kb. 150 kilogramm a munkafáslik nélkül) és fütyörészve nekilátott lovat ápolni. Mondom neki, hogy eh, kedves, pincurkát nyereghelyen meg köll húzni, oszt' jól van az úgy. Ekkor jött az érvek hosszú sora: nagyon hosszú pillantás. Öt másodperc után úgy éreztem, szerencsésebb dolog lesz, ha én most marha gyorsan elhúzom a boldogabbik felemet a színről, mert baj lesz belőle. Besomfordáltam az irodába (hja, kérem!) és függöny mögül ki-kikandikálva, sírósra görbült szájjal figyeltem, hogyan alakul át kedvenc Démon mimózalelkű lovam nem is tudom mivé. Cocotte-á. Igen. Lócocotte. Borzalom. De mitagadás, mire Szami szólt, hogy vessek már egy pillantást arra az aligátorra, szemem-szám tátva maradt. Visszavedlett azzá, ami volt, csak pompázott. Tudom mi Szaminak a titka. Egy szer, amit pumpálni lehet egy spriccelős flakonból, mint a virágpermetet, na ha azzal egyszer megpermetezi szemből és egyszer hátulról a lovat, az átváltozik valami tüneményes lénnyé. Varázsszer ez. (Szamit egyszer megpörkölik egy máglyán, az cájsz. Boszorka szerintem.) No mindegy.
    Negyven percen belül a lovak csillogtak-villogtak-ragyogtak. Öröm volt rájuk nézni. Mondtam is Démonnak, hogy de szép a frufrud! - Anyááádat! - sziszegte. Mondom a lányoknak, hogy szüreti bál ide, mulatozás, dobpergés, konfettizápor, tangóharmonikajaj oda, lovagoljunk úgy, ahogyan szoktunk. Nyugodtan, higgadtan. Na ezt nem kellett volna mondanom. Úgy néztek rám, mintha azt mondtam volna, hogy az élet elengedhetetlen kelléke a levegővétel.
    Tolmácsra egy lankás hágón (ha ez paradoxon, elnézést kérek!) ereszkedtünk le. A faluba érvén volt némi hiszti (Démon azt mondta, hogy menjek át a vasúti síneken egyedül, ő indul haza, azonnal), de komolyabb fennakadásunk nem volt, hála Istennek. Törpe példásan viselkedett még akkor is, amikor besoroltunk az ilyen-olyan báli menetbe, három csikós mögé, rögvest a nagy sor elejére.
    A bálos menet emígyen nézett ki: elöl egy Skoda típusú személygépkocsi, amelyben két terepruhás ember kepesztett, hátukon harsány felirat: Security, arcukon pedig szigorú elhivatottság. Sok önbizalmat tükrözött ábrázatuk. Rájuk néztem és tudtam, hogy nekünk kéremszépen, itten semmi bajunk nem lehet az ég világán. Akinek a hátára ekkora betűkkel írják rá, hogy Security, az még az ördögöt is megpatkolja, kéremszépen, hovatovább mind nagyobb alázattal. A Skoda típusú személygépjármű után két csinos csikóslány és egy csikóslegény következett: két herélttel és egy ménnel. Utánuk következtünk mi. Démon, aki feszt pofozkodni akart (szinte ki is jutott neki, de mihelyst beígértem, hogy megrázom a pofonfát, többé nem akart pofozkodni), Donna, aki kisasolt minden egyes szem füvet és azonnal meg is támadta, illetve Törpe, aki pedánsan viselkedett (akkor még) Szami alatt. Mögöttünk zsivajgó gyerkőcök, palóc népviseletben - lisztet szórtak mindenre és mindenkire. (Kértem őket, hogy a ló orrába is szórjanak, mert az jót tesz a jószágnak.) A gyerkőcök mögött egy hintó, kettesfogattal és amögött pedig egy gumiskocsi, másfélfogattal. A nyomukban asszonykórus, kart karba öltve sétáltak a menet után és szebbnél szebb nótákat énekeltek. Olyan palóc autentikumok (ez hülyeség, de mindegy) hangzottak el, mint a Süt a mama, süt a pék..., a Kiscsónakom leng a Duna vizén... és társai. De ez sem baj, hagy fusson, hagy szalaggyon, magyarok agyunk, egyszer élünk!
    Fura, de gondolkodóba estem. Jelesül azon, hogy van-e ok-okozati összefüggés azon, hogy egy szüreti bálon alig van pár résztvevő, érdeklődő még kevesebb, illetve aközött, hogy az a kevés résztvevő sem igazán tud szórakoztató lenni. Aztán kizökkentem ebből a nemes gondolatmenetből, mert éppen a butykossal smároltam, amikor egy kéz fölnyúlt a butykosért, hogy adjak má' neki is itókát, naná, hogy nem adtam. Nem azért cipeltem magammal, hogy itten elosztogassam.
    Szóval öt órára otthon voltunk, hatkor már vacsoráztak a lovacskák. Autóval visszanéztünk még Tolmácsra, hátha főznek valami istenmáriás szüretibálos babgulyást, de hát potyára mentünk. Mondták, hogy babgulyás nincs, semminemű élelem nincs, ellenben megnézhetjük nyolc órától Koós Jánost a kultúrban, aki mint díszvendég hivatott szórakoztatni a bálozókat. Megköszöntük a szívélyes invitációt és azzal fájó szívvel otthagytuk Tolmácsot, no nem Tolmácsért (gyönyörű kis falu, komolyan mondom), hanem csak úgy.

    Nem folytatom. Meguntam.