Törpe light

    Eljött a nap Törpénk életében, mikor hosszú-hosszú évek után nyereg, sőt lovas került a hátára.
    Elmondásokból tudtam, hogy anno nagyon stresszes, problémás ló volt a mi kis sárga telivérünk. Semmit nem akartam elkapkodni, úgy gondoltam, hogy elsőre nem kérek tőle túl sokat. Jobbára semmit. Ha nyugodt marad, esetleg picit átengedő is lesz, én már elégedett leszek vele.
    A nyergelést normálisan tűrte, egyetlen rossz szokás sem ütött fejet. Futószáraztam egy kicsit, hogy szokja a felszerelést, majd óvatosan felszálltam.
    Csak állt, bámészkodott.
    Mondanom sem kell, fülig szaladt a szám.
    Eszembe jutott Porfelhő, aki Démonnal órákat gyakorolt, amíg eljutottak idáig. Már láttam is magam előtt a boldog fejét, ha ezt megmutatom neki. Persze nem akartam elbízni magam, rengeteg ijesztő dolgot meséltek Exellenciásról.
    Jobb híján a többi legelésző ló között kellett lovagolnom, mert pályából még mindig szűken vagyunk. A többi ló felé indultunk, azaz indult a kis herélt. Hagytam, csak az volt a lényeg, hogy jól érezze magát.
    Egyszer sem ugrált, vagy tiltakozott. Hogy feszült, azt is csak abból tudtam, hogy veszettül csörgette a zablát. Pont mint Démcsi az elején.
    Mikor odaértünk a többihez megállt, hátrahajolt és megszaglászta a térdemet. Afféle "Na? Ügyes vagyok?" - dolognak tűnt, meg is dicsértem minden levegővételért. Ekkor eszébe jutott, hogy megnézhetnénk a karám túlsó végében a szénánál a csikókat, így odabattyogott. Félúton megkérdezte, hogy nem ügethetnénk-e egyet kicsit.
    Jaj dehogynem lelkem! Amit csak szeretnél!
    Lötyögő száron odakocogott és jól szétzavarta a csikókat. A kettőt három felé, csak a miheztartás végett. Ám amikor belenehezedtem a nyeregbe rögtön megállt.
    Juj de ügyes! Puszi-puszi!
    Ettől olyan boldogok lettünk, hogy jól elmeséltünk mindent Porfelhőnek, aki pont ekkor hívott fel aggódva. (Mert Ő olyat is tud ám, de ez nem publikus.)
    Sétáltunk még pár kört. Törpicsek kicsit sérelmezte, ha messze került a barátaitól és mivel nem akartam összetűzésbe keveredni vele, megállítottam.
    Megkértem szépen, hogy induljunk el balra.
    - Simán! - Mondta és tette.
    - Köszi Böngyör! (Puszi hegyek.) Esetleg jobbra?
    - Bármit!
    - Jaj de kedves! (Puszik megint.) És hátra egy lépést?
    - Ne viccelj, Anya! A csillagokat lehozom neked, csak várd ki az estét! - Mondta Törpe és nagy koncentrálások közepette végre is hajtotta ezt az igen komoly manővert.
    Agyonszeretgettem. A vadalma halványabban vigyorgott, mint én. Lám! Milyen kevés kell a boldogsághoz!
    A munka oroszlánrésze, a komoly feladatok Porfelhő mesterre várnak, ebben Ő a verhetetlen kettőnk közül. Ameddig haza nem keveredik, csak ennyit fogunk gyakorolni.
    Én már erre is büszke vagyok.
    Kikötés nélkül nyergeltem le és tettem rendbe. Mikor észrevette, hogy akár magamra is hagyhatna közelebb bújt, behelyezkedett és nagy nyögések közepette pisilt egyet. Majd arrébb lépett legalább kettőt, hempergett egy jóízűt és körbebö-bögve a társait csatlakozott legelni.
    Elnézegettem őket szerszámpucolás közben. Mögöttük, a Börzsöny felett gyűltek a beígért esőfelhők. Háborítatlan volt a vihar előtti csend. Furcsa mennyire mást látok ebben a lelakott tanyában mint ami. Ki érti ezt?!
    Szentély! - Gondoltam.
    A lovak meg csak legelésztek.
    Imádom az összeset.