A lovasvállalkozás ábécéje - írta: Porfelhő Tündérlény verse

    Elöljáróban azt szeretném elmondani, hogy ez (és csakis ez) az írás vezet a sikerhez minden lovasvállalkozót. Milliomos szeretnél lenni? Vegyél lovat! Szeretnéd minden földi gondodat letudni? Vegyél lovat! Nyugodt, kiegyensúlyozott életet szeretnél? Vegyél lovat! Sok-sok pihenésre vágysz? Vegyél lovat!
Majd mindezek után vásárold meg, vagy olvasd el itt és most a Prflh-féle nagy lovasvállalkozási kézikönyvet, mindjárt elmondom, hogy kell ezt csinálni. De csak szépen sorban, kezdjük az elején!
    Elérkezett hát a nagy nap, mikoris debütálni volt hivatott a Trapper Farm. Ez történetesen - és nem mellékesen és véletlenül - egybeesett az ultrakönnyű szerkezetű repülők találkozójával, szóval olyan vircsaft volt Rétságon, hogy jobb se kell. Na mondom magamban, Prflh, te drága lélek, te érzékeny virágszál, téged itt fog megenni a rosseb. És úgy lett. Akkor akartam fölvágni az ereimet, amikor a Romantic együttes megszólalt a 400-as pályán fölszerelt színpadon, de ez most mellékes.
    Zsubaba D. L. (Drága Lélek), már pénteken megérkezett Rétságra, örültem neki, rég láttam, Szami hozta ki az autóbusz-állomásról autóval, puszi, puszi, ahogy az lenni szokott, s rögtön megsoroztam őket munkával. A 24. órában vagyunk, nincs idő mutyizásra, beszámolókra, tessék nekilátni dolgozni! - ezt mondtam neki és szigorúan néztem, amitől Szami és Zsubaba is összerezzent, remegtek, mint a nyárfalevél és üstöllést nekiláttak csillogóvá varázsolni a lovakat. Nekem is volt dolgom, szó se róla, ki se látszottam belőle, pontosabban mögüle, mert raklapszámra állt a sör, mintegy (kvázi) elbarikádozva személyemet a külvilágtól, megfosztva a gyönyörűségre és a fényességre éhező (áhítozó) szempárokat a látványomtól, úgyhogy én is doloztam. Majd' belegebedtem. Borzasztó dolog mázsaszámra bontogatni a söröket.
    Na szóval dolgoztunk, dolgoztunk, néha kinéztem a lányokra, hogy ne lazsáljanak, érezzék szúrós tekintetem a veséjükben (ettől megriadtak, ijedtükben azt sem tudták, mit tesznek, ezért történhetett meg, hogy szépen elvezettek maguk mellől, hogy ne lábatlankodjak és főképpen ne tartsam fel őket a munkájukban, a kezembe nyomtak egy doboz sört, hogy folytassam csak kötelességemet békével, a többit meg bízzam oda nekik bátran).
    Folytattam szépen a kötelességemet, mireföl megérkezik Szami igen jó barátja, Fiamtomi. Ő is kötelességtudó ember. Hát így esett meg, hogy Zsubaba, Fiamtomi és szerénységem, kilovagoltunk egy csöppet Isten kegyelméből és szívem nagy-nagy gyönyörűségére. Zsubaba nekilátott prüntyögni, hogy szeretne az exgaloppos Excellenciás Törpe telivérrel jönni. Mondom, hogy arról, egyfiam, még csak szó sem lehet! Erreföl Zsubaba nekiállt hisztizni. Tör-pe, Tör-pe! - skandálta, s minden egyes szótagra dobbantott a lábával. De hiába. Közben Szami is mondta, hogy hagyd má a jányod, menjen Törpével, látod, hogy mennyire szeretné! Nem, nem, nem, nem és NEM! Jól tudom én azt, hogy állat- és gyereknevelésben két dolog fontos és nélkülözhetetlen: a következetesség és a vasszigor. S minekutána én egyik tulajdonságnak sem vagyok híján... Izé. Szóval az lett. A fene ebbe a lányba, Törpén jött.
    Mentem legelöl Démonnal, Fiamtomi óvatlankodott a nyomunkban Donnán, legvégül meg ez a dumagép, vagy minek nevezzem, mert egyszer hátrakötöm a bokáját, az lesz a vége. Tokkal vonóval úgy két és fél órát lovagoltunk. Na de hol? Olyan sűrű rekettyésbe vittem be őket, hogy két métert nem lehetett előre látni az összenőtt akácágaktól! Igen, mehettünk volna másfele is, de valami öröm nekem is kellett az életben, hogy helyrebillenjék a lelki egyensúlyom, minthogy nagyon neki voltam (vagyok) keseredve ennek a hétvégének, mert akkora szívás a repülős nappal, pardon: az ultrakönnyű szerkezetű repülős találkozóval együtt. Fiamtomi kérdezte is, hogy ugye ez egyfajta megtiszteltetés és csak a kiváltságosoknak lehet benne részük - nem tudom milyen arccal kérdezte, mert két méterrel jött mögöttünk, s mondom, úgy benőtte az akác az erdei utat, hogy ihaj. Mondom Fiamtominak, hogy perfekt erről van szó, s sűrű sziszegései, káromkodásai közepette az én szívem megtelt örömmel, boldogsággal, egyszóval visszaszállt belém a lílek, hosszú í-vel. Ez volt péntek délután, de be is fejezem a mondandómat, mert a vállalkozástanról, a lovasvállalkozás-tanról vagyok hivatott szót váltani, hogy mindenki más is boldoguljon és gyarapodjék a módszereim megismervén.

1. lecke: Az árazás, árképzés

    Mondtam Szaminak korábban, lovagoltassunk már ingyen, biztos van egy rakat olyan szegény gyerek, akinek sosem futná lovaglásra, legalább most a repülős napon hadd lovacskázzanak egy kicsit. Mondja Szami: jó. Aztán a repülősök szóltak, hogy ez nagy kiszúrás lenne velük szemben, mert ők bizony pénzért röptetnek (az ultrakönnyű szerkezetükkel), s hogy veszi ki magát, ha mi meg ingyé lovagoltatunk? Jó mondok, akkor legyen lóvés a buli - ez közgazdasági terminológia, azt fedi, hogy akkor kopasszuk meg a népeket. Ekkor mondok Szaminak, hogy nincs mese, egycimbi, pénzért lovaztatunk, jó sokért, legyen 250.- pengő forint tíz perc. Szami mondja, hogy jól van, az igazság az, hogy Őt az ilyesmi nem igazán szokta fölzaklatni, ha kényelemben (szerintem pompában), jóllakottan, fényesen és tisztán tudja a lovakat, felőle annyit közgazdaságtanozhatok, amennyit csak akarok. Igen ám, csakhogy az ultrakönnyű szerkezetű repülők találkozója nem ér véget avval, hogy sétalovagolni lehet meg repülőzni. De nem ám! Kitelepült egy vidámpark is, s mit tesz Isten? Három póni is kitelepült a vidámparkkal. A vidámparkok, főképpen az ilyen mobilvidámparkok tekintetében igen-igen kikupálódott vagyok. Odasétálok kapcsolatfölvétel céljából (ez is közgazdaságtan, tárgyalástechnika az alapja), és mondom ott egy valakinek aki nem dolgozott, hanem kínai atlétában, bermuda alsóban, frottírzokniban és strandpapucsban vakarta szőrös mellkasát, egy gyufaszálat rágott és néha-néha böffentett egy öblöset, szóval ennek az úriembernek mondom, hogy: - Mély tisztelettel jó napot kívánok, alászólgálja, a pónisokat keresem. Mireföl az illető szájában megállt a gyufa, böffentett egy öblöset, krákogott, majd kiköpött, de valami olyan csuda módon, hogy azt nekem meg kell tanulnom. Legalább 25 grammosat köpött, zöldessárgát, de úgy (és ez volt a csuda), hogy a gyufa bennmaradt a szájában. Na szóval, ez az ember végigmért igen érdekesen, ahogy a kutyák szoktak, lentről fölfele, mármint, hogy ő hajolt meg egy picit és alulról nézett rám, majd azt mondta igen érdekes akcentussal, hogy: - Tészókám, itten mindén az enyém. És ezt úgy mondta, de úgy, mint annak idején megboldogult Dáriusz király is mondhatta, amikor egy-két vendégének bepillantást engedett a páncélszekrényébe vagy a széfjébe, már nem emlékszem, hogy melyik trezorféleséget preferálta Dáriusz. Minekutána ez az ember elmondta nekem, hogy minden az övé, igyekezett mindjárt be is bizonyítani. Fejhangon nekiállt üvöltözni, hogy Pamella (két ll-el mondta), mit csináltok ottan?! És akkor láttam, hogy ő is Don. Mondok magamnak, hogy nédd má, egy kolléga! Ezzel szót fogok érteni, mert ugyanazok a gondjaink, bajaink a világban. Véleményt cseréltünk. Ez annyit tesz, hogy fenntartások nélkül elfogadtam a véleményét, ő is az enyémet, amit elvetett. A lényege üzleti tárgyalásunknak az volt, hogy igyekeztünk konszenzust keresni. A tekintetben, hogy mennyiért lovaztassunk. Szegény ember egyszer csak lenyelte a gyufát. Borzasztóan krákogott. Azt hittem megfullad. Ez akkor történt egészen pontosan, amikor mondtam neki, hogy szerény gondolataim szerint tíz percért 250.- forintnál több pénzt kérni nem méltányos és nem ildomos. Forgott a szeme. Mondom, semmi gond, nekem teljesen mindegy, legyen 150.- forint tíz perc, igazán kompromisszumkész vagyok, nem akarok keresztbe tenni neki. Mireföl még jobban hörgött szegény ember. No summa-summarum, amikor magához tért, valami olyasmit mondott, hogy... Hogy hát... Na jól van: borzasztó csúnya dolgot mondott, aminek a lényege és végkicsengése az lett volna, hogy engem ivartalanít. Mint kiderült, az ő pónilovacskái jártatógépben mennek nem nagy méretű díjlovaspályán, s a jártatógépben tíz kört 500.- forintért mérnek. Ekkor meg én nem kaptam levegőt - megmondom őszintén. De nem köptem ki. Mert nem tudtam. Nyelni sem. Végül arra a megoldásra jutottam, hogy 400.- forintban áraztam be tíz kört. Ez bő tíz perc, negyed órás lovaglást jelent. Hát ennyit dióhéjban az árképzés mechanizmusairól.

2. Lecke: Vendégcsalogatás

    Szombaton reggel, ébredés után Szami és Zsubaba elmentek Szamiékhoz zuhanyozni. Én nem élek ezzel az önkínzó módszerrel, úgyhát kiültem a placcra, gyönyörködtem a lovainkban, s Isten kegyelméből kinyitottam egy sört, amely nagy szisszenéssel adta tudtomra, hogy az élet az olyan, az olyan, hogy szép. Kis híján kiköptem a sört. Még az első kortyon sem estem túl, mikor elétoppan két emberke, hogy aszongyák: lovagolni szeretnének. - Itt? - kérdeztem olyan arccal, mintha legalábbis 25 deka múmiabalzsamot szerettek volna vásárolni. - Itt nem lehet lovagolni - ingattam a fejem -, s elképzelni nem tudtam, hogy a csudába találtak meg itt a világ végén ilyen korahajnali órákban, mikoris egyetlen, de egyetlen egy táblát sem vertem le a földbe, hogy merre található a lovarda. Kis idő múltán viszont megérkezett a válasz, azt hittem hanyatt dőlök székestűl, söröstűl, mindenestűl. Az történt, hogy a szervezők frankón (ezalatt értsd: olvashatóan, gyöngybötűkkel) kitáblázták a népeknek a lovardát. Eh, hogy az a magosságos - ezzel indítottam az első mondatomat, mikor Szami visszaérkezvén a zuhanyozásból mondta, hogy: - Képzeld, Don! Ki vagyunk táblázva! Ekkor egy kicsit elmerengtem a világ folyásán és arra jutottam, hogy a világban csak azért vannak ilyen-olyan lények, hogy felidegesítsenek, Jegytelenpej paranoiás rohamai az akkori enyémhez képest kismiska volt.
    Sebaj lányok, ezt mondtam akkor, nyergeljük föl a lovakat, oszt' menjünk innen a lehető legmesszibb, hadd keressen minket a világ és gondolkodjanak el az emberek azon, hogy egy ilyen jó embert (ez én vagyok) nem kellett volna végtelen száműzetésbe kergetni tolakvásukkal. És úgy lett. Fölnyergeltük a három gráciát, oszt' szépen lebandukoltunk velük a 400-as pályára, ahol már minden készen állt a megnyitóhoz, ekkor azt vettem észre, hogy mintha csak mi hiányoztunk volna onnan, kicsit körbenyargalásztunk, hadd lássa a világ, hogy mit tudnak a mi lovaink.
    Futni.
    De azt nagyon. Donnával Szami és velem Démonlány még csak hagyján, de hogy Törpe milyen vitustáncot rendezett Zsubaba alatt! Én örültem neki, mit ne mondjak. Legalább elrettennek a voluntaristák a lovaglástól, nem lesz vendég, majd kisírom a szemem emiatt, de vigasztalásképpen jól elmegyünk az erdőbe lovagolni, s majd búsulunk az elmaradt vendégek miatt ráérő időnkben. Szóval Törpe e szempontból span. A megnyitó után szépen visszabandukoltunk a tanyára, jó, mondom a lányoknak, itassunk, s máris fordultam rá a sörre. Mireföl kis híján beleütköztem egy (két) vendégbe. - Mennyiért lehet itt lovagolni? - ezt kérdezte az egyikük, lány. Mondom 400 forint tíz kör, s azzal indultam tovább, hogy nem normális, aki tíz körért kidobja két (akciósan: három) doboz sör árát, mireföl ismét elibémáll a hölgy. Kérdőn nézek rá, s megismételtem nyomatékkal, hogy: 400 forint! - Ok, HÚSZ körre fizetek! - A Jóany...! - oh, pardon - nyeltem le az utolsó mondatot és mosolyogtam, mint húsevő a müzlire, hogy hát csak tessék, kérem, csak tessék. És innentől kezdve vége-hossza nem volt a vendégáradatnak. Mondtam pedig, hogy tuti kis pónilovak vannak a vidámparkban, de senkit nem érdekelt. Mindent egybevetve, nem vagyok elégedetlen, mert (Szami a tanúm rá), sok-sok vendéget eltanácsoltam. Hogy ez a tíz kör nem ér semmit, drága, úgyhogy menjenek Isten hírével, inkább pótolják ki egy kicsi pénzzel és repüljenek az ultrakönnyű szerkezetes gépekkel, majd szorítok nekik, nyugodjanak békében! Sok embert elküldtem, de nem eleget. A lábunkat lejártuk. Szami, Zsubaba és - kevésbé - én pörögtem a vendégekkel, úgy sajnáltam derék lovainkat, hogy a szívem szakadt meg értük, Démon mondta is sírósra görbült szájjal, hogy apa, nekem ezt miért kell? Majd odabújt az alkaromhoz és megpüttyögött - édes Istenem - ilyen vircsaft is először és utoljára volt nálunk!
    Meg hát, az az igazság, hogy nem olyan kérges az én szívem, mint amilyennek látszik. Napi 2x3 órára voltunk beosztva, mint sétalovaglási lehetőség (Prflh meg a sétalovaglás - no, ez majd egy másik esszé témája lesz), ehhez képest sikerült tokkal-vonóval két etapban végrehajtott, összesen három órácskát sétalovagoltatni bruttó, ami azt jelenti, hogy a le- és felszállások időtartama is ebbe foglaltatott.
    Na mindegy. Nem ez a lényeg, túlélődött. Hanem hogy délután Szami elhozta a tanyára Prflhanyukát és -apukát, s ott volt kíséretükben egy igazi, füstölt csülkös, kapros, tejfölös töltött káposzta, hatalmas vájdlingban. No hiszen! Estére megérkeztek Brandys Gabiék, s helybéli lovasokkal, ismerősökkel amúgy istenmáriásan belakmároztunk, majd hosszúlépéssel leöblögettük, hogy szebb és jobb és kerekebb legyen a világ. Az lett, de ma megint föl kellett kelni, én bejöttem a szerk.-be dolgozni, Szami, Zsubabácska, Brandysék egy órányit sétalovagoltatnak délelőtt, délután ötre meg spurizok haza, hogy átvegyem a stafétát. Huh, de felemelő érzés!

Vivát!!!
Vivát!!
Vivát!
Vivát...
Az.