Meggyújtom a gyertyát, s rendületlen bízom,
Míg a komor éj lassan álomra szenderül.
Égõ szemeimmel vallomásom írom,
Ahol minden mondat egy érzéssel szembesül.
Még nem ismerem hangod, mégis kristálytisztán hallak,
Zakatol a vérem, és így sóhajt a szám: akarlak!

Soha nem látott csodákról énekel a mezõ,
Felszabadulva dalol egy gerlice,
Hangjukkal a fölvillanó reményt hívják elõ,
Száz éve nem örültek már ennyire!
Hisznek, ahogy én is kapaszkodom a hitbe:
Ma újból megbékélés költözhet e szívbe!

Nincs hétpecsétes titok, ezúttal mindent kimondok:
Én már a Messiásra sem várok Tenálad jobban!
Egy oly hosszú rejtélyre teszek véglegesen pontot,
Te vagy az, kitõl öreg szívem ifjú hévvel dobban!
Hangos vonzalom hevít, nem jön a csönd, amely elaltat,
A mennyezeten is e hét betût olvasom: akarlak!

Az erdõ mélyérõl fölharsan egy varjú,
Rekedt dühe szétárad, elõtör a bûnöm.
Egy elesett vadkan vészjóslóan jajdul,
Nagy fájdalma az enyém, el hiába ûzöm!
Le kell zárnom a múltat, s nem tekinteni vissza,
Helyrehozni a vétket a legkeményebb vizsga!

Nem csalhat meg a bizalom, hogy egyszer átölelhetlek,
S megcirógat minket a viszonzott érzelem!
Kétségek s gyilkos szenvedélyek többé nem gyötörnek,
De általad új tartalmat nyer az életem!
Nem mállik szét testem egy korhadt fa tövében,
S vigaszt sem keresek a szeretõk ölében!

Megcsókolom arcod, mely üde, akár a hajnali harmat,
Egész biztosan tudom, hogy szeretlek, s csak Téged akarlak!