TOMI: Albert végrendelete 2.


Albert végrendelete 2.


Vihar zúg odakint, terebélyes fákat csavar ki veszett dühében
Az írás áthúzva ott fekszik Albert már élettelenül reszketõ ölében
Hatvan évet élt, ágyában most mégis százhúsz éves aggastyánként hat,
Megkeményedett vonásai még jobban kiemelik az elmélyült ráncokat
Szíve mélyén tudja, igaztalanul bántotta hozzátartozóit,
Családja nem tehet semmirõl, hisz sírnak érte s mindenki aggódik
Félreismerte mindnyájukat s pár perccel a végsõ búcsú elõtt világos számára:
Õ volt az önzõ, egy kiállhatatlan, romlott erkölcsű szélhámos,
Kinek minden szava egy kardcsapás a testbe, megalázó pofon egy családtag arcára.

Nem volna meglepõ, ha róla pletykálná bárhol a fél város:
Bántalmazta szeretteit, terrorizálta õket, ami a legfájóbb lenne, mert igaz, így történt
Errõl bezzeg nem tett említést, maga elõtt is elsumákolta a tényt,
Mennyire bűnös
Pusztán saját sérelmeit hánytorgatta fel kegyetlenül, leszögezve, õ mindent megtett, hálából megölték
Az utolsó lélegzetvétellel eszmélt fel, hibásan járt el, jóindulata nem lehet ennyire szűkös
Nem maradt semmije, azt a kevés személyes értéket meg kire hagyhatná, ha nem nejére és egyetlen fiára,
Újraírta hát téves testamentumát, kivéve abból az átkokat,
Majd kezét összekulcsolta, rákezdvén egy megtört, de õszinte imára.

Albert egy kis szabolcsi faluban látta meg a fényes napvilágot
Egy hatgyermekes család középsõ fiaként, kinek az anya úgy hiányzott
Még nem volt nyolcéves, mikor édesanyját a hatodik szülés a gyerekkel elvitte,
S õ nem értette, miért nem jön haza, hogy utoljára látta, sokáig nem hitte
Így maradt õ apjával, s testvéreivel, hol hamar munkához szokott,
Nem is kérték rá, ösztönösen ásót, kapát s gereblyét fogott
Egy szó nélkül segített õ az idõsödõ, legyengült szülõnek,
Nem is nevezhette õt senki lustának, szobában ülõnek
Lassacskán derék, izmos, jóravaló serdülõvé fejlõdött,
Ki a munka hevében az élet valódi értelmén sokat tűnõdött,
Mert az elvégzett munka részben meghozta az elégedettséget,
Nem is volt mód megkísérelni sem a hanyag tétlenséget.

A földet művelni napestig, emellett elvégezni a háztartási munkát,
Serényen iparkodott, a hasznos életvitelre soha nem unt rá
De ahogy jött a tél s átnézett a birtokon s látta, a vetés helyét vastag hó takarta be,
Rózsa se nyílt többé, szívét szürke homály, életuntság fátyolozta be
Az emlékek viszont, melyeket addig a legmélyebb veremben gondosan elzárva tartott,
Most lázadva törtek föl felélénkülve, míg õ csak lemondva sóhajtott
Édesanyja szeme figyelt rá, nagyobb erõvel, mint valaha életében,
S öröm mellett éles fájdalom lappangott e váratlan ébredésben,
Mert ekkor jött rá, nem a munkavégzésben s annak eredményében fedezheti fel a boldogságot,
Hanem csak akkor, ha visszakapná a nõt, ki õt megszülte, s ezzel visszakaphatná a teljes családot.


(2008. december 14. 12:59)

| Vissza a versekhez |