Vihar zúg odakint, terebélyes
fákat csavar ki veszett dühében
Az írás áthúzva ott fekszik Albert már
élettelenül reszketõ ölében
Hatvan évet élt, ágyában most mégis
százhúsz éves aggastyánként hat,
Megkeményedett vonásai még jobban kiemelik az elmélyült
ráncokat
Szíve mélyén tudja, igaztalanul bántotta
hozzátartozóit,
Családja nem tehet semmirõl, hisz sírnak érte
s mindenki aggódik
Félreismerte mindnyájukat s pár perccel a végsõ
búcsú elõtt világos számára:
Õ volt az önzõ, egy kiállhatatlan, romlott
erkölcsű szélhámos,
Kinek minden szava egy kardcsapás a testbe, megalázó
pofon egy családtag arcára.
Nem volna
meglepõ, ha róla pletykálná bárhol
a fél város:
Bántalmazta szeretteit, terrorizálta õket, ami
a legfájóbb lenne, mert igaz, így történt
Errõl bezzeg nem tett említést, maga elõtt
is elsumákolta a tényt,
Mennyire bűnös
Pusztán saját sérelmeit hánytorgatta fel
kegyetlenül, leszögezve, õ mindent megtett, hálából
megölték
Az utolsó lélegzetvétellel eszmélt fel,
hibásan járt el, jóindulata nem lehet ennyire szűkös
Nem maradt semmije, azt a kevés személyes értéket
meg kire hagyhatná, ha nem nejére és egyetlen fiára,
Újraírta hát téves testamentumát,
kivéve abból az átkokat,
Majd kezét összekulcsolta, rákezdvén egy megtört,
de õszinte imára.
Albert egy
kis szabolcsi faluban látta meg a fényes napvilágot
Egy hatgyermekes család középsõ fiaként,
kinek az anya úgy hiányzott
Még nem volt nyolcéves, mikor édesanyját
a hatodik szülés a gyerekkel elvitte,
S õ nem értette, miért nem jön haza, hogy
utoljára látta, sokáig nem hitte
Így maradt õ apjával, s testvéreivel, hol
hamar munkához szokott,
Nem is kérték rá, ösztönösen ásót,
kapát s gereblyét fogott
Egy szó nélkül segített õ az idõsödõ,
legyengült szülõnek,
Nem is nevezhette õt senki lustának, szobában ülõnek
Lassacskán derék, izmos, jóravaló serdülõvé
fejlõdött,
Ki a munka hevében az élet valódi értelmén
sokat tűnõdött,
Mert az elvégzett munka részben meghozta az elégedettséget,
Nem is volt mód megkísérelni sem a hanyag tétlenséget.
A földet
művelni napestig, emellett elvégezni a háztartási
munkát,
Serényen iparkodott, a hasznos életvitelre soha nem unt
rá
De ahogy jött a tél s átnézett a birtokon
s látta, a vetés helyét vastag hó takarta
be,
Rózsa se nyílt többé, szívét
szürke homály, életuntság fátyolozta
be
Az emlékek viszont, melyeket addig a legmélyebb veremben
gondosan elzárva tartott,
Most lázadva törtek föl felélénkülve,
míg õ csak lemondva sóhajtott
Édesanyja szeme figyelt rá, nagyobb erõvel, mint
valaha életében,
S öröm mellett éles fájdalom lappangott e váratlan
ébredésben,
Mert ekkor jött rá, nem a munkavégzésben s
annak eredményében fedezheti fel a boldogságot,
Hanem csak akkor, ha visszakapná a nõt, ki õt megszülte,
s ezzel visszakaphatná a teljes családot.