Annyiszor tagadtam az Istent,
S utasítottam el e földi világot!
én szívbõl megvetettem mindent,
S csak azt hangoztattam büszkén, hogy utálok!
De egy nap föleszméltem, hogy boldogtalan vagyok,
Akkor s ott belém hasított a kínos bûntudat,
Hogy ami emberi, bennem már oly régen halott!
Itt az ideje meglelnem az igaz, új utat,
Hisz hiába épít tornyokat a kéz ügyessége,
Mind ledönti azt az ateizmus zord üressége!

Az ember magát csalja kelepcébe sokszor,
Ha az anyagi világ jelszavában hisz.
Késõbb megrázkódik az irgalmatlan sokktól,
Hogy támasza e gyilkos zûrzavarban nincs!
Nincs eszme, se párt, mely értéket közvetít,
Ne hidd, hogy politika s üzlet felkarol!
Fanatikus ember a gondban nem segít,
Sõt, ha kételkedni mersz, rögvest megzsarol!
Egyedül az Isten szeret téged teljes valódban,
Minden más tévút, melynek dicsfénye látszat, s valótlan.

Nem kell, hogy elkötelezett vallásos legyek,
Nem kell az Egyház tanait hirdetnem,
Hogy a csodálatos tényrõl tudomást vegyek,
S végsõ erõmig bízhassak Istenben!
Mikor ellep a szenny, jön az újjászületés,
Végre én is elhiszem, hogy nem vagyok magányos!
Síkra szállok az elveszettnek hitt ügyekért,
S tudom, van egy Törvény, amely örökké hatályos:
Ha józanul látsz s hiszel, megszûnik a lélek restsége,
Nem fenyeget többé az ateizmus sötét üressége!