Ismerek egy fiút, akit igencsak furcsállok,
Életében gyakran tûnnek fel csinos, új lányok.
Látszólag biztos a szerelem, szilárd az egyensúly,
Egekben táncol, szíve éhes és forró lángra gyúl.
Õ azt állítja, boldog, mégis van egy elég rejtélyes oldala,
Számos tanújelét adja, ezt zengi szerte a fényes Hold dala.
A vak is világosan látja, kacsintgat Õ a másik irányba,
Hajlamai kérlelhetetlenül sodorják bele a szilánkba.

Tudatosult benne, így már nem mehet tovább, színt kell vallania,
Ha nem akar halálos sebbel zuhanni a végzet karmaiba,
Senki nem lesz kíméletes vele, hogyha hazudik.
Vajon egy elfojtott, ifjúkori vágya lapul itt,
Mely föl akar törni, az érzékek válsága?
Mikor veszett el a nemi identitása?
A kétely nem szûnt meg, marja a teher, ennyit nem bír el,
Meddig boldogulhat a jövõben bipoláris szívvel?

A lányokat szereti, vagy önmagától rejtõzik csupán,
Mert nem akar normaszegõ lenni, kit a nagy többség utál?
Érzi a kötõdést, mégsem tud felszabadulni,
Gyáva és visszaesõ Õ, nem tud megjavulni.
Nem jut elõre, közben áltatja s tönkre teszi társát,
Becsület helyett amit elkövet, az önzõ zsiványság!
Hûséget ígért, nem ingadozást, most kapkod tévesen,
Szégyelli, miért itt kell tartani huszonöt évesen.

A megdöbbentõ szégyen nem a valóság, ami igaz,
A tisztátalan hazugság a tett, mely leginkább riaszt.
Elkötelezett férfinek nincs joga két külön színpadon szerepelni,
Másnak is számít az adott szó mindig, ezt olyan fájdalmas kevesellni!
Az légy, aki vagy, száz százalékig õszinte magadhoz,
Dönts minden következménnyel, pusztán utána fogadkozz!
De ha már kapcsolatba léptél, akármelyik oldalon, rögtön írd fel:
Többé nem nézek félre, megegyezést kötök a bipoláris szívvel!