Sokáig várt rá, s végre megszületett,
A szeme elõtt nõtt fel s ügyesedett.
Érzéssel nevelte, mindentõl óvta,
Gyermeke, míg élt, nem volt rest a jóra.
Szertefoszlott mégis a család öröme,
A csapást követte a világ közönye.
Zokog az anya, nem érti az okát:
Miért halt meg magzatja annyira korán?

Van-e a világon nagyobb fájdalom,
Mint mikor egy anya elveszti gyermekét?
Eltörpül mögötte minden ártalom,
A gyógyulás reménye végleg elvetélt!

Hogy álljon ezután mások elé?
Még mindig várja õt hazafelé!
Sírógörcs kapja el a jól ismert úton,
Nem lehet túllépni a keserves múlton!
Pontosan itt szaladt vidáman, új sportcipõben,
Majd rossz helyre érkezett a legrosszabb idõben.
Sorsát hallgatva egy ország felhördült,
Egyetemre ment, s lelõtte egy õrült!

Fel tudod-e fogni, mi a legsúlyosabb kereszt,
Melyet ember hordozhat e Földön?
Mikor elköltözik õ, kit a legjobban szeretsz,
Szörnyûbb, mint bármely háború s börtön!

Kilenc hónap a méhben s csak alig néhány év e világon.
Egy anyának, ki túlélte gyermekét, a jövõ rémálom,
De folytatnia kell, mert ott a kötelesség,
Lényét átsüti az erõ, az önzetlenség.
Jól tudja már, mi a lelki nyomor, s nem kívánja másnak,
Szeretteit nem hagyhatja cserben, kik mind reá várnak.
Nem akarja, hogy megérezzék, milyen a halál,
Az örök kietlenség és a végzetes magány.

Ajka egyik szélén kényszerû mosoly,
Elõtte állsz, de lehetetlen szólnod.
Részvét helyett most csöndben imádkozol,
S személyes gondjaid magadba fojtod.